igaz történetek szülésről, születésről

752. nap: Én szülök ‒ saját ritmusban (Hanka)

752. nap: Én szülök ‒ saját ritmusban (Hanka)

Otthonszülésre készültünk. Három gyermekünk született kórházban, az elsőt leszámítva szép szülések voltak, de valami mégis hiányzott. Az, hogy ÉN szüljek. Ne szintetikus hormonok működtessék a testemet, ne más tudja jobban, hogy hogyan kell szülni.

Mi kell hát az otthonszüléshez? Először is bizalom. Ez az információs hét végére már megvolt. Aztán kell bába. Bába is lett. Doula? Doula nekem nem hiányzik, de a szabály szerint ketten jönnek a segítők, jöjjön hát a doula, ha akar. (Egyébként doulával szülni csak egyfajta divat, úri passzió, pláne aki kórházba visz doulát… Minek oda doula, ha ott az ember férje??)

Amikor eljött a szülés ideje, még elmentünk egy orgonakoncertre Péterrel. Fantasztikus élmény volt a pocakbabámmal átélni, úgy éreztem, végre megengedtem magamnak, hogy átmenjek a kapun. Hat-nyolc perces kontrakciók jöttek, Hanka pici rezgésekkel adta a tudtomra, hogy itt van, jól van, élvezi ő is a BWV 544-es prelúdium és fúgát.

Koncert után rokonokkal találkoztunk, kérdezték, mikorra várom a babát. Tegnapra… Nahát! Hogy én milyen stramm vagyok, hogy így sétálgatok (pedig ha tudnák, hogy egy hete otthon ülök és várok, várom Johannát, ez a fő tevékenységem). És azt sem tudták, hogy miközben békésen sétálgatunk a Duna-parton a Váci Világi Vigalom árusai közt, én épp szülök, vagyis hogy kontrakcióim vannak. Izgi volt nagyon.

A hatalmas vihar már itthon ért bennünket. Péter támasztotta az ablakot belülről, hogy nehogy benyomja a nagy szél, én pedig a gyerekekkel néztem, ahogyan elröpül a linóleum az erkélyünkről, meg ahogyan átdobja a szél az egyik kukát a szomszéd autója fölött.

Fáradtan bújtunk ágyba. Arra gondoltam, remélem, van még pár óránk pihenni. Volt, kettő és fél. Háromnegyed kettőkor arra ébredtem, hogy mindjárt folyik a magzatvíz. És folyt. Kértem Pétertől dekubituszlepedőt. Fordítva tette alám, minden elázott.

Gyorsan villany, meg kell nézni, milyen színű… Ajjaj, zöld. Sejtettem, hogy ez mit jelent, azt, hogy nem szülhetünk otthon. Azért felhívtam a bábát, sajnos, tényleg nem mondott mást… Hát, így foszlott semmivé az álmunk.

A kórházban teltház volt, igazi hentesek fogadtak. Három-négy centi a méhszáj. A fájások hárompercenként jöttek ‒ egy darabig. Nem volt nyugalom. Először 15 darab aláírást kértek tőlem, mindenfajta metszésekhez való beleegyezés. Természetesen csak akkor vágnak, ha muszáj. Ez megnyugtat… Aztán nem volt jó, hogy a babám alszik, mindenáron ébreszteni akarták, nem túl finoman. És folyton vizsgálni akartak, persze jó fájdalmasan. Érdekes módon a méhszájam két óra alatt semmit nem változott. Pedig én éreztem, hogy tágul… Amikor az oxitocint már háromszor visszautasítottam, jött az ügyeletvezető orvos, hogy ha nem fogadom el, amit javasolnak, akkor menjek a területileg illetékes kórházba.

Szerencsére, közben műszakváltás volt, másfél óra fejetlenség, nekünk másfél óra nyugalom. Végre elszökhettem zuhanyozni, de sajnos, az elillant kontrakcióimat az sem hozta vissza. Nem halasztgathattam tovább az oxitocint…

Próbáltuk kihozni a helyzetből a maximumot, Péter elkezdett forró vizet keresni a borogatáshoz. A csapból csak langyos folyt, a nővérszobába pedig nem mehetünk be olyan sokszor mikrózni.

