igaz történetek szülésről, születésről

383. nap: Megszületett!

Megjelent: 2011. okt. 23.

Megfogant egy kicsi Élet a méhemben. Békében és biztonságban nőhetett és fejlődhetett. Sokáig növekedett, tovább, mint ahogy a szülészeti protokoll engedélyezte volna neki. De őt nem izgatta a szülészeti protokoll. Sőt, az sem izgatta, hogy egyre nehezebben cipeltem már. Kicsit nagyobbra is nőtt, mint amekkorát a szülészeti protokoll engedélyezett volna neki, de ez sem izgatta. Jó volt az ellátás, meleg volt, és egy nagy, puha szeretet vette körül. Miért is sietett volna?

Aztán végül élete negyvenkettedik hetében úgy döntött, ideje kibújni a fészekből. Kicsit szűk már itt-ott. Egy este otthon elkezdett szép csendesen kopogtatni: „Édesanya, készülj, szeretnék kijönni!” Folytatta kopogtatást egész éjszaka, de akkor még olyan finoman, hogy aludhattam egy kicsit. Már akkor is tapintatos volt, tudta, hogy nem vagyok használható, ha nem alszom.

Kora hajnalban kezdtek erősödni a kopogtatások. Dél körül már szinte dörömböléssé változtak. A kicsi Baba nem sietett. Volt ideje, mert nem kötelezte a szülészeti protokoll gyors születésre. Közben üzeneteket kopogott: „Édesanya, jövök, csak engedj ki!” „Édesanya, egy kis fürdőre vágyom!” „Köszönöm, jól vagyok! Látod, rúgkapálni is van kedvem.” „Édesanya, melegebb víz jobb lenne!” „Éhes vagyok, küldj valamit!”

Jól telt az idő kettesben. A háttérben kéznél volt Édesapa is. Segített. Készített fürdőt, adott vizet, ellátott ennivalóval, helyettem beszélt Ágiékkal, és nem szólt hozzám feleslegesen. Tudta, hogy akkor nem tudnék figyelni a kopogtatásokra, sőt a dörömbölések teljes átérzésében is zavarna. Egyre melegebb víz kellett.

Később már Ági kellett, meg a forró borogatásai kellettek ahhoz, hogy a dörömböléseket ne érezzem kellemetlennek. Kimásztam a kádból. Akkor már nem volt sok hátra. A Baba hosszan és erősen döngette a kaput. Aztán még hosszabban és erősebben. Patakokban folyt rólam a víz. A testem óriási erőfeszítéssel nyitotta egyre nagyobbra a kaput. Kicsit el is gyengültem, de néhány jó szó és egy kanál méz hamar segített. Elfolyt a magzatvíz. Végre! Nehéz néhány fájás, „sehogy se jó” érzés. Szülessen már meg!

A Baba szépen elindult kifelé. Most nem szabad megijedni a feszítő fájdalomtól! Mindjárt vége. De nem! Pont ott állt meg pihenni, ahol leginkább feszített. Szünet, feszítés, várok a fájásra. Már nem vagyok türelmes. Aztán jött. Segítenem kellett neki. Éreztem, ahogy kibújik a feje, aztán egyből a válla, és megszűnt a fájdalom.

MEGSZÜLETETT!

Megküzdöttem azért, hogy a karjaimmal ölelhessem. Ő is megküzdött azért, hogy a szemembe nézhessen. Csodálatos dolog együtt küzdeni és együtt kipihenni a küzdelmet.

MEGSZÜLETETT!

Természetesen megszületett, hiszen mi mást is tehetett volna, ha már egyszer megfogant és megnőtt?

Sajnos, ma ebben a városban ez nem természetes. Nem természetes dolog megszületni. Sok megfogant kicsi Élet már az anyaméhben véget ér, mert nem akkor fogant, amikor szerették volna, vagy nem olyan tökéletes, mint ahogy elvárják tőle. Nyugodt, türelmes, megértő és segítő légkörben, szintén nem természetes. Férfiak mondják meg, mi mennyire fájhat, és milyen testhelyzetben kell szülni, és meddig tarthat egy születés. Természetes úton megszületni sem természetes ma ebben a városban. A babák majdnem fele a műtőben látja meg a… lámpafényt. Miért? És kinek jó ez?

Az első babánk is a műtőlámpák fényét látta meg először. No, nem is volt kedve utána napokig kinyitni a szemét. Éppen a békés kopogtatással volt elfoglalva, amikor nyakon csípték, kihúzták. Elvágták a köldökzsinórját, ordítania kellett. Meglengették a fejem felett, hogy lássuk egymást, de neki eszébe sem jutott, hogy ott lehetek, csak ordított. Láttam a kapálózó kis kezeit, amikor egy asztalon a csöveket dugdosták belé különböző irányokból. Aztán elszaladtak vele, mert fázott, és jó meleg inkubátorba kellett tenniük. Ott sírdogált nélkülem. Hosszú napokon és éjszakákon át sírdogáltunk egymástól elválasztva. A pocakját rendszeresen teletöltötték, utána már nem érdekelte a mellem. „Nem szopott mérhető mennyiséget, Anyuka!” „Ilyen karfiolos mellekből nem lehet szoptatni.”

Megviselten mentünk haza. Sokáig tartott, amíg rátalált a cicire. Az is, amíg egymásra találtunk.

Természetesen megszülethetett volna, ha hagyják. De a protokoll nem engedte, hogy a saját tempónkban szülessen, és a munkaidő is lejárt. Ő is azt kopogta, de még a CTG is, hogy „Jól vagyok!”. Akkor is jól telt az idő kettesben, csak később zavart a sétában a harmadik, az infúziós állvány. Azt hittem, hogy vigyáznak ránk. Nem, magukra vigyáztak. Nehogy túlságosan elfáradjanak ma, vagy egy műhibaper áldozataivá váljanak holnap. Azt hittem, ott és akkor fontosak vagyunk. A Baba és én. Nem, minden más fontosabb volt.

Állítólag azért nem sietett, mert úgysem fért volna ki. Három kiló volt. A kistestvére négy és fél. Ő kifért.

A seb sokáig fájt.

A lelkemen.

V. E.

Zsuzsika >>>

Véletlenül kiválasztott mesék.