984. nap: Minden anya szereti a gyerekét? (Az első: Bori)

No, hát megírtam a másodikat, Marci születését. Azt írtam, óriási élmény volt. De az igazán katartikus – az engem is, Gergőt is alapjainkban megváltoztató – mégiscsak az első volt. Bori születése. Rögtön sírok, ha erre gondolok, ahogy hetekig sírtam akkor is, miután megszületett, és olyan jólesik sírni.
Én császárral születtem. Anyám nem sokat mesélt erről, a legtöbbet akkor, amikor Bori a pocakomban volt. Bori már akkor közelebb hozott minket egymáshoz. Azt hiszem, azóta is ő az összekötő kapocs. Pedig nehéz nekünk együtt az anyámmal, sajnos. Valami hiányzik, és nem tudjuk, ezt a hiányt hogyan kellene betölteni. Szóval, hetvenes évek, egész hasas vágás, anyám egy éjszakán át azt sem tudta, élek-e.
Gergővel már hét éve voltunk együtt, mindenféle állatokat, kutyát-macskát, még mosómedvét is beszereztünk, szerettünk, örültünk nekik. És nem bírtuk rászánni magunkat, hogy belevágjunk a gyerek sztoriba. Aztán krónikus medencegyulladás tüneteit produkáltam éveken át. Talán először volt is valami fizikai tünet, de hamar elmúlt, és maradt a lelki. Kaptam rá homeobogyót, de lassú folyamat volt. Elmentem Ágihoz, hogy vizsgáljon meg. Mondta, nincs semmi bajom. Láttam rajta, hogy kicsit idegesítem is a nyavalygásommal. Mikor végre rászántuk magunkat, két hónapon belül teherbe estem. Az első hónapban még mindig ezzel a fantom hasfájással küzdöttem. Aztán elmúlt.
Emlékszem, voltak kétségbeeséseim. Hogy nem is akarom a gyereket, aki a pocakomban van. Mikor megtudtam, hogy teherbe estem, azt mondtam: lányom lesz. Ági is azt mondta. Aztán hónapokig hitegettem magam: biztos fiú. Volt tizenkét hetesen egy körzeti nőgyógyászos vizsgálat, ami ebbe besegített. A harminchetedik héten kértem az ultrahangost, hogy ne mondjon semmit. Így könnyebb volt belevágni a szülésbe. Hátha fiú, és akkor talán nem annyira nagy baj, ha nem sikerül, ha császár lesz a vége. De fiúnevet nem tudtunk kitalálni semmiféleképpen. Borbála – ez volt csak a tarsolyunkban.
Ági megvizsgált a harminchetedik hét körül, mondta, hogy már nincs sok hátra. Rá két napra éjszaka fájásaim voltak. A bába válaszol című könyvben elolvastam a „korai fájások” fejezetet, és ügyesen megnyugtattam magam, hogy ebből még biztos nem lesz szülés. Így tudtam egy kicsit pihenni.
Reggel Ági mondta a telefonban, hogy szülni fogok. Hm! Annyi minden nem volt még kész! Délelőtt GYED-et intéztem, kontrakciókkal, miközben az ügyintézővel beszéltem. Vettünk bort, gyümölcsöt, hazamentünk, kicsit veszekedtünk-idegeskedtünk – olyan nehéz volt belerázódni –, hívtuk Julit, egy barátnőnket, hogy állítólag szülni fogok, jöjjön, legyünk együtt. Ja, azt elfelejtettem, hogy az volt az eredeti terv, hogy Julinál szülök Pesten, mert van klassz sarokkádja, közel a kórház, és nem egy felújításra szoruló vályogházban lakik. De hát megérett bennem, mint egy szülőhelyét választó anyamacskában, hogy bizony nem megyek sehová! Otthon vagyok és maradok.