Péter elkezdett masszírozni, de egyre rosszabbul lett. A nemalvás, idegeskedés, reményvesztettség. Falfehér volt, majdnem lefordult a gurulós székről, annak ellenére, hogy megevett két szendvicset. Nincs mese, le kell mennie a kocsiba aludni pár órát, mert odavan…

Ettől viszont én is kétségbeestem. Megfosztanak az endogén oxitocin áldásos hatásaitól, brutálfájásokat gerjesztenek, forró borogatás és Péter nélkül nem fogom kibírni. Közben az aggodalom, hogy mi van a babával…

És ekkor jött Ő, a Doula, és megmentette a szülésünket. Nem volt előre megbeszélve, teljes kétségbeesésemben hívtam fel. Kérni sem kellett, csak elmondtam, hogy „Képzeld, be kellett jönnünk a kórházba…”, és már csicseregte is derűs hangján, hogy mit szólnék, ha fogná a doulatáskáját, és jönne… Egy óra múlva ott volt. Hozott vízforralót, kedves és optimista személyével sikerült feldobnia a helyzetet. Pétert is, aki már nem akart elájulni.

Megkaptam a műoxitocint, de csodával határos módon nem éreztem műnek (mint a többi szülésemkor mindannyiszor). Saját kontrakcióim jöttek már az első csepptől vissza, a saját testem vajúdott, a saját férjem tartott közben, s a saját doulám masszírozta és borogatta a derekamat. A kórházi személyzet (bár én nem érzékeltem őket) néha benézett, tett egy-egy erőtlen próbálkozást, hogy javasoljon ezt-azt, vizsgálatot, de minden lepergett. A mi hármasunkba (négyesünkbe) nem fértek bele. Én végre tényleg szülőtranszállapotba kerültem, benne voltam, s nem kívülről szemléltem a saját szülésemet, mint az előző alkalmakkor. Minden úgy volt, ahogyan szerettem volna. Béke és szeretet vett körül. Imádtam a muskotályzsálya bódító illatát, számomra az a „szülésillat”, a gyengéd érintéseket, a finom meleget a derekamon.

Behozták kérésemre a szülőszéket, s úgy születhetett meg Johanna. Szép lassan bújt ki, nem is nyomtam, csak engedtem. Magzatmázasan a karomba vettem, és ő rám emelte szépséges tekintetét. Nem vitték el, nem fürdették meg, nem mérték le, nem cseppentettek a szemébe, nem szívták le a nyákot. Első pillanattól az enyém volt. Még aznap hazamentünk, végre együtt a család!

Egy dolog bánt csak: a köldökzsinórt egyből elvágták, rövid csonkot hagyva („Nem tudom hosszabbra vágni.”). Megint nehezen gyógyul, mint eddig mindháromszor…

A legfontosabb tapasztalat, élmény a negyedik szülésemnél a ritmus megtapasztalása. Nem voltam tudatában, hogy ennyire fontos a ritmus (talán mert a korábbi szüléseimnél nem volt ritmus). Kiszámíthatóvá és barátivá vált a folyamat. Ha netán valami megakasztotta a ritmust, picit összeomlott a világ. Ilyen volt például egy vizsgálat a tágulási szak végén. Fel kellett másznom az ágyra, s úgy jött két kontrakció, hogy nem kaptam az érintéseket, a finom muskotályzsályát. Vizsgálat után, ahogy ott tartottam magam hasizomból az ágyon egy fájás közben, úgy éreztem magam, mint egy letarolt gyümölcsfa vagy kibelezett csirke. Rossz volt. Aztán visszamászva a labdára visszataláltam a ritmusra, ami megnyugtatott.

Négy gyermeket terveztünk, négy született. Nagyon boldogok vagyunk.

T. K. V.

Johanna apaszemmel >>>
Cili >>>
Miska >>>
Matyi >>>

Véletlenül kiválasztott mesék.