igaz történetek szülésről, születésről

3. mese: EGYetlen leánygyermekecske (Félni a fényt elveszíteni – Nikinek)

3. mese: EGYetlen leánygyermekecske (Félni a fényt elveszíteni – Nikinek)

Meséltem elsőgyermekes kapcsolatomból született Niki kislányomnak, hogy írtam egy kis visszaemlékezést a második kapcsolatomból született gyermekem, Robi kisfiam otthonszületéséről, s rögtön rávágta, hogy „persze az enyémről nem írtál”. Igaza van. Az otthonszülés friss élményének kiírása magamból fontosabb volt, mint a nyolc évvel ezelőtti kórházi. Mit ad isten, megtapasztalhattam mindkét „szülészeti formációt”, s bizony bennem (ugyebár mindkét esetben apaként, de másodszorra dúlaként is!) a bizalmatlanság képzeletbeli mutatója a „kórházi megoldás” felé mutat.

Megígértem Nikimnek, hogy igyekszem felidézni a lassan kilenc éve, a kórházi szülés körül történt eseményeket, s leírom a „nem annyira pozitív” kórházi tapasztalatomat is. Talán születése napján már olvasható is lesz a történet. A második írással egyfajta relációt állítottam fel magamban, de szándékom ezzel, hogy egy kis rálátást adjak azon leendő családkáknak, akik még a gyermekvállalás előtt állnak. Ajánlom Nikimnek is az olvasmányt, mint leendő anyukának. Remélem, a szüléstörtéNETes oldal sokáig fennáll még az utókornak, okulásul, tanulságul. Esti mesének.

Kívánom a jövőbeni otthonszülőknek, hogy átérezhessék a TERMÉSZETESség erejét, mert a természet erői igenis működnek, akár tudunk róluk, akár nem. Emberi erő csak megközelíteni, agy csak elképzelni tudja a világot EGYSÉGben tartó erőket.

Annyi hasonlóság volt a két anya kihordási szakaszában, hogy amíg lehetett, mozgékonyak voltak, jártak – a nagy magyar valóságban – az akkori munkahelyükre dolgozni, aktívan élték a hétköznapokat. Nikinél születése (és még a karácsony) előtt előfordult egy kis riadalom, de nem a baba állapotát illetően. Történt ugyanis, hogy hat hónapos pocaklakóként munkába menet egy lejtőn, motorfékkel guruló autónk elé kihajtott egy friss jogosítványos huszonéves, én az autóval már nem tudtam elkerülni a koccanást. Niki anyukája, Kriszti is csak megijedt, nem sérült meg senki, szerencsére.

Már nem emlékszem pontosan, hogyan, de február végére valahogy sikerült az autót összekalapálni annyira, hogy P-n a szülészetre be tudtunk menni szülésfelkészítőkre, majd március elsején „végrehajtani a kórházi protokollokat”. Orvosi rend szerint világra hozni/„tolni” a kislányt. A sok „” jel nem kevés gúnyt takar.

Sajnos, amúgy is szelektíven emlékszem az agykapacitásom határai miatt, így csak nyomokban emlékszem az eseményekre. Mind a szülésfelkészítőn elhangzottak, mind a szülés történései kissé a feledés homályába merültek. Emlékeim szerint a felkészítőt egy laza doki tartotta. Az egész olyan rutinszerűnek tűnt. Voltak alapkérdések, amit szinte minden szülő feltesz, aki első szülésére készül, s voltak jól bevált válaszok, amik a „GYIK”-re (gyakran ismételt kérdések) frappánsan megfeleltek. Elmondták, mi fog történni szülés előtt, szüléskor, utána, amit tudomásul lehet/kell venni. Gyakorlatilag lelki felkészítés folyt a kórházi létre. De nem lelki felkészítés a születés csodájára!

Az nem igazán hangzott el például, hogy miért lenne jobb a fekve szülés hátra húzott lábakkal, megfelel-e a női test anatómiájának, mire jók egyes orvosi beavatkozások, burokrepesztés, könyöklés, oxitocinadagolás, mire jó az adrenalin és az endorfin, hogy mi a fenének gyorsítani egy természetes folyamatot… stb. Nem akarom tovább szapulni a szülész orvosokat, nem akarok naivnak látszani, pedig akkor a kórházban az voltam, hogy ennek így kell lezajlania. Nem volt „más minta” előttem, nem tudtam, hogy lehet sokkal emberibb is az egész.

