igaz történetek szülésről, születésről

683. nap: „No, nézd csak… Jön…” (Lázár Márton)

Megjelent: 2012. aug. 18.

Telt-múlt az idő, és már nem 24 éves voltam, hanem 33, és már nem Massachusettes államban vártam a gyermekem születését, hanem Magyarországon, ahol egy új kapcsolatban éltem. Mármint a kapcsolat maga régi volt, Sebastian fogantatása előttre nyúlt vissza, de gyermek még nem született eddig. Hát ennek is eljött az ideje, ezt egyértelműen éreztük mindketten, tehát vártuk, ki jön hozzánk.

Most is otthonszülést terveztünk, és bár én már szültem egyszer, és akkor is jártam felkészítésre, Laci még nem, így el akartunk menni egy tanfolyamra, méghozzá Geréb Ágiékhoz.

Az alapvető élményem az volt, hogy nagyon tudatlanok vagyunk sokan, és Ági hiányt pótol a szülészeti palettán, amikor elfogulatlanul, szakmailag megalapozott véleményt mond az egyes vizsgálatokról és protokollokról. A legfontosabb az lett, hogy mi, anyák és apák, gondolkozzunk, és formáljuk meg előre, szülésünk során mit szeretnénk és miért. Az ember szabadsága és felelőssége döntései meghozatalában előtérbe került, nem az orvosi ajánlások vakon követése.

Egészséges és erős voltam megint, harmonikusan telt a kilenc hónap, várakozással, tanítással, készülődéssel. Én amúgy is kórházidegen vagyok, úgyhogy, mivel különösebb panaszom nem volt, csak vérvételekre és egy 37. heti ultrahangra mentem el, ahogy Ágiék azt kérték.

Január utolsó napja volt és elég hideg. Befagyott a tó, ott álldogáltam a jégen, amíg a már kilencéves Szebus korizott a barátaival. Délután öt körül lehetett. Egyszer csak jött egy anyuka, rám mosolygott, és azt kérdezte: „Hogy vagy?” Abban a percben éreztem, hogy meleg önt el, elfolyt a magzatvíz nagy része. Gyorsan megbeszéltem az anyukával, hogy hazahozza Szebust, ha már elég volt a jégből, én meg odaballagtam az autóhoz, és hazavezettem.

Nagyon izgatott voltam: „Jaj, de jó, ma születik a baba!” Otthon minden szépen elő volt már készítve, papírvatták, gumilepedő, miegymás. Csak Laci nem volt otthon, mert épp egy megbeszélésen volt a városban, de ő is hamarosan hazaindult.

Felhívtam a szülős számot, amin a másik Ági jelentkezett, és mondta, hogy nagyon jó, akkor milyen színű a víz, van-e lázam, de még nem tudtam megmérni, mondtam, hogy majd megmérem, a víz meg tisztának látszik. Ez pont az a három nap volt, amikor Geréb Ági elutazott valahova a családjával, tehát ő biztos nem tudott eljönni. Ezt persze sajnáltuk, de tulajdonképpen nekem mindegy volt, ki jön, bíztam bennük. Meg igazából magamban, magunkban bíztam, hogy minden rendben lesz ‒ mint az első szüléskor is.

Szépen haladtak előre a fájások, egyre sűrűbbek lettek, és amikor Ági es Adria megérkeztek, úgy este 11 körül, nemsokára el is kezdték készítgetni a kisbaba érkezéséhez a papírvattás, takarós párnácskát.

De aztán valahogy lelassult és megállt a nyílás folyamata. Hogy miért, azt máig csak találgatom… Az biztos, hogy nagyon álmos lettem, csak feküdtem a fotelban, aztán az ágyban, hogy aludjunk akkor, de a fájások meg nem szűntek, viszont nem voltak hatékonyak. Aztán pedig jött egy szakasz, amikor nagy nyomáskényszerem volt, minden összehúzódás végén, pedig a kapu még egyáltalán nem nyílt ki. Bementem a kádba is, hátha úgy ellazulok. Néha egy-egy csepp vér is jött, és Ági is arra biztatott, hogy lélegezzem át a fájásokat, ne nyomják, ha lehet. Na, ez elég nehezen ment.

Így telt el az éjszaka, és reggel hat körül Ági azt mondta, itt az idő a kórházba menésre gondolni. Hm… Én örültem a változásnak, kimentem a reggeli levegőre, fényre, és ott is jöttek az összehúzódások. Végül úgy döntöttünk, hogy mentőt hívunk, hogy a reggeli csúcsban Laci inkább velem lehessen, ne a kormányt szorongassa. Összekészítettük az előre el nem készített kórházi táskát, és elbúcsúztunk Ágiéktól. Lássuk, mi lesz. Vittük a gátmasszázsolajat, babafogadó törülközőt, ruhácskát, takarót.

