Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 1021. nap: Nyitva az ajtó, nyomhatok (Padme érkezése)

1021. nap: Nyitva az ajtó, nyomhatok (Padme érkezése)

Megjelent: 2013. júl. 22.

Németországban voltunk. Egy vasárnapon, egy héttel a kiírt időpont előtt kezdődött el. Meleg májusi nap volt, és vízbe vágytam, az utóbbi napokban már szinte csak vízben ereztem jól magam. Így az egész délutánt egy strandmedencében töltöttem, öt és fél órát egyfolytában. Olyan jólesett a lebegés, hogy még a hatalmas tömeg sem zavart. Csak lebegtem és masszíroztattam a keresztcsontomat egy vízsugárral, órákon át.

Miután éhesen és fáradtan hazaértünk, este 11.45-kor egy pisilés után észrevettem, hogy valami folyik belőlem, a lakás közepén folyt a lábamon a magzatvíz. Nagyon örültem, és kellemes izgatottságot éreztem, hogy végre elkezdődött. Mutattam Ralfnak, majd felhívtuk az ügyeletes bábát a születésházból, akivel megbeszéltük, hogy fél óra múlva, éjjel fél egykor találkozunk a születésházban. Ott megnézte a szívhangot és hogy valóban magzatvíz volt-e (mert első gyerek lévén nem voltam ebben biztos), és amúgy is megnyugtató volt vele találkozni. A méhszáj még csak 1-2 cm-re volt nyitva, de a fej már nagyon lent volt az utóbbi napokban.

Azt mondta, hogy nyugodtan menjünk haza, ha akarunk, és reggel kilenc körül jöjjünk vissza. El sem tudtam képzelni, hogy be fognak hamarosan indulni a fájások, és aggódtam, hogy mi lesz, ha nem történik semmi, de a bába megnyugtatott, hogy van még időnk. Tudni akartam, hogy pontosan mennyi időnk van, de erre nem nagyon akart válaszolni – gondolom, hogy ne izguljak –, de végül említette, hogy 24 óránk biztos van. (Az ottani protokoll szerint, ha elmegy a magzatvíz – az otthonszüléskor is – 24 órát túllépve a bábáknak kórházba kellene küldeni.)

Csak azon aggódtam, nehogy kórházba kelljen menjünk, és ezért az is aggasztott, hogy méhszájvizsgálatot akart csinálni, nehogy aztán a „fertőzésveszély” miatt akarjon valaki szülést beindítani. Legnagyobb félelmem az volt, hogy valami miatt kórházba kell mennünk, a szüléstől magától egyáltalán nem féltem – ekkor még. Aztán később kiderült, hogy a kitolástól is féltem, és képtelennek éreztem magam, kinyílni még csak-csak, még ha fáj is, képes leszek, de hogy a végén tényleg ki is kell majd engedni, keresztül a keskeny részeimen, ezt nem tudtam elképzelni. De bíztam a természetben és abban, hogy a legjobb segítséget választottam.

A bába javasolta, hogy menjünk el sétálni a friss levegőre, így éjjel két óra körül elindultunk otthonról a nyári éjszakában, lementünk a folyópartig. A séta közben már néha éreztem fájást, még rendszertelenül, de még nem éreztem tisztán, mikor kezdődik és mikor ér véget, inkább úgy általában görcsölt a hasam, mint egy jó erős menstruációs fájás, vagy kicsit erősebb. Ilyenkor belekapaszkodtam egy villanyoszlopba, vagy csak megálltam és lélegeztem. Nagy kört tettünk, és már örültem, hogy hazaerünk kábé másfél óra után. Nagyon éhes voltam, így bevágtam egy cseresznyebefőttet, aztán ágyba feküdtünk.

Kb. négy óra volt, kezdődtek a fájások erősödni, és tisztán elkülönülni a szünetektől. Egy fájás kb. egy percig tartott, és közben lélegeztem, köztük pedig három-öt perces szünetek, ami alatt „nagyokat” aludtam. Ralf egy darabig követte velem a ritmust, aztán elaludt. Kb. hat óratól már nem tudtam feküdni, a labdára ültem, és az ágynak dőltem a szünetekben, hogy pihenjek. Így ment tovább egész reggel. Lassan telt az idő, az órát néztem, és vártam, hogy mehessünk már a születésházba. Párszor arra gondoltam, hogy felhívom a bábát, hogy találkozzunk előbb, de aztán beláttam, hogy csak türelmetlen vagyok, nem igazan van szükségem rá. Nyolckor összepakoltunk mindent, majd elindultunk.

