igaz történetek szülésről, születésről

1805. nap: Erősnek, ösztönlénynek éreztem magam (Ambrus születése)

Megjelent: 2015. szept. 14.

Ambrus a harmadik gyerekünk, van két nagyobb testvére. Ők császármetszéssel születtek. Mindketten különböző orvosnál, és mindkettőnél az ok terminustúllépés volt. Bár nagyon vágytam volna normálisan szülni, elfogadtam az orvosaim döntését, főleg ott, abban a helyzetben, amikor az ember már annyira várja a kisbabáját, hogy nagyobb a közeli találkozás öröme, mint a tiltakozás. És amúgy is, valahogy akkor úgy gondoltam, olyan magasságban áll fölöttem az orvosom, és én annyira nem vagyok kompetens végső soron abban, hogy minden a legjobban történjen a kisbabám és az én szempontomból, hogy teljesen rájuk bíztam magam.

Azóta több év eltelt, én is biztos változtam, értem, jobban merek az ösztöneimre hallgatni, még az orvosi szakvélemény ellenére is. Ugyanis, amikor Ambrussal teherbe estem és elmentem az orvosomhoz, akit különben szeretek, és az évi kb. egyszeri találkozás vele a rákszűrés vagy egyéb kapcsán mindig jó élmény volt, ő teljes határozottsággal kijelentette, hogy természetesen, ha már az első kettő császár volt, ez is az lesz, azt tudom, ugye? És bárhol utána nézhetek az interneten, nem fogok sehol ezzel ellenkező szakvéleményt találni.

Hát, ha így van, mert így kell, hogy legyen, akkor rendben, gondoltam, sejtettem én ezt. Meg hát az ember, ha valami már kétszer is megtörténik vele, akkor hajlamos azt törvényszerűnek gondolni. Közben persze megint nagyon sajnáltam, hiszen amúgy az élet többi területén egyre inkább a természetes, erőszakmentes folyamatok, történések felé igyekszem fordulni.

És azt sejtettem nagyon is, hogy bár szokás azt mondani, hogy „nahát, milyen szép kis feje van ennek a babának, látszik, hogy császárral született és nem kellett, hogy kínlódjon”, ez kizárt dolog, hogy igaz legyen. Hogy jobb legyen egy babának, ha egyszer csak hirtelen, minden előzetes „figyelmeztetés” nélkül és anélkül, hogy a baba és az anya teste jelezné, hogy elérkezett az idő, kiveszik tíz perc alatt az anya hasából. Mert tényleg nem tartott tovább annál. Úgy éreztem, hogy ez erőszakos beavatkozás a természetes folyamatba, amikor nem tartják tiszteletben a születendő jelzését. (Kivéve természetesen azok az esetek, amikor a császármetszésre TÉNYLEG szükség van).

A baráti körünkben, környezetünkben sok olyan család van, ahol Áginál születtek a babák. És ők, amikor ismét terhes lettem, biztattak, hogy menjek el Ágihoz, beszéljek vele, mindegy, mit mond az orvosom. Hát el is mentem. Igaz, hogy jó soká, a terhességem utolsó harmadában. És Ági azt mondta, hogy lehet. Ha én rendben vagyok, és a baba feje nem lesz túl nagy. És akkor ott álltam, két teljesen ellentétes állítás között. Az orvosom szerint életveszélyes, Ági szerint lehetséges a (két) császár utáni normális szülés.

Következett néhány vívódós, nehéz hét, amit még az is megterhelt, hogy tudtam, a szüleimnek nem fogom tudni ezt elmondani. Közben fokozatosan leváltam az orvosomról, meg azután egy másikról is, akit szerettem volna biztonság kedvéért, a háttérkórház miatt. És közeledett a terminus napja.

