igaz történetek szülésről, születésről

952. nap: Az apás szülést ki is lehetett pipálni

Megjelent: 2013. máj. 14.

Nem volt nálam boldogabb várandós. Huszonegy éves voltam, romlatlan, lelkes és tapasztalatlan, teli bizalommal, várakozással, nagyon-nagyon vágytam arra, hogy édesanya legyek. Még karácsony előtt meg akartam tudni a „biztosat” – elmentem hát a körzeti rendelőbe. „És megtartja?” – nem tudom, hogy kerültem kívül az ajtón. Pillanatok alatt fölnőttem ott…

Olvastam sokat, mindent, ami akkortájt hasznosnak számított. Az ismeretségi körömben – természetesen – mindenki kórházban szült, tehát én is arra készültem. Nem is tudtam, hol máshol lehetne. Kiválasztottuk tehát a 90-es évek „sztárkórházát”. Két dologhoz ragaszkodtam, legyen velem a párom, amikor szülök, és legyen rooming-in a gyerekágyas osztályon. Jártam hát a kiválasztott orvoshoz, és fizettem, ahogy kell.

Egy szép nyári vasárnap kezdődött el a vajúdás. Családi nyomásra már jó korán (túl korán) bementünk, én még szívesen maradtam volna otthon, de hát, mint mondtam, tapasztalatlan voltam. A délután folyamán jó néhány orvos megvizsgált, közben a folyosón sétálgattunk, és egyre inkább elszörnyedve hallgattuk a szülőszobáról kiszűrődő kétségbeesett hangokat. A páromat néhány óra elteltével, estefelé hazaküldték („Ma még biztos nem szülünk, Apuka.”), – mintha addig nem lenne fontos a jelenléte, mintha addig nem lenne semmi feladata körülöttem – engem pedig elhelyeztek a terhespatológián, kezemben egy tablettával – amiről csak évek múlva tudtam meg, hogy erős nyugtató volt („Ezt vegye be, aztán ha tényleg beindult a szülés, akkor ettől gyorsabb lesz.”).

Tehát feküdtem a kórteremben, mellettem egy másik kismamával – és próbáltam pihenni, aludni, valahogy eltölteni az éjszakát. Persze, ez nagyon nem ment már, a fájások erősödtek (szándékosan nem írok „kontrakciót”, mert ebben a helyzetben iszonyú fájdalomnak éltem meg mindenegyes méhösszehúzódást). Gyakorlatilag ötpercenként tört rám a fájdalom – közben talán elbóbiskoltam – ki tudja… Mindenesetre életem leggyötrelmesebb, legmagányosabb éjszakájaként tartom számon több mint húsz év távlatából is ezt az ott eltöltött éjszakát. Ha csak a párom mellettem maradhatott volna, ha egymás szemébe nézhetünk, ha masszírozhatta volna a derekamat. Ha szólt volna hozzám valaki néhány biztató szót… De csak a sötétség és a fájdalom volt.

Kora reggel, amint lehetett, rohant hozzám vissza T. A körülményekhez képest próbáltunk örülni egymásnak, együtt lenni és kizárni a külvilágot. Nem sikerült. Hamarosan berontott egy harcias nővér, hogy mutassam meg neki a betétemet azonnal. Csodálkoztam a kérésen, hisz az előbb voltam vécén, és természetesen kidobtam, kicseréltem a betétet. No, amit ezért kaptam! Hogy képzelem én, akkor ő most honnan fogja megtudni, „hogy állunk”?! Mindezt nyitott ajtónál, a folyosón jöttek-mentek a betegek, látogatók, orvosok, mindenki – akkor már újabb szobatársunk is volt –, kedvem lett volna elsüllyedni szégyenemben. (Hja, az ember nagyon hamar beleszokik a kórházi 2kiszolgáltatottságba – pláne, ha soha nem mondták még neki, hogy ez másképp is lehetne!)

Hamarosan kitereltek bennünket az étkezőbe reggelizni. Nekem akkor már kétperces fájásaim voltak. Leginkább hányingert éreztem, nem éhséget. Emlékszem, T. aggódását – egyre nógatott, hogy szóljunk már az orvosnak vagy valakinek – én csak fásultan legyintettem: „Azt hiszed, érdekel itt valakit, mi van velem? Egyébként is engem már ne vizsgálgassanak többet, majd csak akkor szólok, ha szülök.”

