igaz történetek szülésről, születésről

1813. nap: Győztünk! (Csanád születése)

1813. nap: Győztünk! (Csanád születése)

Rendszeresek az összehúzódások, de túl rövid ideig tartanak. Hajnali egy körül ébresztem férjemet. Felöltözünk, de a fájások leállnak. Visszafekszünk. Egy óra múlva azonban újra úgy érzem, hogy induljunk. Hívjuk a választott orvosomat. Álmosan szól bele a telefonba. Nagyon kínosan érzem magam, hogy szegényt felébresztettem. A szülésznőt is hívjuk.

Egy órán belül már a kórházban találkozunk. Sokáig időzöm a szülőszobán, valahogy nem elég erősek a fájások. És néha le is állnak. Az első két gyereknél ilyet nem tapasztaltam. Lehet, hogy nem kellett volna úgy sietni ezzel a bejövetellel?

Bemegyünk az alternatív szobába, megkapom a beöntést. Az valamit gyorsít. De nem az igazi… Próbálok sétálni, rugózni, de hiába. Szörnyen érzem magam, hogy kiugrasztottam az ágyból két embert, fölöslegesen.

Az orvosom két lehetőséget ajánl fel: vagy oxitocint kapok, vagy befekszem. Gondolkozási időt kérek. Mikor kimegy a doktor, a szülésznő odasúgja: „Ne fogadja el az oxitocint, semmi szükség rá. Nem jött még el az idő.” Nem örül a válasznak a visszaérkező orvos, de elfogadja. Befekszem.

Másnap egész nap fájdogál. Érzem, hogy valami nincs rendben. Este bejön a szülésznő. Egész nap ügyelt, de gondolja, jó lenne egy CTG-t csinálni. (Utóbb kiderült, hogy neki is rossz érzése volt…)

Egy erősebb fájásnál gyanúja beigazolódott. Nagyon leesett a baba szívhangja. Próbálta palástolni aggodalmát, de láttam rajta, hogy aggasztja a dolog. Azonnali burokrepesztést javasolt. Behívtuk az orvost és a férjemet. Néhány perc múlva már elöntött a mekóniumos víz. Szépen felerősödtek a fájások. Ekkorra már majdnem két napja alig aludtam valamit. Féltem, hogy nem fogom bírni.

Amikor férjem belépett a szobába, már jócskán a sűrűjében voltam. A CTG végig rajtam volt a rossz szívhang miatt. Fektetni akartak, de mondtam, hogy így nem tudok segíteni a babának, hogy minél előbb kibújjon. Felállhattam, de csak egyhelyben toporogtam. Ijesztő volt hallgatni a leeső szívhangot. Tudom, hogy a magzat jól kompenzál, de vajon mennyire jól?

Minden erőmmel azon voltam, hogy uraljam a helyzetet. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy segítsem a kisbabánkat, hogy minél előbb szabaduljon ebből az állapotból. Micsoda Erő repített a cél felé! Nem gondoltam volna, hogy erre képes vagyok. Úgy éreztem, több ember ereje árad ki bennem, nem érdekelt a fájdalom, átadtam magam neki. Elképzeltem a babát, ahogy halad lefelé, és az összehúzódások között biztattam, dicsértem, hogy milyen ügyes. Már nem hallottam a CTG-t, teljesen befelé figyeltem. Csak ő volt, meg én. Minden belélegzést a kicsikémnek küldtem. Nagyon szépen haladtunk.

Az orvos a kitolásra érkezett meg. Feszült volt a légkör. Kanült kötöttek be, fogót készítettek elő, de én már tudtam, hogy győztünk, megcsináltuk. A kitolásnál már csak annyit éreztem, hogy legyünk már túl, mert fogytán az erőm. Végül felbukkant a kis Édes. Lilán, köldökzsinórral többször körültekeredve a nyakán.

Alig vártam, hogy kiszabadítsák, és megkaphassam a kicsi fiunkat. Mérhetetlen büszke és boldog voltam. Kicsi, meleg, nedves teste mocorgott, nyöszörgött. Mindketten sírtunk a férjemmel.

A szülésznő és az orvos nagyon megdicsért. A doktor azért odabökött: „Azért jobb lett volna elfogadni azt a kis oxitocint…!” Csak annyit mondtam mosolyogva: „Ez így volt jó, ahogy volt!”

H. N.

Boró > > >
Lelle > > >
Bulcsú > > >
Karsa > > >
Karsa születése testvérszemmel > > >

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.