igaz történetek szülésről, születésről

25. mese: Kontúrok (Andris)

25. mese: Kontúrok (Andris)

Mindig nehéz volt és egyre nehezebb a születés pillanatait szavakká formálni. Akárhogy is igyekszik az ember, a csodát betűkbe tuszakolni nem lehet…

Kivételes állapot hetedszer kisbabát várni. Fiatalon, de már nem ifjan, mély szenvedéllyel, tele életerővel, s közben elég lassan és kimérten mocorogva, reagálva a világ, a környezet megannyi ingerére.

Azt mondtuk, nem számítottunk erre a gyerekre, holott jó párszor emlegettük már, mielőtt éreztem, hogy megfogant. Volt bennem félelem, ijedtség is, hogyan lesz ez?! És ott volt bennem az a határtalan öröm és ujjongás – Megint lehet! Megint az enyém lehet az áldott állapot!

Megijesztett az első hetekben. Hirtelen erős vérzés lépett fel. Aztán napokig csordogált. Már akkor nagyon okos gyerek volt. Egyértelműen üzent, most már tessék pihenni, lelassítani, igazán megérdemelsz egy nyugodt, lazítós várandósságot!

És meg is kaptam. Köszönöm a Jóistennek, de főleg Zsoltinak és a gyerekeimnek, akik csodálatos heteket adtak nekem. Tenyerükön hordoztak, kényeztettek, és ami a legszebb, együtt várakoztak velem. Ez a valódi Teljesség.

Nem vágytam vizsgálatokra, a rendszer „gondozását” gondosan elkerültük. Nem vágytunk segítőkre se nagyon, hisz már olyan sokat megéltem a szülések körül. Az utolsó hónapra kirajzolódott bennem, szívesebben szülnék szaksegítség nélkül. Ott voltak bennem persze az eddigi rutinok is, a kedves barátnékkal, a bábákkal, de mégis, csak a családomra vágytam – a férjemre és a gyerekeimre, senki másra.

Nehéz felismerni, pontosabban nehéz nem a szülés megindulásának hinni a kilencedik hónap jósló fájásait. Így gyakorlatilag három-négy héten keresztül szinte minden este izgalommal feküdtünk le. Milyen gyönyörű hetek ezek. Elmélyültünk ebben az egyetlen egy dologban. Csupán unaloműzésből bele-belekapva egy kis munkába, jövőtervezgetésbe. Olyan kevésszer lehet ezt megcsinálni manapság. Csak a várakozással voltunk elfoglalva, közben folyamatosan, egyre inkább hárítva a környezetet. Szegény rokonok, barátok, olyan kevesen értették meg, hogy nem akarjuk se a telefont, se az e-maileket, és közben persze mindenkit szeretünk, de hagyjanak most békén minket!

A február tele szülinaposokkal, s mi végig tippelgettük, vajon ez a gyerek melyik napot választja?!

Azt kívántam, lehessen szép lassú ez a szülés. Egyszer legyen végre elég idő teljesen kiélvezni! Nos, mint a mesében, minden álmom valóra vált:

Szombaton még megünnepeltük Bodó szülinapját, vendégekkel, ebéddel, tortával, ahogy azt illik. Sejtettem, most közelebb vagyok, mert pénteken napközben elfolydogált már a nyák. A szülinap nagyon jól sikerült, de a vége felé le kellet feküdnöm aludni kicsit – ez már gyanús jel volt. Így a vendégek elbocsátását is Zsoltira hagytam.

Mikor megriadtam, kiadtam a „Takarítás!” parancsot a családnak, mire mindenki porszívót és rongyot ragadott.

Bodót elengedtük Ervinnel, mert az apával kettesben ünneplés minden szülinaposnak jár. Sejtettem, sajnos ő lemarad.

Eztán kimentünk egy sétára és elkísértük Fanni lányunkat a buszhoz. Az integetést már nem tudtam kivárni, éreztem, valami történik.

