igaz történetek szülésről, születésről

10. mese: VBAC Levente

Megjelent: 2016. febr. 10.

Első kisfiam császárral született. A mai napig nem ismerem a műtét pontos okát, de ne firtassuk a múltat. Lényeg az, hogy élünk és egészségesek vagyunk. Na, persze. Én azért ennél tovább mentem. Mélyebbre magamban. Valamiféle ép ésszel megmagyarázhatatlan hiányérzetem volt: egy űr tátongott bennem. Tényleg itt vagyunk, épek, szépek, egészségesek, mire vágyom én ezeken túl? Milyen fajta agymenésem lehet? Vagy ez normális?

Az érzéseim mélyebb értelmezésébe, elemzésébe kezdtem. Bizony be kellett nézni a szőnyeg alá és a szekrény mögé, lelkem legrejtettebb bugyraiba is. Többször is fel-felszakadozott egy-egy lelki sebecske. Egyáltalán nem bánom. Ezáltal egy szuper mentális utazásban is részem lehetett a szülésre készülődés során.

A szülés napja

Egész nap vajúdtam. Olyannyira vártam a szülést, hogy be se mertem vallani senkinek, hogy most ez tényleg az. Elkezdődött! Pedig tudtam! Még a szülés előtt pár órával is úgy hívtam fel a szülésznőmet, hogy „Jóslózom, majd jelentkezem, ha komolyra fordul.” Nem akartam korán menni.

Megtapasztaltam az első kisfiam születésénél, hogy a kórházban sajnos nem jól segítenek. Nem úgy, ahogy nekem jó. Most nem akartam elrontani. Elhatároztam, hogy ezúttal is ugyanúgy bemegyek a kórházba, de majd a szülőszobába csak a választott orvos-szülésznő csapattal teszem be a lábam.

A nagyfiam a nagyiéknál maradt, mi pedig berobogtunk a klinikára. Nagyon örültem, hogy este van, sötét, üres a város, igazi szülésre alkalmas hangulat. (Első fiammal a hétfő reggeli dugóban csücsülve vajúdtam.)

No, beértünk nagyon hamar. Még várjunk, túl hamar beértünk. Minden fájásszünetben elfelejtettem, hogy mennyire fájt és még mindig azt gondoltam, hogy túl korán van. Aztán fájás közben mégis megszaporáztam a lépteimet a klinika lépcsőin felfelé menet. Olyankor vonzott a gondolat, hogy hamarosan szeretnék egy helyre, egy nyugodt zugba bevackolódni és megnyugodni. Szülni akarok.

Aztán megint szünet, megint ráérünk, lassítsunk, van idő, nem szabad korán bemenni, mert akkor elrontják a hangulatomat, elveszik a lendületem egy kórházi adminisztrációs procedúrával, és biztos most is lesz okoskodás… blablabla… (Mikor menstruált utoljára? Mikor volt az első vérzése? …stb.)

A folyosón megpillantottam G-t. Oh, yeahhh! Ő egy szülésznő, akihez szülésfelkészítőre jártam. Ez egy jó jel! Ekkor megnyugodtam. Bár véletlenül találkoztunk ott össze, óriási segítség volt. Szép nyugodtan ült és emlékeztetett arra, hogy mindenképpen várjam meg R-t, a választott szülésznőmet. Már bent van a doktornő is és R. is, majd kijönnek értem. Én már egyre türelmetlenebb voltam. Megint az volt, mint az első kisbabámmal: senki nem látta rajtam, hogy vajúdok. Állítólag mosolyogtam.

Férjuram nyakába csimpaszkodva viseltem az összehúzódásokat. Aztán egyszer csak lefeküdtem a vaspadra. A folyosó végén fényáradatban úszott a szülészet óriás üvegajtaja, mögötte mindenki sietősen végezte a dolgát. Odaképzeltem a feliratot: „Belépés csak a választott csapattal!” Képtelen lettem volna egyedül magyarázkodni, hogy én tulajdonképpen semmi mást nem szeretnék, csak szülni.

