igaz történetek szülésről, születésről

1050. nap: Véletlenül otthon

Megjelent: 2013. aug. 20.

Harmadik fiam születése: amikor megtanultam, hogyan szülök, ha hagynak…

Második fiacskám születése után megfogadtam, hogy többet kórházban nem szülök, érdeklődtem az otthonszülés után. Geréb Ágit akartam megkérni, úgy éreztem, csak őt tudnám elfogadni bábámnak, de mindig valami furcsa érzésem támadt, így nem kerestem meg őt, gondoltam, várok még. Ez 2010 nyarán volt… Ősszel robbant ki az ügye, és akkor értettem meg, mért kellett várnom. Tudom, hogy számomra nagy teher lett volna, ha az utolsó pár hétben kellett volna új bábát vagy éppen szülésznőt, kórházat keresnem, biztos, hogy megsínylettük volna.

Így természetes szülés párti szülésznőt választottam és volt orvosom is. A szülésznőm tudta, hogy mi a véleményem a kórházról, és hogy valójában otthon szeretnék szülni. Sokat olvastam róla, készültem rá. Problémamentes várandósságom volt, jó kapcsolatot sikerült kialakítanom ezzel a babával is, összehangolódtunk. Az utolsó hetekben készültem vele a szülésre, megállapodtunk, hogy támogatni fogom, figyelek majd rá közben, és ennek egyik jele lesz, hogy majd megsimogatom a fejét, ahogy bújik ki, kezet is adott rá babóm, háromszor is a markomba nyomta kis kezecskéjét a hasfalamon keresztül.

Két hétig vajúdtam vele, nehéz volt. Nem egyszerű jósló fájások voltak, nem múltak el semmitől, amitől a jóslók elmúlnak. Szülésznőm szerint ezek jóslók voltak. Többször is hívtam vigaszért, segítségért, de nem tudott mit kezdeni ezzel. Most már értem, mért mondják, hogy mindenkinek járna a bábai gondoskodás, egy bába egészen másképp ált volna ehhez a két héthez. Voltak napok, mikor csak két-három órát aludtam, volt, amikor egész sokat tudtam pihenni. Volt, hogy sírtam, hogy én már sosem szülök meg, és volt, hogy élveztem, hogy ilyen sokáig tart.

Kérdezgettem babómat, mikor akar kibújni, de egy héten át azt mondta, még nem kész rá. Aztán egyik reggel azt mondta, most már kész, meg fog születni. Aznap nem történt semmi, még a méhösszehúzódások is eltűntek. Másnap hajnalban ébredtem furcsa összehúzódásokra, olyan más volt, éreztem, hogy aznap fog megszületni. Fél óra múlva fel kellett kelnem, nem volt jó fekve, aztán egy óra múlva abbamaradt. Aludtam még egy kicsit. Később újra kezdődött, erősebbek és valamivel sűrűbbek lettek. Gondoltam, bemegyek NST-re, aztán meglátom, mi lesz.

Nehéz volt megtennem az utat, ahogy közeledtem a kórházhoz, úgy ritkultak az összehúzódások. Nem fogom tudni itt megszülni ezt a babát… Az NST-n nem törődtek velem, a szakrendelőben a „fájásmérőt” nem teszik ránk, csak a szívhangfigyelőt. Én figyeltem, hogy reagál az összehúzódásokra, de teljesen rendben volt, megnyugodtam. Felkerestem utána a szülésznőmet, mondtam neki, hogy mi a helyzet. Azt mondta, ha most bent maradok, biztos, nem úszom meg beavatkozás nélkül.

