igaz történetek szülésről, születésről

1523. nap: Bori (egy csoda) születése

Megjelent: 2014. dec. 6.

Borit már vártunk, szerettük volna, készültünk rá. Amikor egy decemberi napon a barátnőkkel a második forró csokimat ittam, és rákérdeztek, nem várok-e babát, már sejtettem, de nem akartam szándékosan utána járni, mert korábban pár negatív teszt szomorú élménye óvatosságra intett. De akkor este utánaszámoltam, és valóban, ennyit még nem késett sosem. Másnap elszaladtam egy tesztért, és széles mosollyal az arcomon jöttem ki a fürdőszobából, és a „hívogatónak” szánt kisruhával (szigorúan uniszex) együtt nyújtottam át leendő apukájának az eredményt.

A hónapok gyorsan teltek, az elején mit sem sejtettem a várandósságról, vagy a szülésről. Egy kedves ismerősöm megkérdezte: „és otthon fogsz szülni?” Ismert engem. Én akkor még nem ismertem ezt az oldalamat, így határozott nemmel válaszoltam. Nem is tudtam akkoriban még, hogy ilyen lehetséges… aztán ahogy haladtam előre a várandósságomban, egyre bizonyosabbá váltam, hogy nem szeretnék gyógyszeres fájdalomcsillapítást, gátmetszést és a többi, egészséges várandósság és szülés esetén szükségtelen beavatkozást.

Félidős elmúltam, mire belefutottam olyan könyvekbe (addig úgy éreztem, mivel nem ismerem, mik a jó könyvek, nem szeretnék olvasgatni, mert nem akartam, hogy hülyeség maradjon meg bennem), amik a természetes szülést támogatják (Noll Andrea Nandu könyve és Ina May Gaskin csodálatos könyvei). Habzsoltam ezeket a könyveket, és elég hamar rájöttem, én otthon szeretnék szülni.

Sajnos, nem elég hamar. Cs. mereven elzárkózott a dologtól, mert félt, és még tájékozódni sem szeretett volna a témában, mert ugye addig megvolt a szokásos menet, fogadott orvos, szülésznő…

A szülésznőt az orvos ajánlotta. Találkoztunk vele kétszer is a szülés előtt. Nem volt jó érzésem, amit meg is mondtam Cs-nek, de ő próbált nyugtatni, hogy jó lesz az. Mikor megmutatta a szülőszobát és a többit, falfehérre sápadtam a szülőágy láttán… Mikor elmondtam neki, hogy szeretnék gátvédelemmel szülni, és hogy nem kérek majd oxitocint, és érzéstelenítést sem, akkor látszott rajta, hogy nem hisz benne, hogy így fogom csinálni. Ajánlott egy gélt a gátvédelemmel kapcsolatosan, ami majd segít a babának kicsúszni… én utánaolvastam, mert akkor már nem hittem mindent el feltétel nélkül… és arra jutottam, hogy elég csúszós az a baba anélkül is.

Egy kedves ismerősünkkel is beszéltem, aki otthon szült. Ő elmondta, higgyem el, az orvosok mindent megígérnek, de a többségük csak azért teszi, hogy elaltassa a bizalmatlanságunkat… valamiért azt gondoltam, majd én megkérdezem az enyémet, és biztos másképp lesz. Mennyire naiv voltam!

Elkezdődött a keresés részemről. Elég korlátozott volt azoknak a száma, akik hajlandóak lettek volna Budapestről eljönni otthonszüléshez (akkoriban még nem volt törvény az otthonszülést illetően). Sajnos, mire őket megtaláltam, épp nyári szünetet tartottak a szülésfelkészítő tanfolyamon, úgyhogy nem tudtunk elmenni hozzájuk.

Így végül, mivel úgy éreztem, nem szeretném kizárni a férjem a szülésből, születésből, és az azzal kapcsolatos döntésekből, szomorúan bár (sok sírás után), de beadtam a derekam. Addig, ameddig én úgy érzem, otthon vajúdok, és csak akkor megyünk be a kórházba, amikor én azt mondom (ha nincs semmi komplikáció).

