1394. nap: Második alkalom: hagyjanak!
Első várandósságomnál komoly ára lett annak, hogy nem készültem fel rendesen. Eljártam két kismamaklubba is, de így utólag visszanézve, nem ért túl sokat. Biztos voltam a testemben. Azt nem számoltam bele, hogy ha nem indul meg időben a szülés, befektetnek, majd pár nap után indítanak.
Én kértem a császárt. Nem bírtam az oxis fájásokat…
Jó ideig emésztettem, hogy mi történt velem. Addig sikerült eljutnom, hogy igazából senki sem hibás, csak magamnak nem tudtam teljesen megbocsátani.
Második alkalommal egy elvárásom volt, HAGYJANAK. Ne piszkáljanak, ne vizsgálgassanak, ne tesztelgessenek. Tudtam, ÉREZTEM, hogy ennyire van szükségem, másra nem.
A 20. hétig fogadott orvosom volt Pesten, akivel sikerült lebeszélni, hogy ne vizsgálgasson minden alkalommal, és beleegyezett az akkor még elég kezdetleges szüléstervembe. Csakhogy a 20. héten közölte, hogy őt áthelyezik egy meredeken sokkal rosszabb császárstatisztikájú kórházba. Itt estem teljesen kétségbe. Már nagyon fárasztott az állandó utazgatás be Pestre, és még ez is…
Végül úgy döntöttem rengeteg idegeskedés után, hogy felkészülök magam, és szülök dúlával annál, aki éppen bent lesz.
Jobban nem is dönthettem volna.
Számtalan könyvet elolvastam, hasonló cipőben járó kismamákkal, már szült anyukákkal vettem fel a kapcsolatot, elmentem az infóhétre.
Teljesen más megvilágításba került minden. Kezdtem megérteni, hogy a jelen rendszerben irtó nagy mázli kell ahhoz, hogy valaki trauma nélkül tudjon szülni, nem is beszélve a császár utáni szülésről. Márpedig nálam szóba sem jöhetett még egy műtét. A legtöbben, akikkel beszélgettem, a lelkemre kötötték, hogy készüljek lelkileg egy esetleges császárra. De képtelen voltam.
Sokan nem értettek, a saját családom sem. „Nem lenne egyszerűbb megint belemenni a műtétbe?” – kérdezték sokan. NEM. Nem lenne az. Miért választanék egy nagy hasi műtétet, egy újabb heget ahelyett, amire születtünk, amire ki lett találva a testünk?
De persze a magyarázat már keveseket érdekelt. Felelőtlennek tartottak. Még azt is megkaptam, hogy nem is gyereket akarok, csak szülni. De persze, ha megpróbáltam elmagyarázni, miért jó ez a babának is, süket fülekre találtam. Az orvos a minden, amit ő mond, azon túl nincs igazság.
Végül úgy alakult, hogy kisbabám itthon született meg. Nem indultunk már el Pestre, nagyon gyorsan haladtam, helyben pedig fel sem merült, hogy visszamenjek.
Összehasonlíthatatlan élmény volt!!!
Nem vizsgálgattak félóránként, óránként, nem totyorogtam egy helyben infúzió mellett egy idegen, rideg, fertőtlenítőszagú, rikítóan világos helyen, ahol mintha mindenki haragudna már csak azért is, mert képes vagyok, és zavarom a nyugodt napját. Nem kényszerítettek vizsgálóasztalra. Azt, úgy csináltam, és akkor, amikor szükségét éreztem.
Így kell szülni. Az első alkalmat inkább nem is címkézem ehhez képest.
Három éve, ha valaki azt mondta volt nekem, hogy itthon fogok szülni, körberöhögöm. És ez az a pont, ami valahol gyógyít… Ha nem kerülök abba a helyzetbe, lehet, hogy soha nem jutottam volna el eddig. Ha sikerül elsőre, lehet, lett volna egy ismételt traumatikus szülésem, egy újabb gátheggel. És jó eséllyel lenyeltem volna a keserű pirulát. Persze nem biztos, de mit szólhattam volna ilyen császárstatisztikák mellett? Örüljek, legalább tudtam szülni.
Így viszont olyan embereket ismertem meg, akik nemcsak a szüléshez, komolyabb önismerethez és lelki békéhez juttattak, de életem végéig elkísér, amit kaptam tőlük. Nem tudok elég hálás lenni.
KÖSZÖNÖM.
B-K A.
Véletlenül kiválasztott mesék.
- 1075. nap: Majdnem olyan…
- 1332. nap: Spanyol terhesgondozás és szülés (Nem tudtam rábízni magam senkire)
- 482. nap: „Ügyesek leszünk mi, csajok” (Lilla)
- 1057. nap: Fájásgyengeség és atóniás vérzés (Ábel)
- 425. nap: Szinte otthon ‒ Első gyermekem születése
