1279. nap: Egy rendhagyó szüléstörténet nagyapám tollából apám születéséről

Édes Annim és Dénesem!
Coronáéktól bizonyára értesültetek már a legújabb családi eseményről. Coronának éppen születésnapja volt, ezért hozzá küldtem táviratot, nem mintha levél is meg nem tette volna, de valahogyan úgy éreztem, hogy nem lenne teljes az öröm, ha nem volna senkim, akivel táviratilag is ne közölhetném azt. Úgy gondoltam, azért hamarább hozzájutok, hogy hosszabban beszámoljak mindenről.
De tudjátok, mennyi minden közbejön ilyenkor, hogy az ember folyton halasztani kényszerül az írást. Na, végre direkt nem mentem zenekari próbára, hogy írhassak… Hát hol is kezdjem? Ádám-Évánál?
Tavaly karácsonykor – mint ahogy egy célzásomból ki is találtátok – eszméltünk rá, hogy túl nagyok már a legkisebbek is, mi is megöregszünk lassan, és lekésünk, ha túl soká töprengünk… Jó lenne még egyszer fiatalnak lenni, még egyszer apróságot babusgatni… Ez az elhatározás és ígéret volt akkor a legszebb karácsonyi ajándékunk.
Aztán hónapokig kellett várnunk, az ígéret nem akart beteljesülni soká… Míg végre mégis bizonyossá vált, hogy a Jóisten meghallgatta kérésünket.
Mi március első két hetére vártuk, de Ilonka annyira erős volt, az orvosok pedig annyira egyöntetűen fejletteknek találták a magzatot, hogy február közepére jósolták. Mégis nekünk lett igazunk, a kis jövevény megvárta a márciust. Ilonka még másodikán kitakarította az éléskamrát – másnap a rég bevált recept szerint még a nyúlketrecet akarta rendbehozni –, de erre már nem került sor. Harmadikán, kedden reggel öt körül kezdte érezni az első ötperces fájásokat, de nekem csak hét órakor szólt, amikor már határozottabbak és félreismerhetetlenek lettek.
Nyugodtan, derűsen összekészített mindent… Csodálatos asszony! A legkisebb aggodalom, félelem nélkül készült a nagy útra, mintha csak annyiból állna az egész, ahogyan a két legkisebbnek mondta: elmegyünk a kórházba és hozunk haza egy kisbabát. Csak amikor Gábort és Rudolfot búcsúzóul megcsókolta, futotta el könny a szemét egy pillanatra… Mire újra látja őket, már lesz náluk kisebb is!
Ilonka 12-ig még sétálgatott a folyosókon, délben úgy érezte, eljött az ő órája. Bevonult a szülőszobára, megvizsgálták. A madám biztatta, hogy csak menjen el még sétálni, nincs itt az ideje. Egy kedves orvosnő volt a soron éppen, ő úgy vélte, hogy hamarább is bekövetkezhet, és megkérdezte Ilust, hogy akar-e fél órán belül szülni. Ilonka három perc múlva meglepetéssel észlelte, hogy a fájások – ha tompábban is –, de percenként ismétlődtek.
Szólt a madámnak, de az nem akarta elhinni. Végül is Ilonka sürgetésére mégis megnézte: „Szent Isten!” – lett erre kapkodás. Fiatal növendék ápolónők is voltak ott. Azokat szalasztotta szét az épületbe, hogy kerítsék elő a soros orvosnőt, vagy akármelyik orvost (orvos nélkül nem szabad levezetni a szülést), dirigálta őket: gumikesztyűt ide, vizet, stb. ezt, azt. Ilonka meg úgy mulatott rajtuk, a kacagást alig tudta visszatartani. Nevetve hozta világra negyedik gyermekét!
Nem telt bele tíz perc – mire az orvosnő előkerült – már meg is volt a gyermek, burokban született, gyermeki burokkal együtt jött a világra, úgy kellett a burkot fölmetszeni – Ilonka pedig még azt is elfelejtette megérdeklődni, hogy fiú-e vagy lány, csak azt figyelte, mikor sír már föl a kicsi. Magzatvízzel lett tele a szája, orra – kicsit meg is ijedt Ilus, amikor látta, hogy a baba csak tátogat, de hang nem jön ki a torkán. Fejjel lefelé lógatva a hátát ütögették, hogy a víz kifolyjon, míg végre a megváltó első sírás felhangzott. Csak ezután került sor a köldökzsinór elvágására.