Forró volt a nyár, titokban reméltem, hogy hamarabb jön pár nappal a baba, mert már nagyon szerettem volna látni, és izgalommal vegyes kíváncsiság volt bennem a szüléssel kapcsolatban. Minden estre mantráztam a babával, hogy a szülés úgy alakuljon, ahogy mindkettőnknek a legjobb.

Észre sem vettem, és eltelt az augusztus is, és jött a kiírt dátum. Előtte való nap (csütörtökön) még elmentem vizitre a nőgyógyászhoz (aki biztosított róla korábban, amikor minden bátorságomat összeszedve, remegő lábakkal elmentem hozzá, és feltettem neki a kérdéseimet, és elmondtam neki a vágyamat, hogy hogyan szeretnék szülni, hogy minden úgy lesz, ahogy szeretném, ha a baba és a mama állapota megengedi). Csütörtök délután már voltak gyenge kis jóslók, de mivel korábban azok nem voltak, valahogy úgy éreztem, elkezdődött. Erről küldtem is egy SMS-t Cs-nek, hogy ne szóljon senkinek, de szerintem elkezdődött. Jó érzés volt ez a kis cinkosság, hogy csak mi ketten tudjuk. Szerencsére a doki nem vette észre, én pedig szándékosan nem szóltam neki, eszem ágában sem volt kórházba menni.

Csütörtökön egész délután és este így ment. Aztán éjszaka erősödtek, és nem is hagytak alább a fájások, így egyre biztosabb voltam benne, hogy ez már AZ! Végre láthatom a babámat hamarosan. Gondoltam.

Hajnalban felkeltem, és a vécén vettem észre, hogy a nyákdugó távozik… egyre biztosabb és boldogabb voltam. Később szóltam Cs-nek, és ő otthon is maradt egész nap. Talán elment elintézni pár dolgot napközben, erre már nem emlékszem pontosan.

Szóltam Mariann barátnőmnek, mert ő tudott mindenről, ami a várandósságom alatt történt, és őt szerettem volna, ha ott van a vajúdásnál is mellettem. Ő másik városban dolgozott, kb. egyórányira, úgyhogy kérdezte, hogy maradjon-e itthon, vagy menjen be dolgozni. Azt mondtam, menjen nyugodtan.

A délelőtt eltelt… de vicces, hogy a szüleim, akik egyébkén sosem szoktak csak úgy betoppanni, akkor épp arra jártak, és becsengettek… nekem akkor már szép kis összehúzódásaim voltak, de igyekeztem tartani magam, nem szerettem volna még szólni nekik, így hát időnként elvonultam a fürdőszobába, és a mosógépre támaszkodva vészeltem át az összehúzódásokat, amik jöttek. Anyuék elmentek, folytatódik…

Közben már eltelt a délelőtt, valamit ettem ebédre, de nem igazán voltam éhes. Igazából élveztem a vajúdást. Lubickoltam a gondolatban, hogy hamarosan láthatom a babám, és a kezemben tarthatom, és boldog voltam, hogy én is áteshetek a szülés gyönyörű misztériumán. Ültem a vajúdólabdán, és mozogtam, ahogy jólesett. Csodálatos volt, hogy ezt a részét otthon tölthettem.

Aztán nagyon megkívántam az édességet. Szóltam Mariannak, hogy jó lenne, ha elindulna, mert korábban ő is figyelmeztetett, hogy még egy óra, míg ideér a munkahelyéről. Kértem, hogy hozzon édességet. Felsoroltam mindenfélét.

