igaz történetek szülésről, születésről

1822. nap: Névnapos születésnap (Az otthonszülés tapasztalatai APAszemmel)

1822. nap: Névnapos születésnap (Az otthonszülés tapasztalatai APAszemmel)

Olvastam korábban egy otthonszüléses portálon, hogy miféle tapasztalatok vannak nemcsak otthonszülésről, hanem kórházi szülésekről is. Ez az olvasgatás már elég közel volt a mi otthonszülésünk időpontjához. Ezért abszolút megerősített abban, hogy igen, gyermekünk velünk születik és nem nélkülünk, otthon, kezdetektől fogva, s karjaink ölelésébe kerül érkezésekor. Első gyermekem kórházban látta meg a napvilágot, illetve a kórházi fényeket. Szerettem volna, ha második utódom, párom harmadik fia, közös döntésünk szerint otthon születik meg.

Igen, akkor, más emberek tapasztalatait olvasva elhatároztam, én is meg fogom írni az élményeimet. Szerettem volna minél korábban a kisfiunk születése után megírni emlékeimet, benyomásaimat (mert ugye akkor még kristálytiszta az emlékkép), de csak Robi születése után 26 nappal kerítettem sort az indítására, kezdtem bekalapálni a karaktereket a számítógépbe. Sosem voltam szószátyár típus, de a gondolataimat mindig is igyekeztem (a gondolat valódiságának és) a valóságnak megfelelően előadni.

Nem is tudom, honnan fogjam meg ezt az egyetlen és megismételhetetlen eseményt, az e világra segítést/jövetelt. Hisz a gyermekvállalás olyan, mint minden „alkotás”. Hosszú előélete van, legyen, ne legyen? Én 40 éves leszek, mire születik, Kata 37. Ő orvosilag veszélyeztetettnek számított. Vállaljunk egy közös életgyümölcsöt? Ha vállaljuk, mindenképpen világra segítjük az új lélektestet. Gondolat, gondolatból cselekedet, cselekvésből a gondolat következménye. Jelen esetben egy új élet az Isten ege alatt.

A jövevény, ki megérkezett hosszú égi útjáról, első közösen vállalt gyermekünk Katával, fiunk édesanyjával. Nyolc és fél éves kislányom után, aki kórházban, kórházi protokollok között/közé született, igazi ajándék a Fiúcska, s az ő születési körülményei. Már most érzem magamon, hogy teljesen más a viszonyulásom hozzá, mint elsőszülött leánygyermekemhez. Persze hozzá kell tennem, a fiúcska ikrek jegyben, a lányka pedig halak jegyben született, magukkal hozva az adott jegy „csomagjait”, programját.

De, hogy el ne kezdjek rögtön az írásom elején analizálni, visszakanyarodnék az otthonszüléshez.

El kell mondjam, Robi akkor jött a napvilágra, amikorra én aztat „mögmondtam”. Igazam volt, IGEN. 1. (Besenyő Pista bácsi után szabadon). Nyolcadikára volt „kiírva” az orvosok által a születés dátuma. Szerencsére RobiLevi viszont tartotta azt az időpontot, amit én kívántam neki, hogy betartson. Azaz úgy szerettem volna, ha a névnapján születik. Összejött!!!

…Már három hónap telt el Robi születése óta, de most nagy lélegzettel újra folytatom a születéstörténet vagy nevezhetnők születésnapló írását. Örülök, hogy én is bekerülhetek a „minden napra egy mese” mesélői közé. Ezzel is növelve a bizakodó és tiszta emberek társaságát.

Tehát ott hagytam abba, hogy neve napjára érkezett az újszülött. Mondják, nincsenek véletlenek. Abszolút osztom a véleményt, már csak azért is, mert tudatosan vagy tudattalanul, ráhatással voltam a születési időpontra. Hiszen a születést megelőző napon, azaz hatodikán, szombaton Katával és a „maradék” két gyermekkel, Nikivel és Ábellel elmentünk Magyarhertelendre termálfürdökölni.

