igaz történetek szülésről, születésről

1815. nap: „Egy szülés felérhet több év pszichoterápiával” (Karsa születése)

1815. nap: „Egy szülés felérhet több év pszichoterápiával” (Karsa születése)

Egy gyönyörű májusi nap éreztem először, hogy újra kisbabát várok. Jóval azelőtt, hogy bármilyen teszt kimutatta volna. Nagyon vágytunk az ötödik gyermekre, úgy éreztük, nálunk jó helye lesz.

Négy kórházi szülés után merült fel bennem, hogy szívesen szülnék otthon. Az információs hét első napján döbbenten néztünk egymásra férjemmel: hová tettük az eszünket, hogy annyi fölösleges beavatkozás, megaláztatás után újból és újból a kórházi szülés mellett döntöttünk?

A szülésre való tudatos készülés sok újat és szépet hozott az életünkbe, ami megérne egy külön mesét.

Másfél héttel a szülés előtt, a 36. héten kezdődtek a jósló fájások. Az orvosom megállapította, hogy a méhszáj kezd megérni a szülésre, jó lenne, ha pihennék. Megijedtem, mert tudtam, hogy a 37. hét után szülhetek csak otthon.

A betöltött 38. héten, pénteken reggel a férjem elvitte a gyerekeket a nagyszülőkhöz a hétvégére. De jó lenne most szülni, gondoltam. Elhatároztam, hogy rendet rakok. Úgy belejöttem, hogy délre ragyogott a lakás. Bekészítettem a tűzifát a kályhákba, és összevetettem a listát a szülési csomaggal. Mindezt megerőltetés nélkül, örömmel végeztem. Akkor még az egyik felem nem tudta, amit a másik már igen…

Voltak összehúzódások ugyan, de mivel két hete folyamatosan jelentkeztek, már rájuk sem hederítettem. Ebéd után lepihentem. Ekkor egyik pillanatról a másikra jöttek 10-14 percenként a majd’ egyperces kontrakciók. Este hatkor hívtuk M-et. Azt kérdezte: „Jöjjek?” Elbizonytalanodtam. „Nem tudom. Talán.” Érezvén a bizonytalanságomat, azt mondta, ha változás van, indul.

Néhány nappal azelőtt éjszaka potyára telefonáltunk neki, féltem, hogy megint leállnak a fájások. Ezért minden kontrakció után azt mondtam a férjemnek, várjunk még egy összehúzódást, utána telefonálhatunk. A többedik ilyen megjegyzésnél férjem fogta a telefont és tárcsázott.

Milyen jó, hogy nem kell sehova mennünk. Kint mínuszok vannak, az útviszonyok nem biztonságosak. A kórházig vezető utat végig izgulnám. Csodálatos békét, nyugalmat, biztonságot érzek. Csak a szegény bábákért aggódom, hogy baj nélkül megérkezzenek.

A kontrakciók egyre hosszabbak és erősebbek. Felhívom M-et, aki már úton van. Kérem, mondja el, hogyan kell kikeverni a muskotályzsályás borogatást. Közben újabb kontrakció jön. Alig értem, amit mond.

Férjem kimegy bezárni az állatokat. Egyedül maradok. Most értem meg, miért kérdezte M., hogy jöjjön-e. A bábák mindig azt mondták, akkor kell hívni őket, amikor már vágyunk arra, hogy valaki mellettünk legyen. Én most vágyom rá. Bárcsak itt lenne már!

A szobában félhomály, halk zene szól. Amikor belép M., csak ennyit tudok mondani: „Most nem félek, hogy potyára jöttél.” Mire mosolyogva ő: „Én is azt hiszem.” De jó ezt hallani! Rövidesen E. is megérkezik. Csendben, észrevétlenül folyik bele az eseményekbe.

Kezdetben még sétálgatok a fájások alatt, rövidesen azonban az ágy szélén ülve, magamat jobbra-balra ringatom. A szünetekben biztatom magam: mindig csak a következő kontrakciót kell kibírnom. Képtelen vagyok arra gondolni, hogy ebből még nagyon sok lesz.

M. és a férjem mellém ülnek, borogatják a derekamat, simogatnak. Régi, gyerekkori emlék villan be: anyukám is így szeretett, így gondoskodott rólam. Milyen régen éreztem ezt!

E. térdel előttem a földön, előtte a forró muskotályzsályás víz, és csendes figyelemmel fürkészi az arcomat, hogy melyik a legmegfelelőbb pillanat, amikor adhatja a forró borogatást. Mindeközben étellel, itallal kínálgatnak.