Felgyorsultak az események. Egy szép erős, remegős összehúzódás végén, a kanapén térdelve egyszer csak pukkanást hallottam, és elöntött a meleg magzatvíz. Újabb izgalom, kimentem a fürdőszobába, míg Cs. feltakarított a szobában, én lezuhanyoztam. Felhívtuk a szülésznőt, aki nem igazán hitte, hogy beindult a folyamat, és azt mondta, maradjunk még otthon… lehet, hallgatni kellett volna rá…

Viszont én emlékeztem rá, hogy azt mantráztam a kicsi lányunknak, hogy ő fogja megrepeszteni a magzatburkot, akkor, amikor szeretne kijönni onnan… így hát mivel nem volt szaksegítség mellettünk, azt mondtam, menjünk be a kórházba. Mariann épp végszóra érkezett meg, úgyhogy segített összeszedni a holminkat, és elindultunk a kórházba… Rajtam továbbra is az a nyugodt lebegős állapot volt, mint korábban… valahogy nem voltam ott, és mégis ott voltam… lebegtem.

Az autóút kényelmetlen volt… de a fájások nem lassultak. Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem nagyon kényelmetlen volt otthon is fekve vajúdni, nem is feküdtem sokat… olyankor mindig rendszertelenebbé és fájdalmasabbá vált az összehúzódás. Az autóban is fájdalmasabb volt… sehogy és sehol máshol nem éltem meg valódi fájdalomnak a vajúdás előrehaladását segítő összehúzódásokat. Az úton oda egyszer elsírtam magam… a gondolat, hogy ez már nem lesz otthonszülés, és az az érzékeny állapot…

Odaérve felmentünk a szülőszobára… Cs. becsengetett, de mivel rövid időn belül nem jött válasz, aggodalmában és idegességében még egyszer becsengetett. Erre olyan arccal jött ki egy hölgy, hogy legszívesebben visszafordultam volna. Nem engedtek be rajtam kívül senki a felvétel miatt… de a felvétel az osztályra nagyon hosszadalmasnak bizonyult… nem engedtek felállni, feküdnöm kellett, hiába mondtam, hogy szeretnék. Vizet kértem, kaptam egy alig 2 dl-es pohárral, és slussz… nagyon szomjas voltam. Nagyon elhagyottnak éreztem magam, senki rám sem nézett. Miután az adataimat felvették, otthagytak. Mikor a szokásos papírokat kellett aláírni, megkérdeztem, mi van akkor, ha nem írom alá… azt válaszolták, akkor nem szülhetek ott…(???) vicces, nem kellett volna aláírni, kíváncsi vagyok, akkor mi lett volna.

Kezdtem nagyon-nagyon rosszul érezni magam, így hát végső kétségbe esésemben felhívtam Cs-t sírva, hogy nem engednek ki a felvételről, és egyedül vagyok, és nem engednek felállni sem. Nem tudom, mi történhetett, de utána beengedték végre. A szülésznő valamikor ezután érkezett, habár szóltunk neki, hogy elindultunk a kórházba. Az ügyeletes orvos megvizsgált, mert habár a kiírt napon(!!!) szültem, az orvosom nem volt a városban, mert egy konferenciára ment, ahonnan, mint később kiderült, nem is jött haza a szülésem hírére sem, mert egy kedves régi évfolyamtársával találkozott, és olyan rég látták egymást… no comment.

Többször bejöttek a vajúdóba (ami függönnyel elválasztott kis fülke volt), hogy fájdalomcsillapítást ajánljanak, valamint oxitocint. Egyiket sem kértem. A szülésznőm annak ellenére, hogy korábban ezt megbeszéltük, azt mondta, így 18 órás lesz a vajúdásom… még jó, hogy egyik fülemen bement, a másikon ki. Amikor többedszerre utasítottam vissza ezeket a többedik személynek, a szülésznő nem bírta, és megkérdezte, hogy miért nem kérem… lett volna erre lehetősége a szülés előtti találkozásaink alkalmával, de akkor annyira nem hitte, hogy tényleg így teszek majd, hogy eszébe sem jutott megkérdezni, vagy azt mondani, neki ez nem egyeztethető össze a szemléletével… két összehúzódás között azonban tőlem ott csak azt a választ kapta, hogy „mert NEM”.