Ha orvosilag, bábailag nézzük a dolgot, egy bújtatott vizes-medencés vajúdásban volt része Katámnak, akinek állapotos pocakját kezeimmel utoljára simogathattam a langymeleg vízben. Kedveskedtünk egymással és lelkiekben már készültünk, hogy már nem sokáig fog gyermekünk a pocakban szűkölködni. Érdekes, nem tartottunk attól, hogy a „felelőtlen fürdőzés közben” hirtelen megindulna a szülés. A fertőzéstől kicsi tartottunk. Ennek ellenére élveztük a délelőtti, nyugodt hangulatú kikapcsolódást.

Délutánra, ahogy kell, megérkezett a fürdőzők nagyszámú tömege. Mi addigra elhúztuk a csíkot a fürdőhelyről. Ennyit az orvosok által javasolt „feküdj otthon szülésig” ágynyugalom elvről, hiszen a kórházban is „feküdni fogsz”. Biztos, hogy vannak olyanok, akiknek kell a fekvés, testi/lelki szempontokat figyelembe véve, mégsem azt javasolják az orvosok, hogy csináld azt, amit jónak érzel.

Szóval valószínű, Robikának jóleshetett az igazi termálvizes locsizás, az uszodai klóros vízhez képest bizonyosan jobban, mert vasárnap, hetedike éjfél után, olyan fél kettő tájt megérkezett Katám nyákdugója. Örömteli arccal ébresztett fel félálmomból, hogy „szülünk, mert kijött a nyákdugó ”. Abban a félkómás állapotban nem értettem, hogy miről van szó, de a memóriámból bevillantak választott bábánk, Tünde szavai, miszerint ha nyákdugó van, akkor nincs kecmec, szülés lesz.

Tehát hamar leesett, hogy mégis van új a nap alatt, ma valami egészen különös dolog fog történni velünk. Persze a dugós eseménytől Kata elég gyorsan lázba jött (nem a testi lázra gondolok), vizsgálgatta magát, hőmérőzött, nézte a megindult és szépen folydogáló magzatvíz állagát, abban bízott, hogy nem lesz mekóniumos (magzatkakás), mert akkor ugrik az otthonszülés és mehetünk kórházba. Egyébként a bábánknak is raktunk félre mutatóba a tisztasági betétből, hogy lássa ő is, milyen színű volt a magzatvíz.

A hajnali fél kettes időpont után elég gyorsan eljött a reggeli öt óra környéke (elnézést, ha nem emlékszem pontosan az időpontokra), amikorra megérkezett a tündérlelkű és aranykezű bábánk, Tündi. Segítettem neki becipekedni a parkolóból. Pár táskából és egy elég nehéz, lucaszékszerű négylábú ülőalkalmatosságból állt a csomagja. Utóbbi volt a szülőszék. Mondanom sem kell, ez az eszköz segített a legeslegutolsó szakaszban Katának, hogy fiunk könnyedén kicsúszhasson. Mondom én, hogy könnyedén, Kata kicsit másképp érezhette.

Tünde érkezésével megkezdődtek az előkéSZÜLETEK. Mindenféle egészségügyi segédeszköz leltárba vétele, hogy beszereztünk-e mindent a vattától kezdve a hősugárzón át a vízforraló lábosokig. Tündénknek gyors ismerkedés a lakásunkkal, ahol egy nap alatt kellett otthon éreznie magát.

Katát jobban ismerte Tündi, engem harmadszor látott. Nyár elején épp Tündi tartott egy szülésfelkészítő tanfolyamot Pécsett, amin mi is részt vettünk. Ezen kívül még Budapesten voltunk egyszer egy gyerekágyas előadáson. Ami az előzményeket illeti, ennyi.

Reggeliztünk és legördült az első könnyű kávé is. Tünde már az első pillanattól kezdve nagy hangsúlyt fektetett a baba szívhangjára, annak folyamatos figyelésére. Mint egy aknakereső, úgy jött-ment Kata után a lakásban, hogy a kontrakciók (összehúzódások) környékén meghallgatózza a még „bentlévő babánk” szívügyeit. Néha sikerült köldökzsinór-áramlás hangot is elcsípni a hordozható, digitális magzati szívhangvizsgáló eszközzel.

Ahogy én láttam Tündén, erősen csak ezekre a szívhangokra tudott támaszkodni (mi másra tudott volna), hogy eldönthesse, kell-e orvosi (kórházi) segítség, vagy bizalommal világra hozhatjuk otthonunkban a kis emberkét. Volt pillanat, ahol a türelem és kivárás billentette át a mutatót a maradjunk itthon felé.