Mindazon által első gyermekem születése nagy érzelmi plusz volt, a második gyermeknél az otthonszülés élménye tudta cseppet überelni az „első születés” élményt. Ugyanis, memóriámban már elraktározódott, milyen a „kapuk megnyitása”, milyen maga a születés élménye, így új dolgot ez ügyben nem „vártam”.

De visszatérek a kislányhoz kapcsolódó eseményekre. Próbálom nem keverni a két történetet. Viszont óhatatlanul összehasonlítom magamban a kórházi és az otthonszülést.

Volt egy abszurd pillanat, amikor is abszolút nem értettem a dokit, hogy miért erőlteti a fájdalomcsillapítót a kismamára, aki határozottan ellenzi, sőt elutasítja azt, ismeretlenül is vállalva a rá jutó fájdalmakat. Miért kell felzaklatni azt a lelkiállapotot, aminek arról kellene szólni, hogy befelé indulunk a belső világunkba, az ősanyaság felé, a gyermekkel egy rezgésen lenni, ráhangolódni a születendőre, de ne kihangosított szívhangok között, hogy minél könnyebben és fájdalommentesebben haladjon végig a maga útján a kis test.

Sokan használták már a mesélőtársaim/-társnőim közül a „megalázottság” kifejezést kórházi tapasztalataikra, de tényleg nincs más meghatározás erre. Valamilyen vélt előjogba kapaszkodva rossz vizekre eveznek az orvosok akkor, amikor dirigálnak és nem kérnek, amikor beavatkoznak és nem segítenek. Tisztelet a kivételnek! Ezért van különbség bába/dúla és orvos/szülész között. (Egyik hangolódik a közös muzsikában, másik ÉSZ akar lenni. Először szülÉSZ, aztán meg a jó szülészség után sebÉSZ…)

Mostantól csak foszlányokat és melléjük rendelt emlékképeket írok, amik beugranak.

Kórház: járj végig egy menetrendszerű utat a beöntéstől kezdve a varrásig, de az úthoz tartozó idő ugye korlátos, mert rajtad kívül vannak még aznapra valahányan, haladni kell a születésekkel, nem lehet akarati szinten annyi ideig vajúdni, amíg szeretnéd (elviselni), csak alternatív szobában lehet esetleg kényelmibb funkciókat használni, nincs meleg családi hangulat, idegen családok mászkálnak jobbra-balra, simán benézhetnek a szülőszobádba (erről is olvashattunk már itt, ezek az írások nem handabandák). Idegen személyek, akik azért vannak, hogy segítsék a szülést, idegenül viselkednek.

Egyik oldalon várakozás a lépcsőházi előtérben – a leendő anya hálóköntösben –, hogy mégis mikor kerülünk sorra, mikor jön el a protokollok ideje, a másik oldalon (már megint összehasonlítok) az egyik szobából a másikba, még a konyhába is szabad a mozgás, ösztönös (állati) helykeresés a fészekrakáshoz, hol lenne jó a babát elengedni az anyai testtől.

Összehasonlíthatatlan a szabad mozgás élménye a vele együtt járó szabad gondolatokkal – az ágyhoz kötöttséghez képest (ugye nem kell mondanom, hogy ilyen helyzetben milyenek a gondolatok?).

Az első szülés előtti éjszaka volt egy nekiindulásunk Krisztivel. Lefeküdtem, de megbeszéltük, hogy ha helyzet van, akkor azonnal indulunk. Persze a szükséges kórházi motyó már össze volt készítve. Hasonlóan, mint Robinál, már épp elmélyültem volna álomvilágomban, amikor jött a hívó szó, induljunk. Kocsiba csomagolás stb., stb. Mire odaértünk a kórházhoz, már mégsem kellett annyira szülni. Ezért hát „inkább” visszafordultunk. Tehát a második nekifutás volt az igazi, ottmaradós.

Pár szót ejtenék a részletekről. Említettem, hogy az előtérben várakoztunk, aztán eldördült a startpisztoly, Niki anyukája (Kriszti) mehetett a beöntésre, a „szépítésre”, hogy a dokik ne ütközzenek akadályba a munkavégzés alatt. Nem emlékszem pontosan, de a várakozós, beöntéses sztori előtt lehetett az ominózus fájdalomcsillapítós történet. A megdöbbentő az az egészben, hogy tényleg nem érdekli a dokit, mit szeretne kapni az anya, és mit nem, mit érez szükségesnek, s mit nem, sőt annyi belátása sincs választott doktorunknak, hogy ezt a kisebb veszekedést ne a leendő apa (azaz jómagam) előtt bonyolítsa le.