Miközben feküdtem a vas ülőkén, odalent elkezdett valami csordogálni. „Valami folyik!” – kiabáltam. Férj vette a lapot. Mert ő olyan típus, aki veszi a lapot. Rutinos szüléskísérő. Csodálatosan együtt tudtunk dolgozni, teljesen rám hangolódott. Én mindig vele akarok szülni ezután is!

Férj szólt G-nek, aki egyből látta, hogy ez bizony a magzatvíz, és szép tiszta. Irány a szülőszoba! Szélsebesen vágtattam a szülészet fénylő ajtaja fele, ahhha, persze! Tehát görnyedve botorkáltam és meg-megálltam közben fájni egy kicsit.

Ekkor egy aranyos beszélgetés zajlott le a szülészet ajtajánál álló hölgy és köztem. Valószínűleg egy ápolónő vagy szülésznő lehetett. Megkérdezte éles hangon, hogy segíthet-e. Ez emlékeztetett az első fiam születésére, mert akkor is elhangzott ugyanez a kérdés. Ezúttal tudatosan próbáltam elkerülni az idegenekkel történő beszélgetéseket, nem bíztam senki másban, csak a saját Csapatomban.

„Nem, köszönöm.” Sarkon fordultam. Irány vissza a békés és csendes folyosóra, semmint a zajos, fényes szülészet. Nagyon zavart a benti hangoskodás és a sürgés-forgás. Szerencsére G. megint jókor volt jó helyen, és átölelt. Megvárta velem R-t, a szülésznőt, és vele bementem.

Vizsgáló

Már nincs idő vizsgálóra, nekem lassan szülnöm kell. Akkor hozzánk csapódott valaki, aki kérdezgetett: Mikor kezdődött? Mikor menstruáltam? stb. Szokásos. El kell fogadnom, hogy én most egy Eset vagyok, ez egy klinika, itt fel kell jegyezni minden történést, arról jegyzőkönyvet készíteni. Értsem meg, hogy ez a munkájuk, nem lehet csak egyszerűen besétálni és szülni.

Hogy a fenébe mondjam el, hogy én most szülni fogok? Miért nem egyértelmű? Majd utána nagyon szívesen elmesélek mindent. Kicsit türelmetlen voltam már: görnyedten meneteltem tovább, zubogó magzatvízzel a lábaim között a vizsgáló felé… Cuppogott már a cipőben a lábam.

Na, a vizsgálószékbe berogytam. Máig nem tudom, hogy onnan hogyan szálltam ki, de utolsó emlékeim szerint ez nehezebb mutatvány volt, mint maga a szülés. Bő négyujjnyi. Nincs szabad szülőszoba. Futkosás, izgulás, kiabálás.

Egyedül maradtam a vizsgálóban. R. kiment intézni nekem egy szülőszobát. Én magamban kiabáltam utána, hogy „R, maradj velem, nekem itt is jó, csak ne hagyj egyedül.” Valami pultra támaszkodtam. Már szinte tolófájásokat éreztem. Hihetetlen, hogy szülök, és tök egyedül vagyok. Hol van mindenki?

Szerencsére az izgulós jelenet hatására pici szünet következett, és így át tudott kísérni R. a szülőszobába. Ott találkoztam újra Férjjel. Megváltás volt őt megpillantani, és így belépni a szülőszobába. Végre csend és nyugalom. Az ajtó vasfüggönyként zárta ki a rohanó, zajos, kórházi valóságot.