Mikor odaértünk, már zajlott az aznapi rendelés, a recepciósok már ismertek, köszöntöttek minket kedvesen, ahogy besétáltunk, és bevezettek a szülőszobába. Nagyon jó érzés volt, hogy most mi fogunk szülni. Egy idő után rám tette Uli a CTG-t, a labdán ültem, és voltak kontrakciók, aminek nagyon örült. Aztán megnézte a méhszájat is, de nem kérdeztem, mit érez. Aztán magunkra hagyott minket, szóljunk, ha kell valami.

Eltelt kb. egy óra, kontrakciókkal, az ágyon, a labdán, de még teljesen agyamnál voltam, aztán jött még egy bába, és ketten előkészítettek a földet, hogy ott is tudjak vajúdni. Továbbra is hol a labdára dőltem, hol az ágyon összekuporodtam, aztán megint kimentek, és Ralffal sokáig feküdtünk az ágyban, mert nagyon fáradtnak és lázasnak ereztem magam, rázott a hideg. Kezdtem belassulni, és mint egy beteg, csak sötétben és melegben és nyugiban akartam lenni.

Uli azt mondta, amikor a fázásról és lázról panaszkodtam, hogy ez normális, majd később több erőm lesz. Le is húzta a redőnyt, így telt el pár óra, és kb. dél lehetett, amikor újra bejött, és ő meg egy másik bába azt javasolták, hogy keljek fel, kicsit ki is mehetek a kertbe sétálni, beengedték a fényt, mi pedig kimentünk a belső kertbe sétálni, de nagyon tűzött a nap és zavart. Túl meleg volt, és a gyengeségem és rosszullétem megmaradt, aztán a kertajtóban ültem le a lépcsőre, hogy árnyékban, de levegőn legyek, de ez sem esett jól.

Emlékszem, zavart, hogy a két bába a virágokkal volt elfoglalva, és aztán Ralffal viccelődtek, miközben nekem már minden rosszul esik, nem találom a helyem, már állni, sem feküdni, sem ülni sem tudok, betegnek és elesettnek érzem magam, és főleg nem tudom, mit is csináljak. Körbenéztem a szobában, és azon gondolkodtam, mit is csináljak, de nem tudtam semmit, ami jó lenne. A csajok meg kint hülyéskedtek. Aztán Uli közölte, hogy ő most elmegy sétálni, majd jön.

Tűzött a nap kint, én meg fáztam bent, és úgy éreztem, nem tudok ebben a virító napsütésben szülni, úgy éreztem, csak éjjel fog megszületni, amikor kint sötét és hideg van. Aztán Uli visszajött és megvizsgált. Valamikor levettem a nadrágomat és egy kendőt kötöttem fel. Uli javasolta, hogy járkáljak vagy táncoljak, ekkor kicsit több erőm lett, és jólesett lógni a kötélen, táncolni Ralffal, mozgatni a csípőmet, és érezni a visszatért erőmet.

Aztán ebbe is belefáradtam, és valami azt súgta, ideje beleszállni a kádba. Uli elkezdte feltölteni, végül beleültem. Ahogy beszálltam, éreztem, ahogy a két lábam közt feszít a kicsi fej. A vízben el tudtam lazulni, szinte elmúlt a fájdalom és a rosszullét, viszont a kontrakciók is ritkultak. Aztán egyre jobban éreztem a fejet nyomni, és úgy éreztem, talán hamarosan itt szülöm meg Padmét, és a bábák is bekészültek a fogadására. Felguggoltam, és erősödtek a fájások, Ralf is bejött a kádba és mögém ült, úgy tűnt, már nincs sok hátra. Elöntött a félelem, hogy most kijön valóban és fájni fog, éreztem, ahogy a fej már feszít egyre lejjebb, de olyan érzés volt, mintha mindig egy lépést előre és egyet hátra mennék.