A madám gratulált: „Ez igen! Négy fiúnak a mamája!” – szólt oda a megérkezett orvosnőnek. „A többi is fiú! – kiáltott fel az orvosnő. – Hát miért nem szólt, levágtam volna neki!” – De ez ellen Ilonka már tiltakozott, ő mindig is fiút kívánt most is, csak miután ez olyan valószínűtlen volt, kezdett az utolsó időben belenyugodni, hogy nem baj, ha lány is lesz.
Margit lett volna, ha lánynak születik – fiúnevekkel eléggé ki voltunk fogyva. Már egyszer – éppen Imre is nálunk volt Kecskemétről – az asztalnál az egész család társasjátékszerűen összeírta, ki milyen fiú-lány nevet szeretne. Végül, még kedden délelőtt újra összeírtuk a neveket, mielőtt a kórházba indultunk: Kristóf és Kornél maradtak a döntőben. Tekintettel arra, hogy másnap Coronának volt születésnapja, hadd legyen az ő nevéből is valami a fiunk nevében, úgy mint Anna neve Zsuzsanna nevében, hát így, amikor délután három órakor a kórházba bejutottam és az örvendetes eredményt velem közölték, tudtam meg, hogy Ilonka így döntött: P. Kornél Kristóf, a szüleink 12. unokája, és pedig úgy a P., mint a B. unokák között a tizenkettedik – mert ha nem tudnátok, közben vagy egy hónapja Esztinek is megszületett a hatodik gyermeke: Mária (ott most négy lány van és két fiú).
Kornél pont három kg-os, 50 cm hosszú. Ilonka szerint a teste a legformásabb eddigi tapasztalatai szerint, és ha nem is olyan szép az arca, mint Rudolfé volt ily korban – de már nagyon édes fintorokat tud vágni. Mikor pedig nyugodtan alszik, olyan szép, amilyen szép csak lehet egy alig egyhetes gyerek.
Magam csak másnap, szerdán este fél hétkor láthattam legfrissebb fiamat, ablakon keresztül. Most a csecsemőket külön teremben tartják a mamáktól, és csak szoptatáskor hozzák nekik oda. A látogatók pedig csak szerda, péntek este fél hétkor láthatják a babákat, amikor is kívánságra az ajtón lévő kis üvegablakhoz hozzák őket. Ez volt a legkeservesebb: négy napig nem is jutottam a fiacskám közelébe.
Negyedik napon, szombaton délben sikerült bejutnom a kórházba: Ilonka felöltözve várt már, ágyában már más feküdt. Sok új anya jött aznap, azt mondták, aki tud, menjen haza. Ilonka már csütörtök délután felkelt időnként járni – újabban két nap után már nem engedik ágyban maradni az anyákat – egészen jól ment neki, hát persze, hogy jelentkezett hazamenetelre.
Előbb persze haza kellett mennem még takaróért stb. – a lakásban még a legnagyobb felfordulás, már harmadik napja folyt a nagytakarítás, a három lány ezzel akarta meglepni Ilonkát, már csak az ebédlő és a mellékhelyiségek voltak vissza: hétfőnél előbb nem mertük hazavárni őket. Olyan visítozás keletkezett bejelentésemre, hogy fél óra múlva hozom őket, hogy a dobhártyámat féltettem. Mégis: csodát csináltak! Amikor a taxival fél négy körül megérkeztünk – a lezárt ebédlőn kívül – minden ragyogott a lakásban, még a babaágy is a helyén, mert Dénest is befogták a lányok, ő súrolta, mosta a kiságyat, amely eddig a pincében várta új gazdáját…
És most boldogan gyönyörködik apraja-nagyja az újonnan jöttben, aki édes nyugalomban alussza az ártatlanok boldog álmát, és csak szopás idejére ébred fel, hogy követelőzzön.
Leírtam mindezt, hogy örömünkben Ti is osztozzatok, sok csókkal:
Alfonz
Budapest, 1953. március 9.
P. E., P. A. unokája