Egyszer csak eljött az az idő, amikor már nem izgultam azon, hogy mi lesz, ha megreped a méhem. Elhittem Áginak, hogy nem fog. Mert miért történne ilyesmi, ha hagyjuk, hogy a szülés haladjon a saját tempójában. Átvettem a nyugalmát. Nagyon jó volt, hogy bármikor elmehettem hozzá, ha nem is volt konkrét kérdésem. Mindig volt rám ideje, türelme és figyelme. És ez nagyon-nagyon jó volt.

Kialakult egy olyan erős bizalom, hogy a végére tudtam: igen, biztonságban fogom magam érezni otthon, szülés közben, Ágival. Ami még nagyon fontos volt ennek a döntésnek a meghozatalában, az az volt, hogy a férjem az elejétől fogva nagyon lelkes volt, hogy szüljünk otthon.

Ági mondta, hogy VBAC alatt találunk írásokat, amiket olvasgattunk is, de igazából nekem nem ez volt a döntő. Hanem egyszer csak jött egy nyugalom és bizalom abban, hogy TÉNYLEG lehet császár után is rendesen szülni.

A kiírt időpont előtt egy-két nappal elkezdődtek a jósló fájásaim. Napközben is jöttek, de jellemzőbben éjszaka. Többször gondoltam, hogy biztos mindjárt beindul, de reggelre mintha elvágták volna. Ez nekem csodás élmény volt, nagyon örültem neki, mivel még soha nem éreztem előtte fájást.

De végül a szülés csak egy hétre rá indult be. Ez egy keddi napra esett, épp a nyári szünet első hetében. A gyerekeim nem voltak otthon (kis gondolkodás után így szerettem volna). Délutántól fokozatosan egyre erősödő fájásaim voltak, próbáltam közben figyelni az órát, de igazából semmi okosat nem tudtam megállapítani. Napközben többször is beszéltünk Ágival, és kicsit aggódtam, mert mondta, hogy egy másik terhes is hasonló állapotban van, mint én, ahhoz megy, akinél hamarabb beindul.

Végül hét után kértem Ágiékat, hogy jöjjenek, mert úgy érzem, itt az ideje. Nyolc felé meg is érkeztek. (Julival, őt szerettem volna doulának.) Megvizsgált Ági, 3 cm-re voltam kitágulva, és mondta, hogy ebből ma éjszaka szülés lesz. De ők még nem maradnának itt, átmennek Julihoz, aki a közelben lakik. És ha szeretném, jönnek azonnal. Addig is csinálhatok bármit, ehetek, ihatok, sétálhatok, aludhatok, ami jólesik.

Próbáltam lefeküdni pihenni, mert gondoltam, hosszú lesz az éjszaka, de fekve sokkal jobban fájt, mint állva. Ezért inkább üldögéltem, beszélgettünk, szólt a zene, és amikor jött a fájás, felálltam, és kicsit előre hajolva belekapaszkodtam a férjembe. Nagyon jó volt, mosolyogva fogadtam minden fájást, nem féltem a következőtől.

Aztán egyre erősödtek, sűrűsödtek, és hajnali kettőkor hívtuk Ágiékat. Kértem Ágit, vizsgáljon meg, hogy hol tartunk. Öt cm-re voltam kitágulva. Ennek nagyon örültem, úgy éreztem, jól haladunk. Ekkor azért már nagyon fájt, de két fájás között beszélgettünk továbbra is, csak most már négyesben.

Összehangolt csapatmunkát végeztünk. Ha éreztem, hogy jön a fájás, szóltam, hogy „jön” (bár Ági, aki a hasamat figyelte, gyakran hamarabb szólt, mintsem hogy éreztem volna bármit). Mindannyian felálltunk, én a férjemre dőltem, Ági masszírozta olajjal a derekam, Juli pedig készítette elő a muskotályzsályás forró borogatást, amit fájás végeztével a hasamra tett. És teltek az órák. Egy idő után már kevesebbet beszélgettünk, mindenki elfáradt, két fájás közti pár percben inkább bóbiskoltunk. Úgy emlékszem, akkor már nem kértem a borogatást, Juli néha felváltotta Ágit a masszírozásban, addig Ági aludt picit.