Kata a délelőtt folyamán tett-vett a lakásban. Elfoglalta magát. Nem hogy beöntésre nem volt szükség, de még falatozgatott, ivott is. Ilyenkor azért elgondolkodik az ember a kórházi előkészületi és egyéb protokolltevékenységek szükségszerűségéről.

Nézegettük a kontrakciók között eltelt időket, szemlátomást változtak, de egyelőre nem számottevően. Az összehúzódások sűrűsödése a délutánra maradt. Ebéd után mindenki ledőlt pihenni, Tünde külön szobában aludt egyet. Mi összebújtunk Katával egy utolsó simogatásos relaxálásra. Valószínű a hormonok is bíztatták Robit, hogy jöhet, szeretettel fogadjuk közöttünk.

„Lazítás” után átmentem a házunktól nem messze lakó édesanyámhoz, akihez még a délelőtt folyamán átkísértem Nikit, a lányomat. Én úgy szerettem volna, hogy lányom, mint nőnemű lény/lány, láthassa a baba születését (ezzel is egy szerintem pozitív élményt adva), de Kata kérésére és a bába javaslatára inkább letettünk erről az ötletemről. Niki a mamával töltötte a nap nagy részét, s várta, mikor hozom a jó híreket.

Amikor megtudta, hogy megszületett Róbert Levente, a nyakamba ugrott. Nagyon jólesett az őszinte öröme, hogy örül az örömömnek. Eközben mi játszódott le otthon Katában, Tündével, azt sajnos nem tudom.

De délután negyed öt környékén még édesanyámék lakásán voltunk Nikivel és játszottunk. Ekkor hívott tiszta izgalommal a nővérem telefonon, hogy mi újság, mi van? Mondtam neki, nyugi, MI szülünk, nekünk kell izgulnunk, nem neki, nyugodjon meg, én még lazán kártyázom.

Aztán tesóm hívása után, mire visszatértem, Kata „már jó volt”. Nem kellett elhúzódnia a kontrakciók során, jöttek maguktól is. Ahogy korábban írtam, délutánra egyre inkább csökkent a két összehúzódás közötti időtartam. Ezzel párhuzamosan egyre kényelmetlenebb lett Kata számára bármilyen testhelyzet. Lógaszkodott az általam falra szerelt kapaszkodón, fitball labdán pihengetett, élvezte a labda nyújtotta puhaságot, fotelágyra könyökölt, mellé térdelve, majd felállt és járt.

Még tudatosan, folyamatosan vizsgálta jelenlegi helyzetét a korábbi szüléseihez képest. Nem értette, miért nem „hátul fáj” a derekánál, miért elöl. A válaszra, a fájdalom lokalizálásakor persze fény derült, ugyanis Robi a méhen belül nem „hátul” helyezkedett el, hanem elöl. Korábbi ultrahangos vizsgálaton erről kaptunk is infót, kevésbé biztatókat és nagyon is jóindulatúakat. S itt lehetne újra elkezdeni mesélni arról, mennyiben eltérőek az orvosok, mennyire fontos az ő hozzáállásuk, egy „elvileg” kiszolgáltatott személyhez, aki hozzájuk fordul, vagy az ő kezükbe (kezelésükbe) kerül.

A nap folyamán folyamatos kommunikáció volt a bába és közöttünk, Tündi, amikor tehette, ledőlt pihenni, mert elég korán kellett kelnie a nap elején, s nem tudhattuk, meddig kell még fennmaradnia. Szerintem rugalmasan tudtuk kezelni az igényeit, és ő is igyekezett a tőle telhetőt megtenni, mind felvilágosítás terén, mind a későbbiekben realizálódott azonnali cselekvések területén.

A szép felvezető után hamarosan rátérek a lényegre, az otthonszülésre is, de előtte pár szót a másik lényeges dologról, a vajúdásról. Említettem, hogy szerintem mi akarva-akaratlanul egy nappal korábban megkezdtük a termálfürdős kitérővel a felkészítést. Természetesen nagyon vigyáztunk, hogy elkerüljük a fertőzést. Nyitás után érkeztünk a közkedvelt fürdőhelyre, s amikor a „meditálós medencébe” merültünk, rajtunk kívül egy árva lélek sem volt benne. Szerencsére ez így is maradt sokáig.

