igaz történetek szülésről, születésről

850. nap: Kedves, szerető, átölelő békében (a legszebb szülésem – Jónás)

Nem tudom, hogyan érdemeltem meg, de megadatott. És most nem tudok betelni vele, szeretnék ebben az érzésben maradni örökre. Ez jobb mindennél, szebb és édesebb bárminél, pont, mint a szerelem.

Minden éppen úgy történt, ahogy vágytam rá, olyan kedves, szerető, átölelő békében. Csodaszép reggel volt, bár éjszaka már sejtettem, valami készülődik, csak remélhettem, ez lesz az a nap. Folyamatosan kontrakciók, rendszertelenül. Kikapcsoltuk a telefonokat, a külvilágot. Élveztük a napot. Ebédet főzettünk magunknak a Mamával, játszottunk a két „naggyal”, sétáltunk a faluban. Felidéztünk régi szép emlékeket. SMS Áginak, valami készül – ő mondja, délutánra ráér.

Este fürdés, vacsora. A két nagy elmegy aludni, csend lesz, nyugalom. Áthívom a sógornőket – kettőt is – hátha sok segítség kell, aludjanak inkább itt. Megérkeznek, minden sínen van, így a legkisebb el is indul hozzánk.

Jaj de jó, vagy még se, kicsit azért félek, nem lehetne holnap inkább? – gondolom magamban. Hívom Ágiékat, induljanak, ha ide akarnak érni, félek, ez is iszonyú gyors lesz, mint legutóbb. A teraszról nézem az autójuk lámpáját, ahogy megérkeznek, úgy örülök nekik.

Aztán minden történik egymás után. Minden olyan is, amit eddig nem tudtam megengedni magamnak. El sem hiszem. Rám figyel mindenki, de ez egyáltalán nem zavar, sőt. Hagyom jólesni a kezeket, merem kérni őket. Finom a borogatás, finom a simogatás, a masszírozás. Bár néha eszembe jut: hiszen még nem tartok sehol.

Lassan megyek, bár Ági mondja, hogy dehogy – nekem ez lassúnak tűnik, és ettől nehéz. Nehéz és közben mégis kinyitom a szemem, körbenézek, és végre látom a világot, ami körbevesz, és rácsodálkozom, hogy milyen gyönyörű. Tanít ez a vajúdás, mint még soha ennyire.

Na, most már kell a kád, a víz, a folyó… Elmerülök benne és minden kontrakcióban. És akkor megint csoda történik. Körülöttem nők, lányok, anyák, mamák – és én velük, ők velem – és jön értem a fájdalom, hogy elvigyen. Én akkor megadom magam, testestől-lelkestől – tessék, a tiéd vagyok. Ekkor gyönyörré változik, ami elönt és megáld, megbénulok, mert letaglóz az alázat, minden tiszta és világos, boldog vagyok.

Aztán valami megváltozik, négykézlábra kell állnom. Ez most másmilyen. „Hívjátok Trisztánt, a nagyfiamat, este megígértem neki, felébresztem, ha születik a kicsi!” Ezek az utolsók fájnak, üvöltök, mint egy oroszlán, torkom szakadtából, ez segít. Még egy, kettő, mire pattan a burok, megkönnyebbülök, mindjárt itt van. És a következővel meg is érkezik, nem tudnám visszatartani, mert úgy érzem, ez az utolsó fájdalom, amit még kibírok, a következőbe biztosan belehalnék.

Azt hiszem, az oldalamon fekszem, Ági alig fér hozzám, a vízbe csúszik pici teste, végigsimítja a combomat. Aztán nekem egy rövid szünet. A víz tetején lebeg. „Hagyjuk még?” – kérdezi Ági. Lassan feleszmélek, és magamhoz ölelem. Imádom ezt a szagot, imádom ezt a tapintást. Gyönyörű szép, rózsaszín, az arcáról is látszik, hogy fiú. Egy újabb – akit szerethetek és félthetek.

Pici repedés, egy öltés, de a gátam gyönyörű maradt, ezért hálás vagyok. Pakolásznak a segítők, takarítanak a sógornők, én meg örömmámorban fekszem.

„Na, itt egy új pelenkás bajkeverő – mondja Trisztán –, mégsem baj, hogy fiú, Anya, azért most már maradhat.” Tetszik neki. Másnap el sem tágít mellőle. Vigyáz rá, pedig nem kérem. Samu azért picit mérges, hogy meg kell osztani a cicit, ezért szopás után búcsúzóul meg-megharap. A harmadik nap éjszaka viszont olyan jólesik, hogy megszoptathatom mindkettőt, így nem feszül annyira a mellem, kárpótlás az utófájásokért, ami valóban borzasztó harmadszorra.

Aztán kezdjük elhinni, hogy itt van. Éppen ideje, hiszen még neve sincs, csak ismerkedünk vele. A harmadik napon aztán rájövünk, igen ő az, Jónás, a mi legkisebbünk.

M. T.

Trisztán > > >
Samu > > >
Bodó > > >
Róza > > >
Zsolti > > >
Andris > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.