igaz történetek szülésről, születésről

753. nap: A dúla (Johanna születése apaszemmel)

753. nap: A dúla (Johanna születése apaszemmel)

Bő egy évtizeddel ezelőtt, amikor összeházasodtunk, és kérdezték, hogy hány gyereket szeretnénk, akkor rendszerint egymásra néztünk, és azt mondtuk mosolyogva: „Négyet.” Értelmetlen kérdésre komolytalan válasz. Hiszen mit tudja azt az ember még olyankor. Hiszen csak szépen sorjában, az élet hosszú, és minden bizonnyal kacskaringós. Johanna a negyedik, és ez jó.

Már a legelső csemeténk várása idején is tájékozódtunk, Vera elsősorban, de én is nagy lelkesedéssel, hogy mi a szülés, a születés. El is jutottunk Érdre az Alternatal egyik információs estjére, de aztán nem mertük otthon, mert mi van ha, meg mégis csak biztonságosabb a kórház. Meg is szívtuk vastagon.

A második és a harmadik két és fél éves időközökkel követték az elsőt, csak akkor messze laktunk Budapesttől, és azért nem lehetett otthon. És igazából szerintem a kurázsi még mindig hiányzott hozzá belőlünk. Pedig akkorra már minden alapvetőt elolvastunk, és már nagyon elvarázsoltak voltunk mindenki szemében. De egyébként is milyen jó szülészorvost találtunk, aki majdnem olyan, mintha otthon… Azért még nem volt olyan.

Hosszabb, ötéves szünet után végre kopogtatott a negyedik, már mind az öten nagyon vártuk. Kislány lesz, így két fiú után két lány, a titkos vágyak is teljesülnek. Hát akkor most majd itthon jöhet a világra, úgy, ahogy azt kell, tökéletesen, háborítatlanul. Most minden külső és belső feltétel adott – a törvényieket és a törvényszékieket leszámítva, de azok most a mi szempontunkból nem fontosak.

Az információs hét nagyon intenzív volt, mindketten a föld fölött lebegtünk (10 cm), egy kicsit olyan volt, mintha megint az elsőt várnánk. Másrészt viszont már vén rókának is érezhettük magunkat, hiszen a legnagyobb már jóformán kamaszodik. De szülni, azaz szülni most fogunk először. (Nem állom meg, hogy el ne mosolyodjam ezen a többes szám első személyen, hiszen milyen abszurd. Mégis ezt érzem igaznak, mert „a kettő egy test lesz”.) Minden előkészítve, nagymama beélesítve, papírvatta és nejlonlepedő beszerezve. A kórházi csomagot is összekészítettük úgy-ahogy, szó ne érje a ház elejét. De arra úgysem lehet szükség.

A negyvenedik hét lejártakor, szombaton NST, nem a választott kórházba mentünk, hanem a legközelebbibe. Frissen felújított, szép, tágas, otthonos „alternatív” szülőszoba fogadott minket fotellal, kanapéval, káddal. A kád csak vajúdásra való, szülni nem szabad benne. Ott van mellette a jó kis szülőágy, az is vadonatúj, csillog-villog. A fejekben még a régi berögződések. Megéreztük a kórházszagot, és már tudjuk, hogy pont ez az, amiből nem kérünk.

Vasárnap nem mentünk el NST-re, hanem helyette a gyermekeket a nagymamára hagyva orgonakoncertre indultunk. Kettesben, zavaró tényezőktől mentesen. Vera eddig is meglévő jósló fájásai rendeződni kezdtek, a koncert alatt már egészen gyakoriak és ígéretesek voltak. Utána rokonokkal találkoztunk, majd az ilyenkor elmaradhatatlan vásárt néztük meg – a kontrakciók nem szűntek, Vera öt-tíz percenként elhallgatott, mosolygott, és befelé figyelt. Nem szólt senkinek, még nekem is csak rébuszokban, hogy ő már vajúdik. A kánikulában a Duna partján hűsöltünk, beszélgettünk. Reméltük, hogy ez már az, és Johannát hamarosan életnagyságban üdvözölhetjük. A délután is ilyen szép csendes vajúdgatással telt. Estére pedig nagy vihar, zivatar érkezett, ami egyrészt az ország több sörsátrában komoly károkat tett, másrészt sok kis magzatot indított el a földi élet rögös útján.

