igaz történetek szülésről, születésről

663. nap: Tavaszi mese: Minden tökéletesre van teremtve (Emma)

Megjelent: 2012. júl. 29.

Mikor újra várandós lettem, azonnal elkezdtem a nagy kérdéssel foglalkozni: akkor én most már csak császárral szülhetek? Az első vizsgálatra a régi orvosomhoz mentem, kíváncsi voltam, mit mond a dologról. Ekkor láttam őt utoljára. Kifejtette, hogy én csak ne várjak olyan sokat magamtól, mert én egy 160 centis törpe vagyok, aki maximum 2 kiló 60 dekás gyerekek szülésére alkalmas, nem pedig 4 kilós elefántbébikére. Biztos benne, hogy csak egyre nagyobb és nagyobb babáim lesznek, mert ez mindig így van, és ő nem akarja elvenni a kedvem, de ha nem szülök meg öt perc alatt, akkor ő ugyanúgy császármetszést fog végezni. Ezután új orvost kerestem.

Akit nagyon szerettem volna, nem vállalt el, és ő ajánlott maga helyett valakit. Máig sem értem, miért pont őt. Egy fiatal doktornő volt, hónapokig jártam hozzá várandósgondozásra, mialatt azt hiszem, túl sokat árult el magáról, és nagyon megijesztett. Folyton arról beszélt, hogy milyen szűk a hüvelyem, hogy milyen óriási a hasam, hogy milyen hatalmas lehet benne a baba. Elmesélte a saját szülését, hogy hogyan és miért császároztatta meg magát a kollégáival. Mesélt az apjáról, aki ortopédorvos, és egész életében az oxigénhiánnyal született gyerekeken igyekezett segíteni. Az anyaságról, hogy ő milyen egy rossz anya. Végig azt éreztem, hogy most készít fel arra, hogy könnyebben el tudjam fogadni az újabb császármetszést.

Mire a hetedik hónapba léptem, biztos voltam benne, hogy kifogtam a legalkalmatlanabb személyt arra, hogy az én hüvelyi szülésemet támogassa és kísérje. Hogyan lehet, hogy nőként és anyaként egy szülész-nőgyógyász így gondoljon a szülésre, és ezt közvetítse a várandósai felé?

Neki köszönhetem, hogy az otthonszülés mellett döntöttem, no, meg persze mindazoknak, akikkel az Alma utcában találkoztam, és megnyugtattak arról, hogy amit a szülésről, a születésről és az anyaságról gondolok, egészséges.

A hátralévő két hónapban mindent elolvastam a relatív téraránytalanságról, a császármetszésről és az utána való hüvelyi szülésekről, ami csak fellelhető volt számomra, a bábatankönyvtől az amerikai kutatási eredményekig. Ettől természetesen még nem gondolom, hogy mindent tudok a témáról, de ez segített dönteni. Mindent összegezve úgy láttam, hogy ezt nekem meg szabad próbálni, hiszen sok asszonynak sikerült, nekem miért ne sikerülhetne. A férjem is teljes mértékben támogatott.

Így vártuk otthon Emma lányunk születését, tele izgalommal és persze némi félelemmel is, hiszen mindketten éreztük, és ez elsőre kényelmetlen érzés volt, hogy most valami olyat teszünk, ami ugyan nem tilos, de nem is szabad. Őszintén szólva, teljesen bele voltam bonyolódva érzelmileg Emma várásába, nem volt egyetlen gondolatom se, ami ne az ő megszületéséhez kapcsolódott volna. De ezen végig kellett mennem, mindent el kellett engednem a végére, hogy ne lehessen semmi gátja az ő természetes megszületésének.

Emmám tíz nappal korábban érkezett a vártnál, és így megkímélt sok felesleges aggódástól. Ahogy érkezett, azzal meg pláne megelőzött sok negatív gondolatot, hiszen tulajdonképpen nem maradt időm gondolkodni egyetlen percig se. Hiába készítettem fel magam egy 30 órás vajúdásra, mert Emma olyan ütemben érkezett, hogy gyakorlatilag Ágit is majdnem elfelejtettem felhívni.

Mivel nekem az első természetes szülésem volt, folyton azt gondoltam, hogy még van idő, még van idő. És bár erősek voltak a fájások, én nem tudtam olvasni belőlük. Azt hittem, hogy így még elleszek órákig, hiszen én csak az oxitocinnal felturbózott fájdalmat ismertem, amibe majd belehalsz, mégsem történik semmi, nem születik meg tőle a gyerek. Stimuláló szerek nélkül a szülés pont annyira fáj, amennyire fájnia kell, és az erősségéből pontosan tudni, hol tart. Persze, ezt akkor még nem tudtam, el sem bírtam képzelni, mi fog történni.

Mikor Ági megérkezett, éreztem, hogy ki kell szállnom a fürdőből, mert most valami lesz, most valaminek történnie kell. De arra egyáltalán nem gondoltam, hogy a következő percben tényleg megszületik a baba. Csak Ági arcából láttam, meg ahogy mosta a kezét, át sem öltözött, mert nem volt idő, hogy itt most valóban meg fog születni egy gyermek, akit én szülök meg éppen, az én kislányom, Emma.

Szinte kipottyant belőlem, úgy emlékszem, csak úgy kicsusszant, mint egy halacska. Egészen meglepődtem, hogy de jó! Máris, ennyi volt? Földöntúli könnyedség érzése szakadt rám, hogy hát hihetetlen, hogy ez így megy? Hát minden tökéletesre van teremtve, minden milyen jól ki lett fundálva! Nagyon boldogok voltunk, Gáborom sírt. Életemben először láttam sírni.

A gyerekágy is tökéletes volt. Az a tíz nap, mialatt Gábor is otthon tudott lenni, maga volt a nyugalom. A szülés után semmim nem fájt. Fitt voltam, jókedvű, ép, egészséges, normális. Gyönyörűnek láttam az életet, a családomat, mindent, ami körülvesz. Hálás voltam, nagyon hálás azért, hogy ez valakinek még fontos, hogy hogyan születnek a babák. Teljes csendben, egyetlen szó, eszközök, szerek és számok nélkül ‒ Ágiéknak.

G. J.
Soma >>>
Frida >>>
Zsigmond >>>

Véletlenül kiválasztott mesék.