Már a mentőben elkezdődött Laci fő feladata: kommunikálni, lazítani a feszélyezett felek közti szakadékot, és elérni azt, amit akarunk. Az első, hogy az Istvánba menjünk, azt nem sikerült elérnünk: nem volt kiskönyvem, amiben lett volna Istvános orvosi pecsét és név. No, akkor hova is tartozunk? Akkor odamegyünk. Aha…

Én eléggé rázendítettem a vajúdásra, amióta elindultunk, úgyhogy, gondoltam, mindegy hova megyünk, mindjárt megszületik a baba. Azért odaértünk. Bementünk. Csönd volt, sehol egy kiáltozó anya vagy síró gyermek. (Ők már mind megszülettek az éjjel, ahogy a mi babánknak is kellett volna…)

Aztán elkezdődött a sorozás, papírok aláírása, vizsgálatok és CTG, no meg egy véna is legyen készen, hátha majd szükség lesz rá. Az Orvos (G.) és az Orvosnő nem aggódtak értem, mert azt mondtam, hatkor elment a magzatvíz, most meg nyolc körül lehetett, gondolták, jó lesz ez, félig nyitva a kapu, tessék csak vajúdni. Azt nem mondtam, hogy előző este hatkor, de mivel csak egyszer vizsgált meg Ági még az elején, lázam pedig nem lett, a fertőzés veszélye minimumon volt – eddig.

Én kedves voltam, aláírtam, amit kellett, még azt a hülye CTG-t is felcsatolták a hasamra. Állandóra. Azért le nem feküdtem az előkészített ágyra, inkább álltunk ott mellette, előtte. Vajúdtam, jöttek a fájások, örültem. Nem éreztem azt az erős nyomási kényszert, amit otthon, ezt is jó jelnek tartottam.

Azért azt előrebocsátotta az Orvos, hogy mivel az első szülésem császár volt, lehet, hogy ez is az lesz, de azért várjunk. Mondtam, hogy jó, inkább bíztasson, ne ijesztgessen. Ilyen kedvesen társalogtunk. Valamint arról is, hogy miért nem végeztettem el az előírt vizsgálatokat (mert komoly megfontolások után elegendőnek tartottuk csak a vérvizsgálatokat elvégeztetni), és hogy elmentünk Geréb doktornő tanfolyamára, amivel nagyon is meg voltunk elégedve.

Másrészről viszont első szülőnek számítottam, tehát a kórházi protokoll szerint a gátmetszés javallott. És a tágulást elősegítő nyugalom és a ráhangolódást nem akadályozó orvosi jelenlét? ‒ gondoltam, de csak azt mondtam, hogy én gátmetszést nem szeretnék, hoztunk olajat, s lám, masszírozzuk is be. Már akkor is felmerült bennem, hogy miért nem engem figyelnek, ahogy csak bírnak, és miért a protokollt akarják beteljesíteni rajtam?

Aztán csak eljött a tolófájások ideje. Először is pisiljek, ha lehet, de nem tudtam, pedig ittam egy csomót (erről próbáltak lebeszélni, pedig annyira ki volt száradva a szám!), igaz, megkatétereztek. Most már legálisan érezhettem nyomási kényszert, és amikor ezt meghallotta az Orvosnő, mondta, hogy akkor szálljak is fel az ágyra. Ez volt a legdermesztőbb hülyeség az egészben, és ezt kénytelen voltam megkérdezni az orvostól is: hogyan gondolja, hogy a baba kijön, amikor a csípőmet megemeli még egy kicsit a fekvőhelyzetből is? Csak nyomjon, segítünk, mondta, és sajnos így is lett. Doktor G. mind a 80 kilójával ráhasalt a hasam tetejére, hogy „kicsit megtámassza a gyereket”, aki kétszer vissza-visszacsúszott. Nekem meg borzasztó nehezen ment lefelé gondolni és nyomni, miközben küzdöttem, hogy ne hasaljon rám valaki. Uhhh, szörnyű rágondolni, még ma is.

De volt azért egy szép pillanat. Oda is szóltam Lacinak, aki a fejemnél, mellettem állt. A Szülésznő és az Orvosnő álltak velem szemben és ‒ vártak. Már ez említésre méltó dolog volt, ám ekkor a Szülésznő arca kisimult, tiszta mosoly jelent meg rajta, és ezt mondta: „No, nézd csak… Jön… Milyen szépen kitágult!”

Én majdnem sírtam, több okból is, de most inkább az örömtől, hogy jaj de jó, végre, jön, nem lesz gátmetszés, na, látjátok! És valóban jött, és megszületett, és a mi piros törülközőnkbe bugyolálták, és nem mosták le, köszönjük, nem kell, jó lesz így is. Ők csodálkoztak a legjobban, hogy nem kellett metszeni.

Aztán, amíg én örültem, gyorsan betapintották a (lassan tízéves) császárheget, hogy nem vérzik, nem repedt szét, és megvizsálták a gyermeket, aki fiú lett, 10-es Apgarral. Jeeeej! 12 óra 35 perc.

Az utóiratba még beletartozik, hogy miután megtudtuk hivatalosan is, hogy mind az anya, mind a gyermek jól van, mondtuk, hogy akkor mi haza is mennénk. Ez kisebb megrökönyödést keltett, de már hozzánk szokhattak az elmúlt öt-hat óra alatt, hogy nálunk más a protokoll. Két órát még lehettünk ott a szülőszobán, aztán jött a Gyermekorvosnő, hogy kiadja az újszülöttet a családjának, akik bemutatták a saját háziorvosuk által elfaxolt nyilatkozatot arról, hogy ő átvállalja az újszülött megvizsgálását az első öt napban.

A gyermeket Lázár Mártonnak neveztük el. Leendő keresztmamája haza is szállított minket négy órával születése után, hogy végre ott legyünk, ahol akarunk: otthon – és háborítatlanul.

R. E.
Sebastian Mátyás >>>
Róza Júlia >>>
Dániel János >>> 

Véletlenül kiválasztott mesék.