Este telefonon beszámoltunk a bábának az ígéretes fejleményekről, hogy legyen készen, mert lehet, hogy hamarosan szükségünk lesz rá. Tizenegy óra lett, mire nyugovóra tértünk, majd hajnali kettőkor Vera riasztott, hogy folyik a magzatvíz, adjam hamar a dekubituszlepedőt a szekrényből. Kómásan kitapogattam a kért darabot, és nejlonjával fölfelé, nedvszívó részével lefelé begyűrtem ázó feleségem alá, amivel elértem, hogy jól eláztassuk a matracot. Izgalom, lámpa, lepedő lehúzása és a felismerés: egyrészt ennek nem így kellene lennie, a burok úgy jó, ha csak a tágulási szak vége felé reped meg, másrészt, és főleg, hogy ez a magzatvíz nem tiszta, a mi kis babánk ebbe már belekakilt.

Riadtan néztünk egymásra, a nagy mellény hirtelen összement, mert tudtuk, hogy így nincs otthoni szülés, csak a kórház következhet. Telefonáltunk hát ismét a bábának, aki kötelességtudóan fölmondta a leckét: ilyenkor a babának már kevés a tartaléka, már nem lehet akármeddig várni vele, és neki most a kórházba menést kell javasolnia. Mi kötelességtudóan bólintottunk. Ha kórház, akkor melyik? A legközelebbit már láttuk, köszönjük szépen. Megyünk hát oda, ahol a harmadik is született, és ahol Vera nőgyógyásza dolgozik, és nem tud az érkezésünkről – esetleg kínos lesz.

Nagymama pár perc múlva átjött a három alvó csemetéhez, mi kipótoltuk a hevenyészett kórházi csomagot, és a vihar letépte lombokat és faágakat kerülgetve elindultunk az éjszakában a kórházba. Útközben jóféle három-négy perces fájások. Izgatottak is voltunk, és lelkesen vártuk a közelgő babát, ugyanakkor csalódottan is vettük tudomásul, hogy ilyen a mi formánk, negyedszerre sem sikerül otthon szülni, és bár még minden lehet jó is, már rögtön az elején nem alakul úgy, ahogy azt mi előre elgondoltuk, elterveztük. Hát igen. A szülés általában meg a terv mint olyan csak épp hogy köszönő viszonyban vannak egymással.

Hajnali három. Érkezéskor meglepően nagy a mozgás a szülőszobán. Az ügyeletes szülésznő, nagydarab, nagyhangú, kérdésünkre elmondja, hogy a vihar nem volt hatástalan, valóban eléggé tele van a ház. Majd visszakérdez: „Miért, ha nincs hely, hazamennek?” Élénken bólogatva, kórusban válaszoljuk: „Igen, persze, szívesen!” Arcán látszik, hogy nem egészen ezt a választ várta.

Mi pedig máris elkezdtük a destrukciót, ellenállást, bomlasztást. Legalábbis én így éreztem. A szülésre készülve, még hetekkel-hónapokkal korábban, a korábbi kórházi szüléseinkről beszélgetve nekem nagyon fájdalmas felismerésem volt – amit egyébként a vonatkozó szakirodalom is leír –, hogy én is, mint jó kisfiú, „átálltam” a kórházi személyzet oldalára, feleségemet egyedül hagyva én is azon ügyködtem, hogy a hatalmi szervezet elvárásainak megfeleljen. Ezt akartam most mindenképpen elkerülni.

A nagydarab nagyhangú először is feltette azt a kivételesen értelmes kérdést, hogy mi a panasz. Részünkről panasz csak a mekóniumot illette, a kontrakcióknak örültünk, tehát eszünkbe sem jutott mást mondani, mint hogy elfolyt a magzatvíz, és nem tiszta. Ezután könyörtelenül megvizsgálta a pácienst, hogy lássa, mi a helyzet, majd betessékelt egy szülőszobába, ugyanabba, ahol a nagylány is született. Ennek örültünk. Bár az iménti kíméletlen vizsgálat Verának nagyon fájt, a kontrakciók folytatódtak egyelőre. A nagydarab nagyhangú ismertette a szabályokat: folyamatos CTG-re kötés és oxitocin. Az előbbit értettük, a mekónium miatt, de minek az oxitocin? Hát hogy meginduljanak a fájások. Ja, hogy azok vannak már? Miért nem mondtuk? Nem kérdezte. Csak a panaszokra volt kíváncsi, a helyzetre és az örömeinkre nem. Egyszerűen más nyelvet beszélünk…