Egy darabig a bábák és a közben behívott orvos készenlétben álltak, aztán az orvos kiment, és én úgy ereztem, ez azt jelenti, hogy lemondott rólam, mert mégsem tartunk ott, hogy rá legyen szükség. (Amúgy sem volt, csak a protokoll szerint a szülés utolsó tíz percében jelen kell lennie.) Aztán nem történt egy darabig semmi, kértek, hogy szálljak ki, álljak fel, mert szükségünk van a gravitációra. Egy porcikám sem kívánta, de nagy nehezen felálltam, és erősödött a fájdalom. Kicsit visszaereszkedtem pihenni, aztán végleg kiszálltam, nagy nehezen. Igazán nem akartam, de én is éreztem, hogy valaminek változnia kell. Az ágyon megtöröltek. Már sötét volt kint, kb. kilenc óra.

Ezután az ágyon négykézláb vajúdtam, és az egyik bába mellém feküdt, fogtam a kezét, és nagyon jólesett a jelenléte, aztán valami illatot mutatott, hogy mire emlékeztet és mi a legerősebb érzelmem. Mondtam, hogy félelem. Erre hozott valamilyen homeopátiás golyót. Sokáig térdeltem, belefúrva a fejem az ágyba, és ekkor már ereztem, hogy haladok, hogy tágulok, de egy idő után nagyon elzsibbadt a lábam. Ralf elkezdett hiányozni, tudtam, hogy Ulival levegőznek a kertben, hallottam, ahogy beszélgetnek, és féltékenységet éreztem és dühöt, hogy most miért egymással vannak elfoglalva, a két segítőm, egymást szórakoztatják, miközben én itt szenvedek. Én is szívesebben csacsognék Ralffal a kertben, de benne vagyok valamiben, amiből ki sem tudok mászni. Kértem, hogy Ralfnak szóljanak, hogy jöjjön be, és erre azonnal beszaladt, ami nagyon jólesett. Ott volt mellettem, ahogy térdelő pózban, erős fájások jöttek, éreztem, ahogy nyom lefelé a fej.

Aztán Anett megvizsgált. Újra fázni kezdtem és lázasnak éreztem magam, megmérte, 37,8 volt, majd Uli vért vett (talán attól féltek, hogy toxémiám van). Ekkor már lehetett vagy este 11, tehát 23 órával a burokrepedés után. Még mindig féltem, hogy nem jutok előbbre, hogy lesz ebből szülés. És akkor Ralf mondta nekem, hogy a bábáknak kivirult a fejük, mert jön lefelé a fej. Ez nagyon segített. Anett azt mondta, teljesen kitágultam, nyomhatok, de a lábam nem éreztem már a sok térdeléstől. Lementünk inkább a földre.

Ralf tartott hátulról a hónom alatt, én pedig guggoltam, de nem volt kényelmes, a szülősámlit is kipróbáltam pár kontrakcióra, de nagyon kényelmetlen volt, tartanom kellett a fenekem, feszültek az izmaim, közben nyomott a fej, de nem éreztem, hogy lefelé haladna. Aztán négykézlábra mentem, illetve térdre a padlóra, és Ralf az ágyon ült velem szemben, az ő kezét fogtam és szorítottam a kontrakciók alatt. Úgy kellett nyomnom, hogy közben húzom a karját magam felé. Közben visszatért a doki valamikor, és odatérdelt a többiek mellé a földre, mögém. Egyre fokozódott a feszülés a kontrakciók alatt és közöttük is, és húznom kellett Ralf karját, és mindenki együtt lélegzett velem hangosan, mélyen, hogy „óóó…” és biztattak, hogy van elég hely, és nyissam ki, lazítsam el.

Aztán Ralf a fülembe súgta, hogy már kinyíltam, nyitva vagyok, nincs semmi a baba útjában, tolhatok. Ez nagyon sokat segített, a kép, hogy nyitva vagyok, nyitva az ajtó, nyomhatok, nem áll az útban semmi, ez nagy erőt adott. Minden kontrakcióval toltam egy kicsit, és jött egy kicsit, aztán a kontrakció végével éppen hogy csak lejjebb volt egy picivel, és már ment is vissza, és ott feszített, ahol megállt a következő kontrakcióig. Éreztem, hogy mindig picit lejjebb jön, aztán visszacsúszik. Uli megnézte, hol a fej, és mondta, hogy már érzi az ujjával, ha benyúl. És jött egyre lejjebb és vissza, sokáig, vagy tízszer egymás után így hintázott végig a lejáraton, aztán végre meglátták a fejét, amit én is kitapintottam. Éreztem egy kis domborulatot a nagy fájdalom közepén.