Aki már járt Magyarhertelenden, tudhatja, hogy több hőfokú medencében áztathatja megfáradt testét. Azonban állapotosan, közel a szüléshez, nem mindegy, milyen meleg vízbe merülünk. Szerintem mi ezt jól kezeltük, Kata úgyis ösztönösen érezte, mi az, ami neki jó.

Ez a vizes történet volt a vajúdás kellemesebb, andalítóbb, lebegősebb része, nem tudhattuk, hogy másnap délután a „szárazföldön”, a lakásban már nem lesz fizikailag hova lemerülni, csak a fent említett segédeszközöket tudjuk Katának nyújtani a megfelelő póz megtalálásának érdekében.

Egyre erősödtek a „fájások”, egyre gyakrabban ismétlődtek. Már nem is volt értelme mérni a két kontrakció között eltelt időt. Nagyon érződött, hogy hamarosan elkezdődik valami. Azt kell, hogy mondjam, sokkal szebb látvány egy önszántából vajúdó kismama, mint egy szülőágyhoz kötött, kórházi protokollnak alávetett kismama.

Kislányom születésénél is ott voltam, így rálátásom van a kórházi szülésre is. Sajnos a kórházi szülésnél még nem tudtam, hogy az ott tapasztaltak nem természetes folyamatok (oxitocin, könyöklés, újszülött azonnali fürdetése stb.). Például miért kell feleslegesen bosszantani a kismamát a fájdalomcsillapító beadásával, ha ő határozottan ellenzi? Az életben is igaz, hogy azok az igazi dolgok, élmények, amik természetesek, amikben kevés az emberi beavatkozás, kevés a mesterségesség. Mert hát ugye, az ember néha követ el hibákat.

Kislányommal történt játékom és visszaérkezésem után Kata már kezdett eltávolodni a külvilágtól, és egyre inkább a belső világ felé kanyarodott. Kereste, hogyan tudná a fájásokat enyhíteni, elkezdődött a „parancsolós” szakasz, amikor kért valamit, azonnal kellett teljesíteni.

Pár érdekesség: Katának a meleg vizes gátmasszázs nem szokott segíteni, korábbi szüléseinél ezt tapasztalta. Kissé meleg pelenkával a nyakát borogattuk, amikor térdelt a fotelágy mellett és könyökölt az ágyon, a hátára tettünk langyos pelenkát. S ami a legfurcsább kívánsága volt, a pocakját kérte, fogjuk meg, mert „leszakad”. Ezt a szót használta Kata.

Még egy aranyos viselkedés történt a szülőszékre átülés előtt. Egy háttámlás párnázott székre ült Kata, jólesett neki talán a kemény felület, s elkezdett jobbra-balra dülöngélni, felső testét s benne a porontyot hintáztatva, mosolygott, s közben mantrázta, dúdolgatta, hogy hinta-palinta. Látszott rajta, ez már más tudatállapot, saját párbeszédbe keveredett önmagával, és biztosította magát a felől, hogy ő bizony NEM FÉL (kimondva többször is), jöhet, aminek jönnie kell.

Ez így leírva elég „száraznak” tűnik, de visszagondolva most is elég megható, ahogy átadja magát (tudatát) egy más szintű tudatnak (energiának), aminek következménye (mert ezekben a pillanatokban már kezdtek felgyorsulni az események), hogy Katánk egy hirtelen ötlettől vezérelve szülőszéket kért. Rohantam ki az étkezőbe a székért, s Kata kis segítséggel, de ráült.

A felkészülési szakasz nem sok átmenettel átcsapott szülési szakaszba, átmeneti, kitolási szakasz nélkül. Ez Katának nagyon meglepő volt az első két fiú szüléséhez viszonyítva, mert akkor „szép lötyögősen” bújtak ki a babák. Nekem a kislányom is „robbanósan” érkezett, mindent vitt „technikával” született (köszönet az orvosi könyökléseknek, amitől még a kislány koponyája is megnyúlt, ufós lett).