Doki megnéz, méhszáj egyujjnyi, teljesen elsimult, puha, nem beszélek neki az összehúzódásokról, nem akarok bent maradni, pár szót ejtek némi jósló fájásokról. Azt mondja, nem fogok még szülni, találkozzunk pár nap múlva. Ahogy távolodom a kórháztól, úgy jönnek vissza a kontrakciók. Útba ejtek még egy üzletet, nem sikerült mindent megvenni a babának, de este szülök, nincs több időm…

Alig várom, hogy hazaérjek, mert már erősek a kontrakciók és szeretnék zuhanyozni. Hazaérve feltűnik mindenkinek, hogy valami történik, engem zavarnak a gyerekek zajai, a fény. Megyek a zuhany alá, nagyon jólesik. Megnézem a méhszájam és ott a fejecskéje! A puhán kemény fejbúbját simogatom. Hátborzongatóan jó érzés, most simítom őt először közvetlenül, pedig még a méhemben van. Jó három ujjam fér a méhszájam közé. Kicsit meg is ijedek, ez a fejecske hamarosan át fog jönni a hüvelyemen…

Egyszer csak elfogy a meleg víz. Kelletlenül jövök ki a zuhanyból. Gondolkodom, hogy kórházba menős vagy otthoni ruhát vegyek fel, az otthoni mellett döntök, minek mennék vissza, most voltam bent, haza küldtek. Amúgy sincs erőm újra megtenni ezt az utat. Még jobban zavarnak a hangok és a fény, ezért elbújok a hálóba, viszem a vajúdós zenét magammal, csak a karácsonyfa fényei világítanak, ez így jólesik.

Összehúzódás alatt muszáj felállnom és előre dőlnöm, csak úgy bírom ki. Egyre erősebbek és sűrűbbek, már csak befelé figyelek, aztán már csak a méhemre és a babámra. Jön egy pillanatom, amikor úgy érzem, most azonnal kell mellém valaki, aki átölel, kell, hogy támogassanak. Szólok a férjemnek, jön is, átölel, jólesik, megnyugszom. A gyerekek kihívják, ezt megértem, elengedem őt, had menjen, a kincseimhez megy.

Nagyon görcsöl és nyilall alul, érzem, ahogy nyílik a méhszáj, alig van már szünet két összehúzódás közt, de az nagyon jólesik. Lélegzem, ahogy jógán tanultam, lazítok is, nem görcsölök rá, elengedem magam, átélem a hullámokat, tudom, hogy jobb, ha hagyom, hogy dolgozzon a testem.

Aztán eljön a pillanat, amikor már nagyon fáj, magamban felkiáltok: „Istenem, hát jó nézni odafentről, hogy szenvedek? Segíts már, nem bírom!” Vajon meddig fog még tartani, mikor lesz már vége? Erős hányinger tör rám, emlékszem, hogy ez annak a jele, hogy mindjárt megszületik. Örülök, akkor már nincs sok.

Aztán megijedek, hogy most egyedül kell majd átesnem azon a nagy fájdalmon, mint az előző két szülésemnél éltem meg a kitolásnál. Férjem jön, felhívjuk a szülésznőt, hogy már gyakran fáj, bemegyünk. Tudtam, hogy már nem fogok beérni, csak hallani akartam a hangját megnyugtatásként. Férjem készülődik, én lapítok, jön az átmeneti szak, nagyon jólesik a szünet, csak ülök az ágyon, pihegek, nem akarom felvenni a nadrágom, inkább lefelé vetkőznék.

Betoppan barátnőm, aki vinne minket a kórházba, rám néz, és azt mondja, ő már nem indul el velem, hívjunk mentőt. Mentőt?? Nehogy már… Rémálmom, hogy háton fekve, leszíjazva, szirénázó mentőben kell szülnöm útközben.

Jön két nagyon erős összehúzódás, elfolyik a víz. Hihetetlenül jólesik, ahogy melegen végigfolyik a lábamon, megkönnyebbülök. Bevillannak, milyen kitolási pózokat láttam a könyvben, úgy döntök, állva lesz a legjobb nekünk. Felhívják a szülésznőt, ő is azt mondja, most már mentőt hívjunk, majd vár bent minket. Hívják is rögtön, közben elindul babóm feje, én kiabálok, hogy jön a feje, jön a feje! Azt üzenik, feküdjek le. Nem! Feküdjek! Nem! Feküdjek! Nem!! Akkor beszorulna, nem tudna megszületni, és amúgy sem tudok már megmozdulni.