Telt az idő, a négykézlábas vajúdás esett a legjobban, néha ráültem a vajúdólabdára. Ohmoztam is, amikor úgy éreztem, ez az, ami jólesik… Szerencsére mivel többször is visszautasítottam őket, így békén hagytak, és csak néha jött be a szülésznő megnézni a szívhangot.

Egyszer elmentem mosdóba… utólag visszagondolva, még megfordult a fejemben, hogy elvégzem a nagydolgomat, de nem emlékszem, hogy jött volna bármi, és a vécé egyébként is reménytelenül hiányos és igénytelen benyomást tett, úgyhogy igyekeztem onnan kijönni…

Ezután jött be az ügyeletes doki. Megvizsgált újból, elmondta, hogy nem jön a dokim, mert nincs a városban, de ne aggódjak, mert folyamatos telefonkapcsolatban vannak. Mikor megvizsgált, összenézett a szülésznővel, és riadtan kérdezte: „Anyuka, székelési inger nincs???”

Eltűnt teljesen a méhszáj, felbolydultak. Mondták, hogy át kellene menni a szülőszobára… kérdezték, hogy megyek, vagy vigyenek… mondtam, hogy megyek. Mikor elkezdtem a magam pingvines, lassú módján átsétálni, a szülésznő elkezdett sürgetni, hogy siessek, mert megszülök menet közben… valahogy nagyon nem volt az én ritmusomban…

Mikor átértem, felsegítettek az ágyra… mondták, hogy ha jön a tolófájás, nyomjak én is. Csak sajnos a tolófájások intenzitása lecsökkent, mivel le kellett feküdjek. Szerencsére azért így is éreztem, hogy valami jön, és így nyomtam… éreztem, ahogy a kis fejecskéjét megkoronázza a gátam… furcsán égető érzés volt. Aztán már csak azt szerettem volna, hogy kinn legyen a fejecske, hogy ne égessen így tovább.

A harmadik vagy negyedik tolófájásra megérkezett Borikánk. (Ahhoz képest, amit a szülésznő mondott, délután négy körül indultunk a kórházba, és este 8.56-kor megszületett Bori.) Éreztem, ahogy kicsusszant a kis teste. Azonnal megkaptam, a mellkasomra tették, és betakartak minket. Földöntúli öröm volt, hogy a meleg, puha, illatos kis teste ott volt az enyémen.

Nem sokkal később a méhlepény is megszületett. Éreztem, ahogy húzza a szülésznő, majd kis riadalom támadt, mert azt mondták, jobban vérzek, mint kellene… Bár korábban kértem a szülésznőt, hagyják, hadd pulzáljon a köldökzsinór, és utána vágja el majd a férjem, ezt sem tartotta be, mint ahogy azt sem (utólag derült ki számomra), hogy gátvédelemmel szüljek. Vágott… pedig kértem, hogy ne. Hiába voltam ott, úgy éreztem, mintha a testemen kívül lennék, és onnan figyelném az eseményeket. Nem tudtam szólni, hogy ne vágják el a köldökzsinórt. Miután megtörtént, és a picit elvitték tisztogatni és lemérni, az orvos elkezdte összevarrni a gátsebet… Úgy éreztem magam, mint egy darab hús… mint akit épp megerőszakoltak. Próbáltam az orvost bemutatkozásra bírni, ha már egyszer az alsó felemet varrja épp. Megtudtam a nevét. Legalább.

Aztán végre visszahozták az én kis csodámat. Onnantól nem engedtem el egy percre sem. Végig velem volt. Nagyon ügyesen szopizott, és ez így ment kétéves koráig. Elkezdődött egy csodálatos utazás az anyává válásom pillanatával, aminek minden percéért és minden tanításáért hálás vagyok! Köszönöm, drága Borim!

M. K.

Bendegúz > > >

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.