Máskor nem biztos, hogy felfigyelnék ezekre a mozdulatokra, gesztusokra, de most minden pillantás, mozdulat, biztató szó mélyen belém vésődik. Mennyi szeretet és odafigyelés árad felém ebből a három emberből! Teljesen beleengedem magam ebbe az érzésbe. Leesik rólam a kemény kéreg, és mint egy kicsiny gyermek tiszta lelkébe nyomódik bele ez a gyógyító élmény.

Egyre kevésbé érzem forrónak a hasamon a borogatást. Idegesen szóvá is teszem. Belenyúlok a lábosba, hogy magamat igazoljam, de felszisszenve kapom ki a kezem. Tűzforró. Már semmi nem segít.

M. megkérdezi, hogy megvizsgálhat-e. Kiderül, hogy a méhszáj még nem tűnt el teljesen, de a baba elindult kifelé. A fején mintegy sapka nyomja maga előtt a méhszájat. Megkérdezi, fel tudnék-e feküdni néhány összehúzódás erejéig, hogy a gravitáció ne nehezítse a folyamatot. Megkérdezi és nem utasít, nem kijelent. Mennyire új élmény! Lehet erre nemet mondani?

Innentől kezdve annyira fáj, hogy úgy érzem, megbolondulok. Az összehúzódások alatt M. megpróbálja kézzel lefejteni a méhszájat. Ordítok. De jó, hogy nincsenek itthon a gyerekek! Most nyer számomra igazán értelmet az a szólás, hogy úgy ordít, mint a fába szorult féreg. De sikerült. Eltűnt a méhszáj. Most kéne felülnöm. Nagyon szerettem volna szakítani a kórházi kényszerített hanyatt fekve szüléssel, de a baba úgy megindult, hogy erre már nem volt lehetőség.

Úgy érzem, szétszakadok. Felvillan férjem mondata, amit egy korábbi szülés kapcsán egy ismerősnek velem kapcsolatban mondott: „a kitolás már nem lehetett olyan fájdalmas, mert akkor már nem adott ki hangot”. Persze, mert nem tudok egyszerre nyomni is és kiabálni is…

Egyszer csak lágyan, halkan megszólal M.: „Szia baba!” Ő már látja őt. De ha látja, akkor az azt jelenti, hogy rövidesen a karjaimban tarthatom az én drága kisbabámat. Új erőt érzek magamban és nyomok. Ekkortájt folyik el a víz. Micsoda megkönnyebbülés!

Néhány pillanat és kicsusszant a baba. Alig vagyok magamnál. A hangok nagyon távolról jönnek. A következő pillanatban a kicsi meleg, nedves babám a hasamon van. Férjem mellém fekszik és boldogan mondogatja egymás után többször is, mintha maga se hinné: „Megszületett! Megszületett!”

Kitör belőlem a sírás. Úgy sírok, mint egy gyermek. Nem tudom abbahagyni. Egy nálamnál nagyobb Erő végtelen szeretetét érzem, aki most ajándékozott meg egy Csodával. Annyira boldog vagyok, hogy szinte már nem bírom elviselni.

Az atlétám a nyakamba húzva. Nagyon zavar. Elválaszt a kisbabámtól. Vágjátok le! Vágjátok le! Ismételgetem. E. nyúl az ollóért és férjemmel együtt habozás nélkül nyiszálják a kedvenc atlétámat. Utóbb sajnálom egy kicsit, de akkor nem érdekelt. Milyen nagyszerű érzés, hogy nem ellenkeznek, nem próbálnak meggyőzni, hogy ésszerűbb lenne levenni. Még ezt is megteszik értem.

„Egy szülés felérhet több év pszichoterápiával!” Hangzott el az információs héten. Ez túlzás – gondoltam akkor. Pedig nem az…

Rövidesen megszületik a méhlepény. Férjem örül, hogy állatorvosként ezúttal tüzetesen megvizsgálhatja, a tehenek méhlepényéről diskurál M-mel. Én közben a kis bocikámban gyönyörködöm. A köldökzsinórt természetesen a boldog Apa vágja el.

Megpróbálom Karsát mellre tenni, de esze ágában sincs szopizni. Jó néhány perc próbálkozás után majdnem sírva fakadok. Miért nem akar szopizni? M. megnyugtat ugyan, hogy nincs semmi baj, majd ráérez, de nem tudok megnyugodni. A többiek azonnal tudták, mit kell csinálni. Nem kell egy óra, és már ő is lelkesen teszi a dolgát, nagyokat kortyol. Csodálkozva állapítjuk meg, hogy azonnal bőven van tejem, pedig a bátyuskát már több mint fél évvel ezelőtt elválasztottam.

Szépek voltak a kórházi szüléseim is, de ez az ötödik szülés szavakba nem önthető élmény volt…

Köszönöm férjemnek, a bábáknak és Ági, Neked is.

H. N.

Boró > > >
Lelle > > >
Csanád > > >
Bulcsú > > >
Karsa születése testvérszemmel > > >

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.