Közben reggel lett. És minden változatlanul haladt tovább. A többiek néha eszegettek, iszogattak, én nem kívántam semmit, csak vizet. Úgy emlékszem, akkor már nem annyira vettem részt a külső történésekben, egyre inkább magamba fordultam és figyeltem a testem, a fájások ritmusát. Jól voltam. Éreztem, hogy szülök. Örültem, hogy szülök.

Valahogy büszke is voltam magamra eközben, hogy lám, mégiscsak megy ez nekem. Jó érzés volt, hogy mindenki leste a kívánságaim. Erősnek, ösztönlénynek éreztem magam, akit ugyan néha gúzsba köt a fájdalom, de nem menekül el előle, emelt fővel várja. Kibírható fájdalom volt, beilleszthető a szülésről alkotott elképzeléseimbe.

Aztán egyszer csak, talán mivel annyira nem változott semmi, és a többiek egyre többször bóbiskoltak el körülöttem, kizökkentem az időtlen fájásspirálomból, és megkértem Ágit, nézzük meg, hol tartok. Ekkor talán már dél lehetett. Nyolc cm-nél tartottunk, és onnan nem akart elmozdulni. Itt már teljesen egybefolytak az órák, valamikor megérkezett másik Ági is, aki a másik szülésről jött, ami éjszaka szintén beindult. Ági időnként kérdezte, nem érzem-e, hogy máshogy fájna. Nem éreztem.

De kezdett elromlani az idill, mert megéreztem, hogy valami nem úgy halad, ahogy kellene. Kaptam homeopátiás bogyót, ami segít az ellazulásban, de nem történt változás. Az utolsó kis perem nem tudott elsimulni. Nem engedte a folyamatot tovább. Ági itt már gyakrabban mérte a kisbaba szívhangját (alig, hogy oda tette a CTG-t, már megnyugodva le is vette, amikor mi még nem is hallottunk semmit), de mindig rendben volt szerencsére.

Mivel nem hatott a bogyó, Ági kérdezte, hogy burkot repeszthet-e. Kértem, hogy magyarázza el, miért szeretne. Azt mondta, azért, mert már annyira ott vagyunk a kitolási szak határán, hogy szerinte, ha burkot repesztenénk és elfolyna a magzatvíz, a baba feje annyira lekerülne, hogy az jótékonyan meggyorsítaná a végét. Meg talán a víz színére is kíváncsi volt? Nem tudom. Mindenesetre, bár féltem kicsit, és nem örültem neki, beleegyeztem.

Ági elmondta, mit fog csinálni, megmutatta a tűt, ami egyáltalán nem volt hegyes, sőt, olyan volt, mint egy tompa végű horgolótű. Le kellett feküdnöm, és vártuk a fájást, mert közben csinálta Ági. A fájás fekve nagyon fájt, de maga a burokrepesztést meg sem éreztem. És amúgy is, Ági mindig annyira óvatosan, figyelemmel nyúlt hozzám, mintha az anyukám lett volna. Ezután még néhány fájást ki kellett bírnom fekve, nagyon vacak volt. A szünetekben arról kérdezgettem őket, meséljenek a tolófájásokról.

Másik Áginak ezután nem sokkal el kellett mennie egy újabb szülésre, nagyon sajnálta, hogy nem maradhatott. Utána felállhattam, és vajúdhattam megint úgy, ahogy eddig. A fájásaim innentől megváltoztak. Nem voltak többé „jó”, elviselhető fájások. Nagyon-nagyon fájt, és máshol, máshogy, mint eddig. De nem éreztem egyáltalán azt a felszabadító érzést, hogy végre lehet tolni, lehet aktívnak lenni, ahogy azt oly sok írásban olvastam. Nem „vitt” magával a fájdalom.

Ágiék néha (már előtte is többször) kimentek, és kettesben hagytak minket. Mikor visszajöttek, mindig láttam a szemükön, hogy kérdik, nem kell-e még tolnom. Nem kellett. Csak fájt, fájt nagyon. Nagyon-nagyon. A végbelem fölötti rész fájt. És valahogy nagyon rosszul fájt. Kérdeztem Ágit, hogy ez normális-e? Azt mondta, igen, bárhova kisugározhat. De én továbbra is féltem, hogy valami nincs rendben nálam.