Futóléptekkel mentem az ágyhoz, megálltam mellette, és rákönyököltem. Fejemet lehajtottam. Így vajúdtam tovább. Később feltérdeltem az ágyra, és próbáltam az ágy támlájában megkapaszkodni. Nem igazán ment. Valahogy nem erre találták ki a szülőágyat (gondolom, inkább a sima fekvésre volt kitalálva), bár egész korszerű volt, mert távirányítóval lehetett állítani. Akkor jobban örültem volna, ha távirányítós hiperszupcsi szülőágy helyett csak egy vacak matrac lett volna a földön… Továbbra is javarészt izomból kellett tartani magam, de így legalább fájásszünetben le tudtam ülni a sarkamra.

Ekkor jött be valami főorvosféle. Összeszorult a gyomrom: nagyon emlékeztetett az első szülésemre, mert akkor is ugyanígy bejött valaki „rendet tenni” és küldött a kés alá… Ám ezúttal meglepő fordulat következett. Nem bizonytalanodtam el, épp ellenkezőleg, egészen fellelkesedtem: a főorvos inkább nevetségesnek hatott, mint félelmetesnek. „Így akar maga szülni? Ez itt a klinika, nálunk fekve nyomás van.” „Császár utáni szülésnél pont a kitolás veszélyes, akkor történhet baj, nekem családom van, felelősséget vállaltam”… stb. Belül nevettem rajta. Mennyire félhetett ez a férfi!

Sokat olvastam a szülésről (Gaskin-, Odent-, Nandu-könyvek, szüléstörténetek) és magabiztos voltam. Tudtam, hogy csak a saját és a babám jelzéseire kell figyelnem, és minden rendben lesz. Jól éreztem magam, vágtáztam a hullámokkal, tetőtől talpig morajlott a testem. Mintha valami Belső Béke szállt volna meg. Folytattam a kis belső monológomat magamban: „Nyitom a számat, akkor nyílik majd szépen a méhszáj.”

Aztán így is kezdtem fáradni, lábam már remegett, lefeküdtem az oldalamra. Jólesett egy pár összehúzódást így átpihenni. Szívem szerint így pihizgettem volna egy kicsit, de eszembe villant, hogy nem lehet akármeddig tökörészni, mert ha nem vagyok elég gyors, akkor majd megint császár lesz…

Mire megtaláltam egy pozíciót, eszembe se jutott jobbat keresni, de szerencsére itt jön a képbe a doktornő és a szülésznő segítsége, akik mindig kitalálták a gondolataimat, és a javaslataikkal szépen terelgettek az utamon. Akkor javasolta a doktornő a guggolást. Na, ez kőkemény munka volt, de nagyon hatékony. Közben két oldalról támasztott a doktornő és férjuram.

Végig olyan volt, mintha egy vastag fal választott volna el, ami védett volna a külvilágtól: csak magamra figyeltem. Egy Quimby dal ideillő részletét dúdolgattam magamban: „…engedem, hadd menjen, kifelé belőlem, gondoltam, Egyetlen! Nem vagy itt jó helyen, nem vagy való nekem. Villámlik, mennydörög, ez tényleg Szerelem.” És ez tényleg Szerelem!

És el kellett engedni… ki kellett engedni. Rettentő nehéz volt hagyni magamat.

Közben a Kinti Világból beszivárgott pár kimondott szó: „R. veszi a kesztyűt, az tudod, hogy mit jelent?” „22-e van, jó kis szülinap, már Nyilas jegyű lesz.” Mi??? Most tényleg??? A sok olvasott szüléstörténet alapján vártam az engedélyt, mi szerint kezdhetek majd nyomni. Lehetséges az, hogy nem is kell nyomnom? Végig csak engednem kellett, hosszan kifújni a levegőt, és hagyni, hogy megszülessen…

„Meg szeretnétek fogni a fejecskéjét?” Igen! Lenyúltam a lábaim közé, és ott volt!!! Akkor hirtelen megszállt valami ősi erő, és pár pillanat múlva szépen kicsusszant a Kisbabám. Meglepetés volt a neme. Kisfiú!

Levente! Szia, itt van Anya! Melletted, végig, örökké.

G-H. K.

Boti > > >

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.