Aztán még erősebb lett a feszítés, ahogy a fejet a gátamon kellett átnyomni, apránként jött kifelé, kicsit kijjebb, kicsit visszacsúszott vagy visszatolták. Közben Uli masszírozta a gátamat, ezt fájt a legjobban, ahogyan az ujjaival tágította a kijáratot, túl a fej feszítésén. Jött lassan kijjebb, de még sok volt belőle bent, egyre jobban feszítve, fokozva a fájdalmat. Minden egyes kontrakció egy újabb határ átlépése volt, mindig azt hittem, ennél több fájdalmat nem bírok el, de aztán mégis, csak egy kicsivel több, kicsivel jobban feszít, éget, kicsivel kijjebb jött.

Egyfolytában lélegeztem, és arra gondoltam, most már kitolom, megcsinálom, legközelebb kirepül, de még mindig csak picikét jött ki és ment is rögtön vissza. Mindenki biztatott, és a doki mondta, hogy már 10 cm átmérőjű kört lát a fejből, mutatta a kezével, és azt akarták, hogy nézzem meg tükörben, de én nem akartam hátrahajolni, és különben is lekötötte minden porcikámat és figyelmemet a fájdalom és annak elviselése.

A doki mondta, hogy a következőre nyomjam ki. Nagyot nyomtam, de újabb határra érkeztem, úgy éreztem, most szétszakadok, üvöltöttem, mint egy tehén, de nem jött ki. Eldöntöttem, hogy a következőre kitolom, akárhogy fáj, csak jöjjön már ki. És jött a kontrakció, nyomtam és nyomtam, hosszú volt, de már végig kellett csinálni, nem volt megállás, még mindig jött és nyomtam és égetett és üvöltöttem, mint még sose…

És egyszer csak kint volt. Itt volt egy pici pihenő, még mindig feszített, de az eddigiekhez képest ez pihenő volt. Mögöttem sugdosás, valakik helyet cseréltek, gyorsan csináltak valamit (köldökzsinórt tekerték le Padme nyakáról, mint utóbb kiderült). A doki mondta, hogy most egy nyomásra kijön a teste. Adtak egy szippantás oxitocint is, ha jól emlékszem, és a következő kontrakcióval nyomtam, és kicsúszott a lucskos kis teste belőlem, emlékszem, ahogy a vékony kis végtagjai átmentek rajtam, és hallottam a cuppanást.

Mögöttem mindenki nagyon ügyködött, én pedig még nem éreztem teljesnek a megkönnyebbülést, még fájt mindenem, és egy pillanatra abba sem voltam biztos, hogy vége. Csak amikor letették a földre a babát mögém egy piros törülközőbe csavarva, és elhallgattak, akkor néztem hátra, ültem le, és ott volt valóban, picike és lilás rózsaszínű és remegett és felsírt, ÉLT, egy kis élő valaki, aki belőlem jött ki, és én vagyok az anyukája.

Mindez akkor vált valóra, és eltartott pár pillanatig a felismerés. Csak néztem és ámultam… Még mindig élő seb voltam, mozdulni sem tudtam, de ő ott volt és feküdt és létezett. Ralf még az ágyon ült, ő is csak nézett, a bábák és a doki a földön ültek és csak néztek, senki sem mozdult, csend volt és félig sötét. Aztán valaki mondta, hogy itt van Padme és vár engem. Egy pillanatig mozdulni sem bírtam, aztán utána nyúltam, magamhoz vettem, de már jött is egy kontrakció, úgyhogy tartani nem tudtam, Ralfnak adtam, aki levette az ingét és magához ölelte.

Nemsokára a köldökzsinór elvágásával volt mindenki elfoglalva (Ralf vágta el, azt hiszem, a bábák kérésére), én még korainak éreztem, és túl közel, kb. 3 cm-re a babától. Kérdeztem Anett-tet, miért kell már elvágni, és mért ilyen közel hozzá, erre azt mondta, meg kell tanulnia egyedül élni. Ezt még én túl korainak éreztem. Még nem álltam erre készen. Sürgetve éreztem magam, a szülés során először. (Azt hiszem, azért kellett ilyen hamar elvágni, mert nagyon véreztem.)