Hazaérve ágyba dugtuk a kis csapatot és berendeztük a terepet. Na, jöhet!

Kis figyelemelterelésre azért szükségem volt, így kiválasztottunk egy totál blőd filmet, hátha jó lesz rá. Elindultak a kontrakciók. Szépen, illedelmesen. Alig-alig erősödve. Zsolti mindegyiknél megkérdezett: „Na?” – „Tudom is én!” „Talán.” „Igen, ez már biztos.” „Vagy mégsem?”

És akkor fel és el lehetett hívni a Kedves barátot. Eljött hozzánk, mert mind szerettük volna, hogy velünk legyen. Eljött, hogy biztosítson minket, egyedül is maradhatunk, minden rendben lesz. Abban a pár percben, amit a hálószobánkban töltött, azonnal velem tudott lenni, azonnal rám hangolódott. Tudta, hogy szomjas vagyok, mielőtt inni kértem volna. Szépnek látott. Megint kaphattam abból a mérhetetlen és tanulhatatlan empátiából. Az ölelésére most is emlékszem. Amikor elköszönt, ő már tudta, nem lesz majd velünk. Éjjel egy óra lehetett. Álomba merültünk.

Az éjszaka kitartóan ott voltak ezek az öt-tíz perces kontrakciók. Aludni keveset hagytak, de pihenni azért tudtam. Reggelre kelve elkezdődött a második felvonás, immáron teljes díszlettel: már nem lehetett átlélegezni az összehúzódásokat. Hatalmas elánnal faltam be a Trisztántól kapott mandulás islert. Tán sose ízlett még ennyire.

A nappali szőnyegén, a legnagyobb fényességben, a kanapé szomszédságában rendeltem berendezni a vajúdómat. A gyerekek ébredeztek, s egyenként jöttek le a nappaliba. Mire Sipike is megérkezett, kb. kilenc óra volt és én javában benne voltam a tágulás gyönyöreiben. A kicsinyeim, mint a verebek a dróton, ültek körülöttem, s lesték minden rezdülésem. Boldogan szaladtak, ha végre kértem egy pohár vizet, borsmentateát vagy egy törülközőt a derekamra. Közben persze szakadatlanul csacsogtak és kérdeztek, mit miért csinálok. Nagyon szép volt ezt is érzékelnem, mert a kérdéseikben egyáltalán nem volt aggodalom, csupán kíváncsiság. S mindez olyan valóságossá tette, ami zajlik, ezzel is segítve a tágulást. Nagyon élesek voltak a kontúrok – amikor kontrakcióm volt, nagyon benne tudtam lenni, a szünetekben pedig nagyon a családommal. Hihetetlen élmény volt!

Emlékszem Trisztán higgadt kérdéseire, és arra, ahogyan a kicsi Zsoltinak elmondja, mi történik és miért. Emlékszem, Jónás szeretetteljes odafordulására. Samu megtámasztotta a derekam, sőt még az ölében is tartott, amikor már tolófájásaim voltak. Róza női energiája minden eddiginél jobban átjárta a teret, nagyon jó volt a szemébe nézni.

Ahogyan nagyon jó volt Zsolti szemébe is nézni. És tudta, érezte, mikor mennyire nyúlhat hozzám. Tartotta a combom, térdem, talpam, mikor, mit. Finom meleg volt a keze.

Tizenegy óra lehetett, amikor megváltoztak a kontrakciók. Nyomnom kellett. De valahogy más volt ez, mint amire emlékeztem. Olyan gyengének tűntek ezek a fájások.

Helyezkedtem. Próbáltam négykézláb, próbáltam ülve. Szülőszéket rögtönöztünk a két nappali sámliból. Állva, félig guggolva ringatóztam, táncoltam. Valahogy egyik sem volt jó, és kezdtem úgy érezni, elfáradtam, nem bírom tartani magam.