Tehát a légkörben az energiák besűrűsödtek. Tündi is résen volt, hogy bármelyik pillanatban itt a baba. Kata nem tudta eldönteni a szülőszéken, kakiljon-e vagy sem, de valaminek jönnie kell. S jött is. A következő pillanatban arra lettem figyelmes, hogy Tündi azt mondja: „Itt a babátok feje”. S ott is volt a kis kobak anya lábai között. Szép formás, nem ufós.

Akkor egy hihetetlen rövid pillanatra megállt bennem az idő. Megláttam egy új életet, amely két életből keletkezett.

De nem volt sok idő a látványon meditálni, mert Robi nem akart sokat várni, ha már kidugta a fejét, ő bizony ki akart bújni. Nem tudom, Kata mit tett, de egy következő mozdulatban már Tündi kezében volt a kis „Avatar-kéklényes” színű csöppség, s Tündi kérte, gyorsan tekerjem le a nyakáról a köldökzsinórt. Huh, abban a pillanatban azt sem tudtam, melyik irányba kezdjen tekerni, csak köldökzsinórgyűrűket láttam a nekem háttal tartott újszülött nyakán.

Nem volt idő spekulálni, jobbra vagy balra kezdjem-e el tekerni, hogy épp rá- vagy letekerem a nyakáról a zsinórt. Láttam, hogy kicsit feszül, kértem Tündit, hozza közelebb az anyához a babát, akkor elég lazává vált a letekeréshez. Nem kapkodva, de igyekezve, elkezdtem tekerni a köldökzsinórt. Hármat számoltam hangosan letekerés közben. Szépen betekerte magát Robi a pocakban. Talán nem véletlen (mert ilyen ugye nincs) az a sok csuklás, amíg még pocaklakó volt a gyerkőc. Szóval megvolt a kellő izgalom.

Kata érezte, túl van a lényegi történésen, azonnal a leszármazott állapota után érdeklődött, jól van-e ő is. A szüléssel bizonyára elvágódott a kapcsolat a másik világgal, amiben addig lehetett. A fizikai valós térben valós történések zajlottak.

Azzal, hogy felfokozódott az energiaszint, s természetesen megemelkedett bennünk az érzelmi szint is, nem volt vége az eseménynek. Tünde kérdezte tőlem, el akarom-e vágni a köldökzsinórt. Mondtam, hogy köszönöm, most nem, elég volt ez „életmentő” köldökzsinór-tekergetés. A lányom születésénél volt szerencsém elvágni köldökzsinórt. Első élményeket élvező ember vagyok.

Ahogy kibújt Robi, „természetesen” jött vele a magzatvízzel keveredett véráradat, érdekesen csordogált a szülőszék alá helyezett fóliára, mint ha „csapból folyt volna”. Ezt Tündi jegyezte meg, de tényleg ilyen hatású/hangú volt.

Engem Tündi elküldött a másik szobába árnikáért, homeopátiás bogyóért, mert a félhomályban is látszódott (s ugyebár hallatszódott is), hogy azért nem kevés vért veszített Kata. Kétfajta erősségű árnikát használtunk. Kissé ideges lettem, mert az egyiket elég nehezen találtam meg a nagy homeobogyó gyűjteményben. De meglett.

No, itt kellene megint egy pillanatra megállni, a kétkedőknek egy kis tapasztalati beszámolót tartani, hogy mire is képes a homeopátia. Ugyanis a bogyók bevétele után Kata vérzése először alábbhagyott, majd megszűnt. Meglepődtem, hogy ilyen gyorsan, a csudába lehet ez. Annyira jól sikerült az árnika adagolás, hogy később a lepény „megszülését” talán hátráltatta is a fájdalom- és vérzéscsillapító szer jelenléte a szervezetben.

A bogyókeresés közben Kata és Robi között megszűnt a zsinóros összeköttetés, Tünde elvágta a köldökzsinórt, de nem úgy, ahogy azt szokás a kórházakban. Sokkal hosszabb csonk maradt vissza, mint a kórházi protokoll szerint hagyható köldökzsinórcsonk. Pedig az orvosok is tudhatják, hogy a zsinórban még folyik a véráramlás, s a babának nem mindegy, meddig pulzál még a köldök. Jah, és kibújás után nem kötelező azonnal elvágni azt a fránya zsinórt.