Julival bulihangulat, nevetgélés, eszegetés. Közben enyhe kontrakciók. Lassan lazultam befelé. Hat körül kezdtek erősödni a fájások. Már nem emlékszem, hányszor, telefon Ágiéknak. Próbáltuk érzékelni, hol is tartok. Szülőszék volt, arról pár napja gondoskodtunk. Gondoltam, beülök a kádba, arról annyit hallottam, hogy milyen jó, és úgy könnyebb. Hát úgy lelazított – nagyon erős fájásaim lettek. Mikor Ágiék megjöttek, folyamatosan forogtam a kádban, mint egy eszeveszett, és éppen az járt fejemben, hogy azért azt nem gondoltam volna, hogy ez ennyire fog fájni! Kimenekültem a kádból. Ágiék később mondták, hogy azt hitték, mindjárt megszülök.
A kiságynak támaszkodva próbáltam levegőhöz, pihenéshez jutni. Nagyon elfáradtam. Maradtak a kontrakciók, de csak annyira, hogy ne tudjak igazán pihenni. Leállt a folyamat. Ágiék mondták, próbáljak aludni, ha tudok. Ők is elmentek aludni a másik szobába. Gergővel feküdtünk az ágyban – szerencsére ő aludt. Én meg próbáltam szuggerálni magam, hogy ki bírjam engedni Borit. Annyira fájdalmas, annyira nehéz volt! Gergő később mondta, hogy valami teljesen téves kép élt a fejemben, hogyan is kellene őt kiengedni. Az iránnyal volt a baj: valahogy fölfelé akartam a lefelé helyett. Ági másnap, amikor a lassú, órákig tartó tágulás ideje is eltelt, mondta, magyarázta, hogy lefelé, lefelé kell a babát engedni! Nem értettem.
Előtte még órákig anyaszült meztelenül feküdtem a földön. A legmelegebb júliusi nap volt. Gergő mellettem. Minden kontrakciónál négykézláb föl, aztán vissza. Volt, hogy aludtam is a szünetekben. Ági mondta később, hogy azt kérdeztem: „Minden anya szereti a gyerekét?”
Akkor, ott, Judit, a doula lett az anyukám. Kisbaba voltam. Feküdtem. Simogatott. Masszírozta a talpam. Aztán, azt hiszem, később, Ágiék társasjátékoztak a kertben. Elmentek sétálni, és találtak az utcán egy teknősbékát. De ez már az ő történetük.
Hát, ennek is vége lett. Egyszer csak rászántam magam, hogy fölálljak, Próbáltam, hogy kimegyek a kertbe, de nem tudtam. Lassan beindult: erősödtek a fájások. Nehéz erre visszaemlékezni, mert nagyon belül voltam már. És nagyon fáradt. Ági kérdezte, hogy hogyan szeretném. Nem tudtam. Ráültettek a szülőszékre. Ági mondta, hogy próbáljam az erőmet beleadni. Azt hiszem, nehezen tudtak akkor már elérni. Hogy fölfogjam a segítő szavak értelmét.
Aztán a végén: hogy most már tényleg adjak bele mindent, mert sürgős. Ez hatott – visszahozott a jelenlétbe. Bori egyben kijött. Rövid köldökzsinórral született, az húzódott a legeslegvégén. El kellett vágni, amikor Borit a hasamra rakták, és nem is tudták olyan hosszúra hagyni, ahogy otthonszülésekkor szokták.
Van rólunk fénykép. Arról, amikor megszülettünk. Olyan szép. Nincsenek rajta zavaró tárgyak, csak mi. Bori nem volt véres, csak a magzatmáz volt rajta. Piros törülközőbe burkoltuk, amit csak neki vettünk. Feküdtünk a földön. Bori szopott. Teljesen jól voltam, mosolygós, élénk, kipirult, euforikus. És gyönyörűnek éreztem magamat, magunkat.
És még valami. Hogy megéltem – a szülés csak akkor történik meg, akkor megy végig, ha megengedem. És én vagyok, aki megengedi. És képes vagyok rá.
V. D.