Lefeküdtem a kanapéra, aludni vágytam. Mintha el is aludtam volna egy percre. Kissé elbizonytalanodtam, talán megállt a szülés? Kértem Zsoltit, hívja ki a bábát. S ekkor éreztem, változtatnom kell. Irány a fürdőszoba! Meleg vízzel teli kád kell!

A fürdőben kettesben maradtunk Zsoltival, ami ekkor nagyon jólesett. Kellett ez a fajta minőség is, hisz erre is vágytam. S ahogy mindez kívül megváltozott, úgy változott a tolófájás is meg.

Érezem előrebukni a fejét. „A következővel meg fog születni!” – mondtam Zsoltinak. Ekkor ő engedélyt kérve, mind behívta a gyerekeket a fürdőszobába. Valóban, a következő kontrakciónál előbukkant a feje, a burokból kikandikálva. S lassan ezzel együtt a kicsi teste is, az édesapja kezeibe. A natúr csíkos párnán ültem a kád szélén.

Mind láthatták, ahogyan megszületik a kistestvérük. „Kukija van!” – hallottam valakitől, mielőtt megfoghattam volna. „A mindenit! Hát pöcsös vagy?!” – futott át rajtam a leányvárók csalódottsága.

És jöttek azok a mindenekfeletti pillanatok, amik ekkor járnak az ember lányának. Azok a szagok, azok az érintések. A hatalmas, tágra nyílt szemek, amik végigfürkészik a kinyíló világot.

Nem sírdogált, picit fázott, melegítettük hát a fürdővizet. A hátán még magzatmáz, vagyis az első számolás lehetett a jó, a 40. hét elején érkezett. Bodó születésnapján, február 28-án 11 óra 40 perckor.

Pici. Legalább egy kilóval kisebb, mint a többiek. Tökéletes, mindene gyönyörűséges. Nem lehet betelni a nézésével. Csak ámulunk és bámulunk.

A bába ekkor érkezik. Milyen jó! Hisz őt se szerettük volna, ha kimarad. Így velünk is volt, meg nem is. Segít a köldökzsinórban és a méhlepényben. A zsinór elvágására több jelentkező is akad, Jónás kapja a megtiszteltetést.

Az első szopizásra már az ágyban kerül sor, miközben a bába a gyerekeknek mesél a méhlepényről, amit együtt alapos vizsgálat alá vetnek.

Én is jól vagyok. Egy apró sérülést leszámítva, minden a helyén van, az utófájások már jönnek is. A pocaklakás megüresedett, elvégezte a dolgát és ismét elhagyták. Talán végleg? Hm. Ebbe mindig szívfájdító belegondolni.

És most olyan vagyok, mint a szántó, miután bevetették, learatták, s a csupasz tarlót átforgatták, had’ pihenjen a föld! A barázdák nyomán ezernyi érzés szabadul fel, mert ki kellet nyílni testestől-lelkestől. Évtizedes emlékek és benyomások a szüléseimből, az életemből. Boldogság, fájdalmak, harmóniák, lelkiismeret-furdalás.

mindSzerencsére nincs idő bennük elmerülni, mert az életveszélyes lenne. Helyette egyesével szólongatom a többi hatot a gyermekágyamhoz. És mint a szülés közben, most is teljesítik minden kívánságom – vizet hoznak, teát főznek, rongyot csavarnak a mellborogatáshoz és persze Andrist cirógatnak…

Hát ilyen szép. Ilyen mesebeli színekkel megfestett volt ez a szülésportré, benne megannyi érzelemmel, amik nagyon magasak és nagyon mélyek is egyszerre, és semmiképpen sem fértek bele a soraimba, talán, még a sorok között is csak azoknak olvasható, akik ismerik a csodákat.

S. T.

Trisztán > > >
Samu > > >
Jónás > > >
Bodó > > >
Róza > > >
Zsolti > > >
 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.