igaz történetek szülésről, születésről

1812. nap: Szavak nélküli beszéd (drága kicsi Lellénk születése)

1812. nap: Szavak nélküli beszéd (drága kicsi Lellénk születése)

Második gyermekünk születése előtt éppoly bizonytalan voltam a szülés megindulását illetően, mint az elsőnél. Reméltem, hogy a tapasztalat segít majd, de tévedtem. Napokon át bennem volt ez az érzés: „Most ez az, vagy nem az?”

De amikor elérkezett az idő, már nem kételkedtem. Miután este lefektettem másfél éves kislányunkat és elláttam erősen megfázott férjemet, magam is lefeküdtem aludni. Alighogy jól elhelyezkedtem, egyszer csak rendszeres kontrakciók jelentkeztek. Ezek olyan erősek voltak, hogy nem fért kétség: rövidesen kétgyerekes anyuka leszek. Biztattam magam, próbáltam ellazulni. Féltem, hogy a testem meggondolja magát, és leállnak az összehúzódások. Felébresztettem beteg férjemet, aki halottaiból támadt fel…

Miután megérkezik húgom, elindulunk. Az úton leállnak a fájások. A városba érve azonban újra erősödnek. Éjszaka 11 órára érkezünk a kórházba. Az ügyeletes orvos megvizsgál (úgy fáj, hogy csillagokat látok), közben egy erősen pajzán nőgyógyászviccet mesél, majd nagyot nevet. Máskor sem tartottam volna humorosnak a történetet, most azonban még megalázónak is érzem a helyzetet.

Éjszaka fél egyig egyedül vagyok a vajúdóban, férjem ide nem jöhet be, mert itt más nők is vannak. Szabad szülőszobára várunk. Magányosnak érzem magam.

Három-négy perces fájásoknál megyünk át a szülőszobára, férjem is velem van. Az ügyeletes szülésznő kedves ugyan, de nem olyan, mint Éva (az előző szülésznőm). Hiányzik a biztatása. (Eljöttünk a kórházból, ahol első kislányunk született, mert az orvosom ismerősöm volt, de nála nem akartam maradni. Így tudtuk elkerülni a sértődést.)

Hosszan állok a zuhany alatt, a forró víz nagyon jól csillapítja a fájdalmamat. Férjem minden kontrakciónál tart, biztat. A forró gőz fojtogat, pedig nyitva az ajtó. Meddig fog még ez tartani?

Férjem néz és azt mondja: „Milyen szép vagy!” Én is így érzem magam: szépnek és erősnek.

Nem tudom, mennyi idő telik így el. Mígnem: „Nyomnom kell, szólj az orvosnak!” – nyögöm. Egy kontrakciót egyedül vészelek át. Nehéz egyedül. Alig tudom tartani magam.

Kisvártatva megérkezik a segítség. Felsegítenek az ágyra. Alig vagyok magamnál. Néhány emlékfoszlány dereng arról, hogy felülök, felemelt mutatóujjal, fenyegetően mondogatom a nyugdíj előtt álló szülésznőnek: „Nem tágítasz! Megértetted? Nem tágítasz!” (Az előző szülésnél a méhszáj tágítása testileg-lelkileg fájó élmény volt. Ez tört fel bennem.)

Az orvos alig tudja megértetni velem: már eltűnt a méhszáj. Férjem szavait értem meg. A félelem, hogy újra át kell élnem a durva méhszájtágító beavatkozást, kihúzza lábam alól a talajt. Kezdek zátonyra futni. Kapkodom a levegőt, szaggat a fájdalom. Képtelen vagyok összeszedni magam.

Ekkor az orvos (azóta is hálás vagyok neki) kedves, lágy, nyugodt hangon a nevemen szólongat, és kéri, hogy nézzek rá. Alig tudom megtenni, amit kér. Végül rátekintek. „Ez az, nagyon ügyes, meg tudja csinálni, segítek!” – mondja. Kedves tekintete erőt ad, nyugodt biztatása új erővel tölt fel.

Átadva magamat a kontrakcióknak világra hozom második kislányunkat, Lellét. Rám teszik őt, én meg könnyeimtől alig látva némán simogatom, csodálom, úgy érzem, továbbra is egyek vagyunk. Férjem biztat, hogy szóljak hozzá, hallja a hangomat. Beszélni is kezdek, de nem esik jól. A szavak nélküli beszéd volt az igaz, a kölcsönös, a szent.

H. N.

Boró > > >
Csanád > > >
Bulcsú > > >
Karsa > > >
Karsa születése testvérszemmel > > >

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.