igaz történetek szülésről, születésről

1811. nap: Anya lettem!!! (Boró születése)

1811. nap: Anya lettem!!! (Boró születése)

A szülés előtti napokat a nagyszülőknél töltöttük. A 39. héten jártam. Huszonkettedikén este megjegyeztem a vacsoránál: „Ma éjszaka szülök”. Kissé kétkedve fogadták, hiszen a napok óta tartó jósló fájásokon kívül semmi jele nem volt a szülés megindulásának. Nem voltak megérzéseim, de azt tudtam, hogy nagyon szeretnék a választott szülésznőmnél szülni, aki azt mondta, hogy ha 23-a délelőtt 10 óráig szólok, még bejön a szülésre. Utána már indulnak nyaralni. Beszéljem meg a babával.

Aznap éjszaka rendszertelen összehúzódásaim voltak. Ahogy kezdtek 10-14 perces időközönként jelentkezni, felébresztettem férjemet. Ő kedvesen odahajolt hozzám, megpuszilt, átfordult a másik oldalára és aludt tovább. Jól nézünk ki, gondoltam.

Egyszer csak hirtelen odafordul: „Ez biztos?” – kérdezte döbbenten. „Azt hiszem” – mondtam. Nem tudtam visszaaludni. Nem is az összehúzódások erősségétől, inkább a boldog várakozás miatt. Biztattam a testemet, engedje el magát. Ha jött egy kontrakció, boldogan mondogattam: ez az, nyugodtan fájjon. Még soha nem örültem így fájdalomnak. Elképzeltem, hogy néhány óra múlva ölemben tarthatom a gyermekünket. Nem másét, hanem a miénket.

Így jött el a reggel. Mivel egyértelmű jelek nem voltak, férjem bement dolgozni. Megbeszéltük, hogy szólok, ha változás van. Felhívtam szülésznőmet, Évát. Azt mondta, menjek be a kórházba. Ha valóban elindult a baba, bejön. (Utóbb tudtam meg, hogy már a csomagokat rakták be az autóba. Férje mondott egy „cifrát”, de elfogadta a megcsúszó indulást.)

Anyukám vitt be. Ekkor már egyre erőteljesebben éreztem a kontrakciókat. Felvették az adatokat. Közben egy fájás. Megállok a diktálásban. „Lakcím?” – hangzik türelmetlenül másodjára a kérdés. Végre túljutva az adminisztráción, egy rendkívül mogorva szülésznő fogad. Mint egy tábornok. Megvizsgál. Rettenetes fájdalom. Gondolom, tágít egy kicsit a méhszájon, csak hogy „segítse” a folyamatot. Majd igen ridegen megjegyzi: „Előrehaladott szülés.” Ez volt minden, amit hozzám intézett. Mégis ez a két szó volt számomra maga a csoda. Ezek szerint innen már csak az én drága kisbabámmal a karomban térek haza. Majdnem a nyakába ugrottam örömömben.

Míg átöltözöm, megérkezik férjem és Éva, a szülésznő. Éva kacagva ölel meg. Valami ilyesmit mond: „Nem vagy semmi! Ezt jól kicentizted!”

Miután Éva „felkészít” a szülésre, bemegyünk a szülőszobába. Sárgára festett fal, az ágy körül alig van hely. Kissé fojtogató számomra. A következő néhány órát labdán ülve töltöm. Sokat segít. Minden kontrakciónál úgy érzem, hogy ennél nagyobb fájdalom már nincs. De újból és újból tévedek.

Megérkezik a választott orvosom. Viccelődve köszönt. Hogy lehet ennyire vidám, amikor így kínlódom!? Egyszer csak odapattan a földön heverő táskámhoz, elkezd benne kutakodni, majd előkapja a fényképezőt, és készít rólunk egy képet. „Milyen jó lesz majd visszanézni!” – mondja vidáman. Haragot és csalódottságot érzek. Nem szórakoztatásra vágyom, hanem segítő jelenlétre. Szerencsére orvosomnak más dolga akad, így többnyire hármasban maradunk.

Délután fél egykor burkot repesztenek. Elönt a víz. Hatalmas erővel jönnek a fájások, szinte egyik éri a másikat. Egy nálam hatalmasabb erő dobál, nem vagyok ura a testemnek. Biztatom magamat: „Engedd a fájdalmat, akkor nem fáj annyira.”

Érzem, hogy feszültség van az orvos és a szülésznő között. A baba szívhangja jó, nem miattunk feszültek. Mindegy is. Ennek ellenére a kialakult helyzet elbizonytalanít. Próbálok befelé figyelni, de hallom az elfojtott, szülésznőhöz intézett szurkáló megjegyzéseit az orvosnak.

Férjem borogatja a homlokomat. Nagyon jólesik a hideg. De gyorsan átmelegedik a rongy. Rákiabálok. Adja már gyorsabban az újat. Meghökken, és zavartan gyorsítja fel mozdulatait.

Megkezdődik a kitolás. Az orvos végre elhalkul, feszülten figyel. Ekkor már az ágyon fekszem. A szülőágyból széket csinálnak. A lábamra zöld zsákot húznak, kengyelbe teszik. Már lényegében semmit nem érzékelek a külvilágból, csak a fémágy átalakításának kattogó zaját hallom. Ma is hallom ugyanúgy, mint akkor, tíz éve. A sietség és ez a zaj a kisbabám jöttének közeledtét éreztetik velem.

Két fájás között kezdem letépni magamról a hálóinget: nem szeretném, ha bármi elválasztana a kisbabámtól. Az orvos arcára kiül a döbbenet, mit csinál ez itt? Gondoljon akármit, már nem érdekel. Mindjárt megölelhetem a kisbabámat. Anya lettem! Elönt a boldog erő, amit semmi nem állíthat meg.

Két kontrakció közben tudok egy kicsit pihenni. A szülőágy úgy van fordítva, hogy az ajtóra merőleges, gondolva az orvosra, aki így kényelmesen, minden nehézség nélkül juthat a szülő nőhöz. Felnézek, és látom, hogy a nyitott ajtó előtt áll rágózva egy kopasz, fülbevalós, tetkós fiú, nagy adag szennyessel a kezében, és figyeli, ahogy premier plánban bújik ki a kisbabánk. Én, aki a strandon alig merek fürdőruhára vetkőzni, most fájdalomtól kimerülten nézek farkasszemet ezzel az emberrel…

Már látják a fejét. Mondják, simogassam meg. De nem megy. A figyelmemet nem tudom most megosztani. Néhányat nyomok, és a még bent maradt magzatvízzel együtt szinte repül ki Boróka.

Rövid időre rám teszik a kislányunkat. Férjemmel mindketten sírunk. Sajnos, gyorsan véget érnek a meghitt pillanatok. Miután férjem elvágja a köldökzsinórt, elviszik megfürdetni a picit. „Tisztán” hozzák vissza, ekkor végre magamhoz ölelhetem. Úgy érzem, most már soha senki nem veheti el tőlem.

H. N.

Lelle > > >
Csanád > > >
Bulcsú > > >
Karsa > > >
Karsa születése testvérszemmel > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.