Én akkorra már kezdtem érdekesen elfáradni, szemeim keresztbe álltan. Arra például emlékszem, hogy valamilyen (kór)teremben (lábadozóban), radai rosebb tudja, hol voltunk kettecskén, Kriszti érthető okok miatt nem bírt pihenni, én viszont vonaglottam az ágyon, kerestem a helyem, persze éber voltam, mert lelkiismeret is létezik a világon, hogy nehogy má’ én fetrengjek, Kriszti meg virraszt.

Ebből a teremből aztán átmentünk a szülőszobába. A szülőszoba és az ismeretlen szoba között volt az alternatív szülőszoba, oda bekukkantottunk, jól nézett ki, tágas volt, kis medence is volt tán, bordásfal, fitball-labda, minden, ami kell. Használata, tudtommal, nem volt ingyenes.

A szülőszobán jött az ágyra fekvés a mindenféle szalagok, szívhanghallgatózók felhelyezése, de már ott lógott az infúziós zacsi az ágy végében, az állványon. Kriszti láthatóan elkezdett befelé figyelni, odafele indulni, ha hagyták volna. Ahogy én láttam, ügyesen vette a levegőt. Tényleg próbált a körülményekhez képest nem ott lenni. Sokáig hallgattuk Niki szívverését. Én semmi különöset nem hallottam, hol lassabb, hol picit jobban megindult a dobogás. „Átlagosnak” tűnt a szívverés, de ez a ritmus nagyon szívmelengető volt.

A következő emlékkép sajnos az, amikor a doki már könyököl Kriszti pocakján, ettől nem is láttam a Kriszti fejét, hogy ezt a „rásegítést” hogyan éli meg. Illetve, ami nem sikerült Robi születésénél, az sikerült Nikinél, azaz sikerült lencsevégre kapnom az érkezést. Mozgó- és állókép is készült. Örülök neki, hogy így történt. Igaz, elég kapkodós lett a felvétel, mert a kórházban is gyorsan követik egymást az események.

Szóval a nyomás hatására elég gyorsan megérkezett Niki, minden egybe s egyben folyt, gyerek, vér, magzatvíz. Csúnyán fogalmaztunk, de úgy mondtuk, hogy robbantott. Emiatt nem is maradhatott el a „varrás”. Ami Kriszti állítása szerin rosszabb volt, mint a szülés.

Mint említettem, első szülésélményem volt, nagyon megható élmény. Simogattam, s dicsértem Krisztit, milyen ügyes volt a szülés alatt, s megköszöntem a gyermeket neki.

Első szülésnél nem maradhatott el a köldökzsinór-elvágás, ami két okból meglepő. Egyik, milyen brutál „erős anyag” a zsinór, ránézésre olyan, hogy hopp, képben az olló és nyisz, elvágjuk, de nem, neki kell rugaszkodni. A másik meglepetés, hogy a zsinórvágás beletartozik a protokollba, gondolom, ezzel vonják be az apát. Jó, hogy itt van, vegye ki maga is a részét a munkából. Robi fiamnál a zsinórvágás helyett a zsinórletekerés maradt a nyak körül. Egyáltalán nem éreztem morbidnak, hogy háromszor volt rátekeredve a nyakára.

A Niki-felvételeket nem tudtam túl sokáig készíteni, mert rohantam újdonSZült kislányom után a fürdetőbe, méretvételezőbe. De ha már ott voltam, ott is készítettem pár fotót és rövid videót. Szegény Nikinek kis csúcsos feje volt újszülöttként. Először persze nem tudtam, hogy miért.

A mosdó alatt tartva a folyóvízben jól megtépték a máztól összeragadt haját, csak tudnám, minek kellett kicsinosítani a frizuráját. A hossz-, súly-, fejméretvételnél kicsit nyöszörgött a drága. Aranyos volt.

Közben Krisztivel foglalkoztak a szülőágyon.

Aztán arra emlékszem, hogy hármasban vagyunk egy szobában, közeli rokonoknak s akinek gondoltam, gyorsan megtelefonáltam a jó hírt. Dagadt a mellem. Niki próbált szopni… és itt nem is mesélnék többet erről a témáról.

Ezek után sajnos el kellett válni, mert jött a kötelező (azt hiszem) három nap „kórházi gyógykezelés”. Én hazamentem, pihentem egyet, aztán készültem a lányok fogadtatására.

Körülbelül ennyi maradt meg. Említettem, hogy örültem, hogy Niki is örült a tesóka érkezéséhez.

K. I.

Róbert Levente > > >

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.