Kértek, hogy menjek fel az ágyra. Ott lógott a lábam között a köldökzsinór, kékesfehér volt és duzzadt, életteli, és féltem, hogy belegabalyodok. Valahogy felmásztam az ágyra. Mellém rakták a babát, de alig bírtam mozogni, nem tudtam vele mit kezdeni, közben jött még kontrakció és mindenem fájt, lent nagyon égetett.

Aztán kértek, hogy a következő kontrakcióval megint nyomjak, szüljem meg a placentát. Nem akartam, de biztattak, hogy ez már puha lesz, oké, hát kinyomtam, talán húzták is, nem volt kellemes, de nem volt szörnyű sem.

Nagyon véreztem, adtak egy injekciót, ami fokozta a méh összehúzódását. Padmét a mellemre tették, hogy szopjon, és gyönyörűen szopizott, mindkét mellemből. Az utófájások irdatlan erővel jöttek, Ralf kezét szorítottam, aki mellénk feküdt az ágyra.

Aztán kicsit később Uli és Ralf elvitték rólam Padmét és felöltöztették, a doki megnézte, megmérte a halmérlegen stb. Később inni kínáltak, Susanne elment levest főzni. Vizet és ananászlevet ittam. Aztán megint hárman feküdtünk az ágyon, a többiek meg sürögtek-forogtak. Aztán Ralf megetetett levessel, ő is evett. Pakolásztak, kaját kínáltak, jöttek-mentek, én pedig csak feküdtem Padméval a hasamon.

Még mindig nagyon égetett valami, a doki megnézte, és mondta, hogy talán egy horzsolás, nem repedtem, nem kell semmit csinálni. Végül megpróbáltak felállítani, hogy menjek ki pisilni meg zuhanyozni, de még felülni sem tudtam, majdnem elájultam. Rengeteg vért vesztettem. Többször próbálkoztak, a lábamat felfelé tartották, vízzel itattak, rozmaringot az orrom alá tartottak, hideg vizes ruhával átmostak. Még mindig gyenge voltam.

Közben Ralf babázott mellettem. Teljesen elmerült Padméba, olyan jó volt látni a boldogságát. Végül sikerült felállnom és kimennem a zuhanyzóba, le is zuhanyoztam segítséggel, de ott is majdnem elájultam. Megtörülgettek, felöltöztettek és visszasegítettek az ágyba.

Olyan jó volt tisztán ott feküdni Padme mellett, aki csak békésen pihent. Minden olyan nyugodt volt, mindenki tette a dolgát körülöttem, nyugalommal és jó hangulatban. Körülöttünk megtisztult a szoba. Aztán eldöntöttük, hogy itt maradunk még reggelig, és csak reggel megyünk haza. Megkönnyebbültem, nem volt kedvem sehova se menni. A bábák elmentek, ott maradtunk hárman a megtisztult szobában, és aludtunk a nagy ágyban, középen Padme, mint a bunda, reggelig.

Reggelre teljesen leizzadtam, csurom víz voltam. Ralf elment a pékhez, és a bábák a napfényes udvaron megterítettek egy nagy reggelihez. Én is kiültem, de enni nem nagyon tudtam, hányingerem volt és utófájásaim. Mindenki ott volt újra, és még másik bábák is jöttek gratulálni, a doki is megjelent. Mindenki nagyon boldog és kedves volt, ölelgettek, fogták a kezem.

Aztán bementem, és lefeküdtem Padme mellé az ágyra, és csak bámultam, és kezdtem szerelembe esni. Kint az emberek csacsogtak, engem már csak ő érdekelt, tudtam, hogy mellette a helyem. És ekkor elég lett, haza akartam menni, hogy csak mi legyünk végre, Padme és Ralf. Felkerekedtünk, ketten támogattak ki a kocsiig, és hazaautóztunk. Az autóban Padme az ölembe volt egy mózeskosárban, és nagyon sírt.

Ahogy hazaértünk és lefeküdtünk az ágyba, elcsitult minden, elkezdődött a csodálatos gyermekágy! Ez már egy másik mese.

A. J.

Nemtudomka (vetélés) > > >
Milo > > >
Milo születése doulaszemmel > > >