Addigra már fájás közben kiabáltam, ordítottam, ahogy a torkomon kifért. És nyomtam. Olyan erővel, ahogyan eddig még sosem csináltam semmit. És mégsem volt elég. Ági azt mondta minden fájás után, hogy már csak egy pici hiányzik, próbáljam meg egy picit erősebben. Hogy nem elég hosszúak a fájások, nincs elég erejük ahhoz, hogy kijöjjön a baba. Rossz volt nagyon. Nem tudnám megmondani, hány tolófájás volt, de azt hiszem, sok.

Aztán egyszer azt mondta Ági, hogy szabjunk ki egy időt, hogy ha addig nem születik meg a baba, menjünk kórházba. Ettől nagyon-nagyon megijedtem, semmiképp nem akartam kórházba menni. Úgy éreztem, nincs bennem már semmi erő, semmi tartalék, hogy kibírjam a kórházat.

És akkor összeszedtem minden létező és nem létező erőmet, azt gondoltam, mindegy, ha szanaszét is szakadok, de kinyomom magamból a babát. És úgy is lett. Jött egy fájás, éreztem, hogy mindjárt vége, de nem engedtem, nyomtam tovább, hogy majd megszakadtam, és akkor egy nyomásra kirepítettem magamból a babát. Kicsúszott belőlem, mint egy kis síkos halacska. (Ez délután fél ötkor volt, kb. 15 óra vajúdás után.)

Ágiék ott térdeltek előttem már jó régóta – fél órája, órája, nem tudom –, feszült figyelemmel várva a babát, és óvva engem. Emlékszem rá, hogy masszírozta, védte a gátam is, de ez akkor, ott, alig jutott el a tudatomig. Mielőtt megszületett a baba, Ági kérte, hadd csináljon gátmetszést, mert elkezdem kicsit vérezni, és nem tudta, honnan. De én könyörögtem, hogy ne, úgy éreztem, semmi plusz fájdalmat nem vagyok képes elviselni. Emiatt, ahogy Ági segített a babának kibújni, két helyen megrepedt a gátam.

Miután Ambrus megérkezett, hirtelen vége lett minden rossznak. Azt nem mondom, hogy nyugalom szállt meg, az még nem, a nyugalomhoz sem volt erőm, inkább valami teljesen alapszintű állapotba kerültem. Egyszerűen csak léteztem. Örültem, hogy túl vagyok rajta. Hogy megvagyunk mind a ketten. Hogy egészséges Ambrus.

Az egész alsó felemet valami duzzadt, sajgó tömbnek éreztem, nem tudtam elképzelni, hogy valaha képes lesz összeforrni, és olyannak lenni, mint előtte volt.

A kitolás utolsó szakaszában guggoltam, a férjem hátulról tartott a karjaiban. Miután Ambrus megszületett, és vártuk a lepényt, és hogy a köldökzsinór ne lüktessen már, végig ott maradtam nála, Ambrussal a hasamon. Kis csúszós babácska, halkan nyöszörgött.

Ágiék segítettek valami szoptatásfélét összehozni. Közben Ági ellátta a gátam, nem kellett összevarrni, Juli pedig egy vizes pelenkával letörülgetett. Rendbe rakták körülöttünk a lakást, hogy a gyerekek hazajöhessenek. Folyamatos vérnyomás- és pulzusellenőrzés is volt, és nemsokára azok is rendeződtek.

Aztán, kb. két órával később megjöttek a gyerekek, és én is lassacskán igyekeztem magamhoz térni, hogy lássák, minden rendben van az anyukájukkal, és milyen csodás, megszületett Ambrus!

S. K.

(A kép illusztráció, készítette: Vizkelety Márton.)

Véletlenül kiválasztott mesék.