igaz történetek szülésről, születésről

397. nap: Az én szabadságharcom (Zorka születése)

397. nap: Az én szabadságharcom (Zorka születése)

Zorka lassan hat és fél éve született. Most, hogy írok róla, rögtön jönnek az érzések, hangulatok, amiket nagyon nehéz szavakba önteni.

Első baba, tervezetten otthon. Én, a mindig szófogadó kislány, valami rosszat készülök tenni, szófogadatlan, makacs vagyok. De kitartok, mert érzem, hogy így kell lennie.

Már érezni, hogy közeledik a tavasz, de még hideg van, tél van. A baba (még nem tudjuk, fiú vagy lány) 11 nappal hamarabb érkezik, mint ahogy az orvos mondta. De rendes volt, mert biztatott, minden rendben lesz.

Este már fura. Már csak kicsit tudok aludni, de Balázst hagyom, hadd pihenjen. Nem tudom, mi fog történni, csak azt, hogy jönnek a szüleim látogatóba. Jaj, mi lesz, ha pont akkor szülök? Aztán hagyom ezt a gondolatot, hadd menjen. Egy darabig jön helyette másik, aztán már nincs bennem helyük.

Balázs is felébred. Mi ez? Szülés? Még nem biztos, még nem telefonálok. Különben is mit mondjak? Aztán már biztos lesz, hogy igen, de még mindig nem telefonálok, mert mit mondjak. Végül már jobban szeretném, hogy itt legyetek, mint amennyire nem tudom, mit mondjak. Hát hívlak. Te kérdezgetsz, hülye kérdéseket, egy darabig válaszolok, aztán már nem, és Te tudod, hogy jönni kell. Aztán megérkeztek. Olyan szépen, csendben, mintha mindig is itt lettetek volna.

Engem meg csak visz valami magával, és én megyek. Aztán vége, mintha mi se történt volna. Tanultunk róla a tanfolyamon, de megélni más. Látom, hogy itt vagytok, és velem meg pont nem történik semmi. Most mi lesz? Vécére megyek, mert kakilni kell. De nem jön. Ági, Te benézel, hogy vagyok, és azt mondod, hogy lehet, hogy ez már a baba és nem kaki.

Jesszusom! Na, most tojtam be igazán. Most mi lesz? Baba? Itt? Aztán megérkezik az első valami, amire azt mondják, hogy tolófájás. És aztán követi még nagyon sok. NAGYON SOK!! Nehezen megy. Nem hiszem el, hogy belőlem kijön egy gyerek, pedig próbáljuk, így is, úgy is, fekve, térdelve, állva, guggolva. Nehéz.

Aztán egyszer csak azt mondod: „Szülessen most meg az a gyerek!” ‒ vagy valahogy így. És akkor végre elhiszem, hogy ki tud jönni. Balázs és talán Juli megemelnek, pedig nehéz vagyok, naaagy bálna, és megszületik a baba.

Lefekszem a földre, az egész hihetetlen, nem is hiszem el ‒ még napokig ‒, hogy ez velem történt. A baba meg olyan idegen. Ki ez itt? Aztán eszünkbe jut, hogy még nem tudjuk, fiú-e vagy lány. Lány. Megszületett Zorka.

Soká jön a lepény, őt is nógatni kell. Olyan jó a nyüzsi. Ági, Juli, Andi és mi, hárman: Balázs, én és a baba. Aztán olyan félelmetes egyedül, csak mi hárman.

Eddig a szigorúan vett szüléstörténet. De még hozzá tartozik egy rejtélyes láz, ami nem múlik, alhasi fájdalom, ami nem utófájás, hanem senki nem tudja, hogy mi. Még az orvosdoktorok sem a kórházban. Pedig nézik itt is, ott is. Ági nem szülészeti eredetűnek gondolja, de beirányít minket az Istvánba, a szülészetre. Megállapítják, hogy nem a szüléssel kapcsolatos, ott lenn minden rendben. Ezt jó hallani, de akkor miért fáj?

Ott töltöm az éjszakát a babával. Csak a kisműtétesek szobájában van hely, ott alszom a kis újszülöttemmel egy ágyban. (Csak később tudom meg, hogy a kisműtét tulajdonképpen az abortusz. Összeszorul a szívem.)

Másnap ízelítőt kapok a kórházi menetből. Hú, de jó, hogy ebből kimaradtam.

Még próbálkoznak kideríteni, mi lehet velem: röntgen, ultrahang, meg még egy gép, de semelyik sem mutatja meg. Hát vágjuk fel, nézzük meg, jön az ítélet, irány a sebészet. Félek, mert gyenge vagyok, közben meg erősnek kéne lennem, mert anya vagyok. Ott az a pici baba, szoptatnom kéne, nekem meg felvágják a hasam. Az otthonszülős kórházban.

Nesze neked. Rossz kislány voltam, itt a büntetés.

Jaj, miért olyan nehéz ez még hat és fél év után is?

K. K.

Véletlenül kiválasztott mesék.