Később, a délelőtt folyamán azért eszükbe jutottam és behívtak a szülőszobára. Rám rakták a CTG-t, és addigi szenvedéseimet fokozván hanyattfekvésre „ítéltek” úgy negyven percre. Amikor megpróbáltam elfordulni oldalra, és ettől egy-egy kontrakció kimaradt, a kérlelhetetlen szülésznő kimondta az ítéletet: „Ez még nem igazi vajúdás, ha nem jönnek folyamatosan a fájások!” (Ehhez képest másfél órán belül megszületett a kislányom.)

Délben megvizsgált egy fiatal doktornő, közben folyton mondta: „Bocsánat, tudom, hogy fáj.” Azóta már tudom, hogy a méhszáj erőszakos tágítása fáj ilyen pokolian.

Elrendelték a beöntést – igaz, akkor már 24 órája nem ettem semmit. Majd határozottan utasítottak, hogy zuhanyozzak le. Már menni is alig bírtam. Ez a „fantasztikus” beöntés aztán megadta a kegyelemdöfést. Alig álltam föl a vécéről, rám törtek a tolófájások. A zuhanyzó mellett álltam, mikor placcs, elfolyt a víz, és én azzal az ellenállhatatlan erővel nyomtam is egyet – emlékszem, az egész szülésben ez az egy dolog volt, ami nagyon jólesett. (Istenem! Ha akkor, ott megszülhettem volna a zuhanyzóban! Állva, gátmetszés nélkül, háborítatlanul!)

Persze, meg is ijedtem, mert éreztem a kisbaba fejét, ahogy jön lefelé. Kiléptem a folyosóra és szóltam az arra járó szülésznőnek: „Jön a baba!” Mire ő: „És akkor mit kell csinálni, Anyuka?! Jöjjön ide az ágyra!” Valahogy fölmásztam – fogalmam sincs, hogyan. Bejött az ügyeletes doktornő, akit életemben nem láttam azelőtt. (Hiába kértük még előző este, hogy hívják be a fogadott orvosomat, képtelenek voltak előkeríteni másnap délig! –, illetve valószínűleg ő nem tartotta fontosnak, hogy bejöjjön, holott hónapokig jártam hozzá és fizettem becsülettel minden alkalommal, nem keveset.) Így tehát az ismeretlen helyzethez még a tök ismeretlen arcok is társultak.

Ebben a döntő pillanatban jelent meg az ajtóban szegény T. talpig zöldben, szájmaszkkal, aki végre keresztülverekedte magát a szülőszobai bürokrácián és bejöhetett – azóta sem tudom másképp mondani: egyszerűen „turista látványosság” voltam, nem több! Ez lenne az a fantasztikus apás szülés? A hosszú órákon át tartó, magányos éjszakai vajúdásról meg hazaküldik az egyetlen embert, akibe kapaszkodhatnék, akinek fontos vagyok, aki számomra igazán fontos, hogy velem legyen? Igen, az utolsó „aktusra” belökték őt a szülőszobára, láthatta, ahogy világra jött a gyereke, és ezzel a korszerű szemlélet megkövetelte apás szülést ki is lehetett pipálni a kórház részéről. Bravó!

A történethez hozzátartozik még, hogy napokig borzasztó aluszékony volt a kislányom, semmilyen módon nem tudtam rávenni arra, hogy szopjon. (Na persze, a vajúdás alatt kapott Pipolphen némiképp őrá is hatott). A számomra igazán fontos rooming-in (ami döntő szempont volt a kórházválasztásnál) úgy nézett ki, hogy éjszakára mindenképp elvitték az újszülötteket, nem maradhattak a mamájukkal. Nyilvánvaló, hogy reggel rendesen betápszerezve kaptuk őket vissza. Aztán nézegethette őt az édesapja ablakon keresztül, és beletelt öt napba, mire először a kezébe vehette, szólhatott hozzá.

A kezdeti szoptatási problémák – megfelelő segítség híján – végigkísérték gyakorlatilag az egész (sajnos igen rövid) szoptatási időszakot. Emlékszem, sokszor már együtt sírtam a babával, annyira szerettem volna, ha sikerül szoptatnom, sokáig, szépen, hisz erre készültem végig a kilenc hónap alatt. Ehhez képest a védőnő, a család és a gyerekorvos együttes ténykedésének köszönhetően az én kicsi lányom már két és fél hónaposan kapott kiegészítésként tápszert (meg persze teát is bőven, hisz fájt a hasa), és hét hónaposan végképp abbahagyta a szopást.

Azóta eltelt majd’ 23 év…

M. É.

Második szülésem > > >
Harmadik szülésem > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.