Megijedek a rám váró fájdalomtól újra, barátnőm odajön, hogy na, jó, akkor szülünk. Engedjem ezt a babát, ahogy jönni akar, ne erőltessem, ne nyomjak rá, csak engedjem a saját tempójában, ő majd elkapja. Ez újra erőt ad, visszahozza az önbizalmam. Belecsusszan a hüvelyembe, és nagy meglepetésemre, nem fáj, csak feszít. Eszembe jut az egyességünk, megsimizem a fejét, hihetetlen érzés. Közben csöpög a víz. Gondolkodom a gátvédelmen, hogy azt mondták, nem szabad nyomni, kitágul majd, de nem tudok várni, biztos rossz érzés neki, hogy összenyomódik a feje, inkább sérüljek egy kicsit, de segítek neki. Ici-picit nyomok, kint a feje! Megint megsimizem, majd kicsusszan az egész teste, és csobban még egy kis adag víz. Kint van! Megszületett!!

Csillog még a víztől, ahogy ránézek, a karácsonyfa fényei ragyognak közben. Barátnőm rögtön a hasamra teszi. Mocorog, cuppog, de nem sír. Én örülök ennek, barátnőm megijed. Mondom neki, hívja föl a szülésznőt, ő majd megnyugtatja, hogy minden rendben így is, nem kell, hogy sírjon. Telefonálnak, közben babóm lélegezni kezd már.

Szólok a tesóinak, hogy jöjjenek át, nézzék meg őt, nagyon örülnek neki, simogatják ők is. Cicit keres, följebb tenném, de a zsinór nem engedi, ekkor vesszük észre, hogy a törzsére van tekeredve. Letekerem, még lüktet, pulzál, csodálatos érzés, a mai napig emlékszem rá, milyen jó volt megfogni az élő zsinórunkat. Most már mellre tudom tenni.

Jól be vagyunk takargatva, ülök vele az ágy szélén és szoptatom, amikor megérkeznek a mentősök. Egy pillantást vetnek ránk, látják, hogy jól vagyunk. Nem bántanak, nem piszkálnak minket. Megdicsérik a gyerekeket, gratulálnak, hogy nagycsaládosok lettünk, milyen szép mindegyik. Megvárják, míg eláll a lüktetés a zsinórban, csak utána vágják el, hosszúra hagyva.

Mivel lépcsőkön kell lemennünk hóesésben, muszáj, hogy szétválasszanak minket. Nehezemre esik. Becsomagolják őt, otthoni ruhát kap, engem betakarnak, tolókocsin visznek le. Útközben a doktornő fogja, dédelgeti, én le se tudom venni a szemem róla, az előbb még a hasamban volt. Kérdezik, mért nem feküdtem le, jobb volt-e állva. Elfogadják a válaszom, hogy sokkal kevésbé fájt, és jólesett állva maradni.

Bent szeretettel vár a szülésznőm és a dúlám, visszakapom rögtön babómat, ő elkezd dúdolni rajtam és újra cicit keres. A lepény megszületik szépen magától, nem piszkálnak. Egy centit szakadtam, az orvos összefoltozza, nagyon fáj, a dúlám simogat, nyugtat közben, erőt ad. A két óra letelte után felvisznek minket a gyermekágyra, és továbbra is együtt maradunk mindig.

Azt hittem, hogy ez után a szülés után könnyebb lesz a gyermekágy, az első évem, de nem. Kora gyermekágyban a gátam fájt nagyon, mert a lidokaintól bedagadt, aztán olyan erős utófájásaim lettek, hogy azt hittem, belepusztulok, örültem, hogy kórházban vagyok és kaptam fájdalomcsillapítót. Később megsüllyedt a méhem, és kissé depressziós is lettem. Leszűrtem, hogy nem minden a szülésen múlik, nagyon fontos, hogy az utána lévő időszakban is mennyi és milyen segítséget kap az anyuka.

V. K.

Vetélés > > >
Első szülésem > > >
Vetélés > > >
Második szülésem > > >
Vetélés > > >
Negyedik szülésem > > >
Ötödik szülésem > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.