igaz történetek szülésről, születésről

751. nap: Goldberg-variációk (Cili)

751. nap: Goldberg-variációk (Cili)

Szomorú március… Hosszú, betegséggel való küzdelem után itt hagyott bennünket az unokanővérem. Itt hagyta férjét és ötéves kislányát is. Nagyon nagy űr maradt utána…

Két hét múlva egy új kis élet kopogtatott hozzánk. Kezemben az életjel. Sírok és nevetek. Tudtam, hogy lány. De jó! Micsoda titkok ezek! És micsoda izgalmak! Vajon hogyan fog megszületni? Hogy kórházban, az nem kétséges. Vidéken lakunk, messze Budapesttől. Itt nem lehet otthon szülni. Pedig végre gyönyörű fürdőszobánk van, többször eljátszom, hogy a kádban vajúdok. A kisfiúk Apával szomszédolnak, magam vagyok itthon. Nosza, jöhet a muskotályzsálya, meleg víz, gyertyafény, és ezúttal is Bachot hívtam meg a szüléshez, a Goldberg-variációkat. A fíling tökéletes, annyiszor eljátszom, hogy a végén szinte elhiszem, hogy tudok szülni. Magától elindul, tágul, kibújik.

A 39. hét végén szokás szerint felköltözöm Anyukámhoz a fiúkkal. Ő Budapest mellett lakik, gyorsan beérjünk a kiszemelt pesti kórházba, ha itt az idő. A doktornő a régi, de a kórház új. Szerencsére a protokoll is szimpatikusabb (vagy az idők változnak), most nem kell befeküdni a 42. hét elején, szabadlábon várakozhatok. Közben Péter is megjött, elengedték a munkahelyéről (ezért örökké hálás vagyok az őt helyettesítő tanártársaknak), jó együtt, bár nehéz a várakozás.

A húgomtól kapunk egy ajándék estét: elvitte a fiúkat, és mi kettesben/hármasban maradunk itthon, hogy megérkezzünk végre. Arvo Part zenéje segít ellazulni, Péter masszíroz, dajkál, dédelget. Én a babát dajkálom, még egyszer, utoljára a pocakban. Elbúcsúzom a várandósságomtól, elengedem őt a kinti világba. Különleges ez az este nagyon, mindhármunknak. S bár kontrakciók nincsenek, érzem, valami elindult…

Másnap este vizit a doktornőnél. A 42. hét utolsó napján járunk. Újraszámolja a terminust: biztos, hogy már letelt az idő? Nincs menekvés, ismerem a fogantatás napját, sajnos, tényleg itt tartunk, s nem indul kifelé a baba. Megkapom a feladatot holnapra: vagy csináljak fájásokat az éjszaka, vagy másnap reggel menjünk be szülésindításra a kórházba. Kedvesen mondja: mit szólnék a holnapi szülinaphoz? Az ő kisfia is Mikuláskor született… Azért kicsit megszeppenek.

Kifelé a rendelőből a várakozók elnézőn és megértően mosolyognak, nem esznek meg vacsorára, amiért soron kívül bemehettem, két-három óra várakozás nélkül. Jólesik. Biztos tudják, hogy nagy nap lesz holnap… Hazafelé az autóban tízpercenként elnémulok. Önszuggesztió? Nem tudom, de mintha fájna a derekam. Mindenesetre jólesik elhallgatni.
Mire hazaérünk, anyukám már lefektette a fiúkat, el is aludtak. A csomagokat kiteszem az ablakba, szaloncukrot, mogyorót, mandarint a csizmácskákba. Azonnal elalszom.

Éjfél után valamikor felébredek, valami nem hagy aludni. Két kontrakció között szundítok még, de aztán már nem megy. Inkább kimegyek a konyhába szendvicseket készíteni, meg meg is éheztem. Anyukám is előmászik álmosan. Aggódik…

Hatkor keltem Pétert, menjünk! Rossz érzés, hogy nem köszöntem el a kisfiúktól, hogy nem látom, amikor észreveszik, hogy megjött a Mikulás…

A városban nagy a forgalom, izgulok. Vezetek együtt Péterrel. Meg is feledkezem a kontrakciókról, de azért jönnek, csak ritkábban.

A kórházban az ügyeletes szülésznő fogad, megvizsgál. Itt ez a szokás. Nem örülök. Hét centi a méhszáj. Nahát! Burkot repesztene, ha beleegyezem. Nem, várjuk meg a doktornőt! Kapunk egy szobát, nagyon kicsi, hagyományos berendezésű. Sajnos, az alternatív foglalt, majd átmegyünk, ha megürült. Megjön a doktornő. Burkot akar repeszteni, beleegyezem. Közben észrevesszük, hogy a fájások bizony elillantak…

Néhány órát kapok ajándékba, a magzatvíz tiszta. Időnként szívhanghallgatás. Várom, hogy átmehessünk az alternatív szobába, be akarok szállni a kádba. Már megszültek odaát, de még ki kell takarítani. Közben letelt a türelmi idő, jön az oxitocin. Nagyon nem örülök, de beleegyezem. Jönnek a kontrakciók rendesen.

Hoppá! Zöld a magzatvíz. Nincs pánik, csak kell a CTG folyamatosan. Utálom a szíjakat a hasamon. A kád így már nem jöhet szóba, de legalább a franciaágyra térdelhetnék… Labdát kérek, azon ülök. Péter borogat. Jólesik a meleg (lehetne még melegebb), kellemes a muskotályzsálya.

Eszembe jut Bach, betesszük a Goldberg-variációkat. Glenn Gould idősebbkori felvétele. Korábban idegesített, hogy dudorászik közben, eddig a fiatalkori felvételét hallgattam, az sokkal lendületesebb, egyszerűbb. Most lenyűgöz ez a másik, megérzem a mélységét. Közben borogatás, masszírozás. Sírok. Nagyon jó így. Még mindig várok a másik szobára. Péter azt mondja, úgyse jutunk át, itt fog megszületni a baba. Ne várjak, hanem menjek bele itt és most!

Innentől felgyorsulnak az események. Térdelek az ágyon a felállított támlába kapaszkodva, és érzem, hogy jön a baba. Péter kiszól, de senki nem hiszi el. Nem bírom tovább…

„Elkapod?” „El!” „De biztos?” „Biztos!

Utolsó pillanatban mégis bejöttek. A gátvédelem idegesített, de nem szólok. Érzem a baba fejét a kijáratnál. Ez a kedvenc részem. Az az érzés, amikor érzem a fejét, nagyon feszít, de mégis jó nagyon. Nem tudom visszatartani, jön magától.

Megkapnám, de nem egyszerű: jobbról az infúziózsinór, balról a CTG, lábam között a köldökzsinór, én háttal vagyok. Átlépem balról a köldökzsinórt, s térdelve magamhoz ölelhetem a babát. A neonatológus aggódik, elviszi. Két perc múlva visszakapom bebugyolálva, a fején mikulássapka. Megnéz, majd határozottan szopni kezd.

Cecíliának neveztük el ‒ a nagymamámat hívják így, aki advent harmadik vasárnapján meg is nézte magának a hetedik dédunokáját, először és utoljára.

Cili nem sír, a csend és béke szinte tapintható. Hármasban vagyunk. Hát ilyen! Ilyen egy kislány anyukájának lenni ‒ kóstolgatom az új érzést. Hálát érzek és nagy-nagy megkönnyebbülést.

T. K. V.

Johanna apaszemmel >>>
Hanka >>>
Miska >>>
Matyi >>>

Véletlenül kiválasztott mesék.