Amit én nem láttam, de Kata mesélte, hogy zsinór átvágás közben találkozott először az anya és gyermeke tekintete. Felemelő lehetett Katának. Robi akkor nem „sírt”, három hónaposan (jelenlegi állapotában) már más a helyzet, egy orrtisztítás is képes kizökkenteni lelki nyugalmából.

Megtörtént az „el- vagy leválasztás”, ekkor következtek az én perceim. Míg Tündi Kata vizsgálatával volt elfoglalva, Robi a ruhátlan mellkasomon feküdt és kereste rajtam az anya cicijét. Hát nem sok eredménnyel, de annál aranyosabban küzdött, nyöszörgött, hogy meglelje a számára oly fontos életnedvet, az anyatejecskét. Jó volt érezni nyöszörgését, jó volt testem melegével melengetni piciny magatehetetlen testecskéjét. Jó volt látni rajta az ösztön cselekvést, hogy igenis, élni akarok!

Aztán, amikorra Anyát is sikerült „összerakni”, itallal pótolni az elfolyatott folyadékot, pár falattal egyensúlyba tartani az energiaszintet, vérnyomást, egymás mellé bújhattak, és megkaphatta Robi is a jól megérdemelt mellecskét, s már indulhatott is a szopóreflex teszt. Ügyes volt Robi, a kicsit megduzzadt cici-akadály kezelését sikerrel vette.

Olyan szépen együttműködtek Anyával, hogy még vasárnap három órát szopizott Robi. Majd másnap, hétfőn, szinte egész nap anya „cicijén lógott”. Elfelejtettem megemlíteni a születés időpontját, aminek úgy érezzük, napjainkban jelentősége van. Percre pontosan sajnos nem tudjuk a pillanatot, de olyan 19.10 körül lehetett.

Itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy feltegyem a születési élményt megosztó szülői társadalom felé a kérdést. Ki milyen időpontban érzi „kezelhetetlennek” a babát születése után? Egy ismerősünk dobta fel a gondolatot, miszerint köze lehet a születési időpontnak a baba „kezelhetetlenségi időpontjához”.

Aztán beszélünk hasfájásról, miegyébről. Nálunk valahogy bejött ez a gondolat, mert lefekvés előtt van a „Robi-program”, amikor csak az ő hangját lehet hallani a lakásban, de azt nagyon. Kíváncsi lennék egy statisztikára, kinél van ez így még. Persze ez jó megfigyelés és pontos születési időpont ismeret kérdése.

Kicsit előreugrottam a szoptatással, de a gyermekszülés után, mintegy jutalomként, az anyáknak ugyebár vissza van még egy szülés, a lepényszülés. Úgy rémlik, kislányom anyukájánál ez simábban ment. Katánál ez kicsit lassabban történt. Mire megérkezett Budapestről a másik bába, Móni, aki egyébként gyerekorvos, a lepény még nem volt testen kívül. Ő segített a lepényt „kihozni”, és „ha már megérkezett”, alaposan átvizsgálta a babát és a mamát.

Késő estébe nyúlt, mire a hivatalos dolgokat, papírügyeket is elintéztük, elemózsiát és italt csomagoltunk a segítőinknek. Látva fáradságukat, kicsit aggódva bocsátottuk útjukra őket.

Utólag visszagondolva nagyon is felemelő (s persze felelősségteljes) élmény volt Kata szülése mellett a második legfontosabb embernek, és nemcsak szemlélődőnek lenni, mint a kórházi szülésnél. Első otthonszülésemet úgy éltem meg, mint egy beavatást. De bármennyire meglepő, nem úgy éltem meg, hogy csak velem történhet ilyesmi, hanem úgy, hogy ennyi az egész, minek akkora hajcihőt csapni a kórházakban? Minek a sok felesleges protokoll? Tessék, emberek, lehet ezt szeretettel, három „egyszerű” embernek is véghezvinni, aki közös nevezőn van.

Kívánom a jövőbeni otthonszülőknek, hogy átérezhessék a természetesség erejét, a természet erői igenis működnek, akár tudunk róluk, akár nem. Emberi erő csak megközelíteni, vagy csak elképzelni tudja a világot egységben tartó erőket.

K. I.

Ábel > > >
Simon > > >
Róbert Levente születése anyaszemmel > > >

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.