Vigyáznak ránk az égiek, Vera nőgyógyásza szabadságon van éppen. Ügyeletben szülünk, egy kicsit talán a senki földjén; talán nem érzi majd senki kötelességének, hogy velünk foglalkozzon. Fölrakták a CTG-t, a kontrakciók jönnek sorra, de sajnos, hamarosan jön egy szülésznő is egy köteg aláírni való papírral. Szükség esetére előre beleegyezik a páciens gátmetszésbe, császármetszésbe, ebbe, abba, amabba, elismeri, aláveti magát, tudomásul veszi stb. stb. Egy kicsit tiltakozunk, próbálunk legalább párat nem aláírni. Az eredmény az, hogy a hangulat romlik, a nyomás és az idegesség fokozódik, most már kekeckedő ellenség, idegen behatolók vagyunk. Pár perc után Vera mindent aláír.

Maradunk vajúdva a labdán, a CTG-től nemigen lehet pozíciót változtatni, mert könnyen félrecsúszik, és akkor nem a szívhangot ugatja, hanem sípol, mint az EKG a Vészhelyzetben. Vera arcáról eltűnik a mosoly, feszültség ül ki rá, itt teljesíteni kell, itt elvárások vannak. Jön ki a görbe a CTG-ből, az mindent elárul. A kontrakciók ritkulnak, lanyhulnak. Vera ezt persze érzi, és egyre gyakrabban pislant a papírra, hogy mit ír ki, ott a bizonyítvány, a gép nem tévedhet. A helyzet számomra elkeserítően ismerős, ugyanez volt a három előzőnél is: a feleségem nem befelé figyel, hanem instant bizonyítványát lesi, negatív visszacsatolás, nem lesz ez így jó. Próbálom őt úgy fordítani, hogy ne lásson rá a papírszalagra, de mindhiába, ő csak a nyakát nyújtogatja, és látom, ahogy csügged el. Én is vele.

Öt óra, lassan szürkül odakint. Ismét vizsgálat, kellemetlenül és fájdalmasan, a méhszáj nem tágult, mióta itt vagyunk. Azért próbálkozunk: telefonok a bábáknak, biztató szavak, próbáljuk meg a meleg zuhanyt, az mindig segít. Zuhanyozás közben a CTG-től is meg lehet szabadulni fél órára.

Mivel a kontrakciók a zuhany dacára teljesen elmúltak, ettünk egy kis kekszet, ittunk vizet – Vera először csak lopva, mert a korábbi szüléseknél ez szigorúan tiltott volt. Most nem szóltak ránk: változnak az idők a kórházban is, mégis csak javult valamit a szemlélet. A kötelékek visszakerültek a kismama pocakjára, a szívhang zakatol tovább. Kontrakciók nincsenek, csak éhesek és álmosak vagyunk, az induláskor összekészített zsömle száraz, mint a puskapor. Megrekedtünk, kimerültünk.

Engem konkrétan az ájulás kerülget, vérnyomásom leesett, sápadt vagyok. Vera rám néz, és végképp abbahagyja a vajúdást, már nem ér rá szülni, kipurcanó férjét kell ápolnia. Én simán szégyellem magam, hogy ilyen helyzetbe kerültem és ilyenbe hoztam őt is. Az első három szülésnél használható, sőt hasznos voltam, és a szülésnél kidőlő apákról szóló történeteket, akiket úgy kell fölmosni a padlóról, eddig csak fölényes mosollyal hallgattam.

Közben a szülésznők látván, hogy Vera fájásai abbamaradtak, és nem is tágult semmit, ismét előállnak az oxitocinnal. Mi elzárkózunk, mondván, hogy várjunk még, hátha egy kis erőgyűjtés után újraindul a vajúdás. Erre hívják az ügyeletvezető orvost, ő is akarja ezt hallani – Vera saját szájából. Meghallhatja. Mi magunk is meglepődünk, milyen könnyen beleegyeznek: nemsokára hét óra, műszakváltás következik, vesződjön velünk a következő gárda.

Ekkor jön a mentő ötlet, nem is tudom már, melyikünk fejéből: hiszen Vera ismer valakit, aki dúla is, és előre ajánlkozott, hogy jön hozzánk a szüléshez. Akkor elhárítottuk, leszünk elegen otthon. De hátha most megteszi mégis, így hirtelen. Én meg akkor kimehetnék egy kicsit pihenni, aludni. Kinyomozzuk a telefonszámát, vállalja, máris indul, egy jó óra múlva ér ide. El se hisszük, hogy van ilyen ember a világon. Közben megjön a családi élelmiszersegély is, dobozos puding, gyümölcslé, ettől egy kicsit összeszedem én is magam. A kutya se néz ránk, ajándék idő kettesben, újabb kiadós zuhanyozás. A műszakváltás után hamarosan befut M., a doulánk, mosolyogva: friss erőtől duzzad, derűt sugároz. Nekünk pont ez a kettő fogyott ki, vevők vagyunk rá.

Nyolc óra elmúlt, már nem halogathatjuk tovább az oxitocint. Ez megint egy kis vereség. Az előző szülésekkel kapcsolatban Vera úgy élte meg, hogy addig volt ő részese az eseményeknek, amíg be nem kötötték az oxitocint. Azt mondta, azzal mintha valami vajúdó- vagy szülőgépet kapcsoltak volna be benne, attól kezdve tőle függetlenül zajlott le a szülés, szinte kívülről ráerőltetve. Jön tehát a szülésznő, beköti a branült, és másodpercek múlva már érkezik is az első kontrakció. A személyzet ismét magunkra hagy, most már hármasban (négyesben?).

M. olyan otthonosan mozog ebben a közegben, úgy rendezkedik be a vízforralóval, kendőkkel, hogy az levesz a vállunkról minden terhet, feszültséget. Mégse megyek ki pihenni, bírom, maradok, megjött az energia. A kórháziak is tudják, hogy ő dúla, ért hozzá, van bizonyos tekintélye, ettől ők még egy lépést hátrébb vonulnak, és mi – oxitocin ide, oxitocin oda – egyfajta háborítatlan burokba kerülünk. Úgy tűnik, nekik ettől kezdve már csak a dokumentáció fontos: ha nem ugat a szívhang, hanem sípol a CTG, akkor megjelennek, hogy nem lesz ez így jó, a papíron a jelnek ott kell lenni.

Hiába érvelek, hogy mi inkább gyereket szülnénk, nem pedig papírcsíkot rajzolnánk tele, süket fülekre találok.  A kontrakciók jönnek sorra, de ez most valami más, mintha nem a vajúdógép lenne. Vera egyre inkább belemerül. Eleinte még társalgunk a fájások között, aztán megtaláljuk a helyünket a parányi szülőszobában a hely nagy részét elfoglaló szülőágy és a fal közé szorulva hárman. M. a hátát a falnak veti, előtte Vera, neki háttal, a nagy labdán ül, M. a derekát masszírozza mandula- és muskotályzsálya-olajjal. Én vele szemben egy gurulós széken (kényelmetlen és folyton ki akar menni alólam, be a szülőágy alá). A kontrakciók alatt Vera a nyakamba kapaszkodik, egyre erősebben szorít.

Megtaláljuk a ritmust, rövidülnek a mondatok, szűnik az udvariasság. Vera forró borogatást kér, M. azt mondja, még ne, ne lőjük el az összes patronunkat. Majd később, ő majd látja, mikor. Haladunk befelé, Vera érzi, ahogy tágul: „Jaj de jó – mondja – masszírozd erősebben, ne hagyd abba!” M. kimelegszik, szuszog. És biztatja, hogy jó, jók a hangok, tartsa nyitva a száját nyugodtan, és csak nyögjön, jó mély hangon bőgjön, mint a tehén. Vera erre már nem reagál, talán nem is veszi az adást, hanem teszi magától is. Vajúdik, szül! Ezt akartuk, itt van. Előkerül a forró víz muskotályzsályával Vera derekára. Szülésillat.

Közben szülésznői vizsgálat, de kibírjuk, mint egy kellemetlen, szemtelen legyet, már nem tud kizökkenteni. Arra azért jó, hogy közben megszervezzük a szülőszéket. Patkó alakú, van, és szabad is használni. Mozdulataink olajozottak, két kontrakció közé befér a friss borogatás, szükség esetén a vízforraló megtöltése, a kihűlt víz kiöntése. M. sziszegve kapkodja a kezét a vízben, Vera sóhajt, hogy milyen finom meleg. Nyomni kell, szorítani a derekát, M. már a talpát veti a falnak, az izzadság csorog róla. Nekem mondja hitetlenkedve: „Elképesztő, micsoda erő van ebben az asszonyban!”

Fél kezemmel a CTG-t tartom a helyén, hogy ne másszon el, a másikkal a szülőágy egy kampójába kapaszkodom, hogy Vera be ne taszítson az ágy alá székestül. Én nem is tudtam, hogy a feleségemnek ilyen mély hangja is van. Minden kontrakciónál egyre mélyebb és mélyebb. Már csak töredék szavai vannak, azok is ritkán. M. kiküld, hogy most már hozzák be azt a szülőszéket, Vera is sürget, hogy hozzam, mert mindjárt kell. Kimegyek szólni, hogy székelési inger, meg hogy most már tényleg, de csak egykedvűen néznek rám, hogy jó, mindjárt. Ezt megismétlem kétszer-háromszor, mire komolyan vesznek.

A szülésznő fölparancsolná Verát az ágyra hanyatt egy vizsgálat erejéig, de ő azt mondja, oda ugyan föl nem megy, csak átül a szülőszékre. A borogatás már nem kell, a CTG tokográfját is leveszik, így könnyebb az élet, bár az infúzió ott van. A szülésznő kedvesen, sőt rutinosan letérdepel a földre Vera elé, Hankának már látszik a feje. Vera biztatja a babát: „Gyere, édes kicsi Johannám, várunk!” A szülésznő mondaná, hogy a kismama még ne nyomjon, meg sóhajtson, de Vera szinte flegmán válaszol: „Én ugyan nem nyomok, csak a baba jön, jön kifelé!” Közben bejön az ügyeletes fiatal doktornő is, a körön kívül megáll zsebre tett kézzel, egykedvűen szemléli a jelenetet. Megjelenik a kicsi feje, a szülésznő letekeri a nyakáról a köldökzsinórt. A következő sóhajtással kicsusszan az egész baba, a szülésznő rögtön odaadja édesanyjának, aki magához öleli. Lila, szeme csukva van, halkan nyöszörög, szuszog, szörcsög. Gyönyörű. Tizenegy óra múlt pár perccel. Őt nem szívják le, úgy látszik, már nem divat.

A köldökzsinórját azonnal elszorítják, hiába tiltakozom erőtlenül. Pedig a mekónium után nagy szüksége lett volna még arra a vérre, amit a méhlepényből kaphatott volna. A szülésznő mutatja, hogy már nem pulzál a köldökzsinór – hogy is pulzálna, ha egyszer elszorította? Mondom, hogy jó hosszú köldökcsonkot szeretnénk, ha hagyna. A kedvesség elmúlik, jön az értelmetlen válasz: „Nem tudom(?!) hosszabbra hagyni”, és közvetlenül a kicsi hasa elé csattintja a műanyagot. Kezembe nyomja az ollót, vághatom. Mint Kádár János az Árpád-híd avatásakor, átvágom a szalagot, ez az apák protokolláris szerepe.

De ezek már csak apró bosszúságok, hiszen Johanna megérkezett, öleljük, csodáljuk, sírunk az eufóriától. M. húzódna a háttérbe, de megmentőnkként ünnepeljük, ő is kap az ölelésekből. Két óra nyugalom a szülőszobán, Johanna szopik, bár biztatni kell, mert inkább aludna.

Lecuccolunk a gyermekágyas osztályra, aztán inkább mégis kijárjuk, hogy hazamehessünk. Otthon vár a család, estére már együtt a négy testvér, a szájak fülig érnek.

T. P.

Hanka >>>
Cili >>>
Miska >>>
Matyi >>>

Véletlenül kiválasztott mesék.