747. nap: Elment a víz! (Ábel születése)
Várandósságom 38. hetének eljövetelével megszaporodtak környékünkön a csőtörések, így gyakran nem volt vezetékes vizünk. Soha nem tapasztalt érdekes jelenség volt, hogy amikor elzárták a vizet, hatalmas erővel szívni kezdtek a csapok, amikor megnyitották, akkor meg fújtak. Persze, mind a két folyamat elég nagy zajjal járt.
Két héten belül a harmadik csőtörésnél már szinte biztos voltam, hogy gyermekemet valószínűleg csapvíz hiányában fogom megszülni. Félretettünk 30-40 liter vizet, hogy legalább inni lehessen és borogatáshoz rendelkezésre álljon valamennyi víz.
El is jött az a nap, a 39. és 40. hét között. Kora reggel, hajnalban már enyhe kontrakciókat éreztem. Persze, semmi jelentőséget nem tulajdonítottam neki, nyílván jósló fájások – gondoltam. Ezzel így el is telt a hajnal.
Felébredt a család. A gyerekek hozták a formájukat (amikor nekem valami bajom van, biztos, hogy ők is sokkal nyűgösebben viselkednek). Nem bírtam őket elviselni. Rettenetesen zavartak. Nem voltak rendszeres kontrakcióim, kisebbek, nagyobbak, teljesen össze-vissza. NST-re és ultrahangra készültünk bemenni a kórházba. A készülődés egy nagy káosznak tűnt. Még egy pelenkázós táskát sem tudtam volna összekészíteni, így lefújtam a bemenetelt.
Annak ellenére, hogy nem gondoltam még szülésre, a gyerekeket elvitettük József barátunkhoz. Nagyon szerettem volna, ha nyugalom vesz körül. (Az elmúlt hetek amúgy is teljes anarchiában teltek: a házat egy kicsit átépítettük, hogy nagyobb legyen, csak nem sikerült időben befejezni, így a felső szint ott állt lépcső nélkül, pár napja még munkások mászkáltak ki-be stb. – minden, ami egy építkezéssel jár.) Szóval, nagyon szerettem volna NYUGALMAT körülöttem!!!
Körülbelül 10-kor jött Liliért, Leviért a barátunk. Végre legalább csönd lett. Ha már rend és tisztaság nem is.
Nyolc és kilenc óra között lehetett, amikor Évával először beszéltem. Ő azt mondta, hogy épp most készülnek Budapestre, információs hétre, előadást tartani. Azt hiszem, a „Szülés bábaszemmel” című napra. Ezt közölvén Gábor tiszta ideg lett. Majdnem össze is vesztünk, mert csak dúlt-fúlt magában, de nem mondta volna, hogy mit szeretne, mi történjen, hogy az ő lelke megnyugodjon. (Levi babánk születésénél ő volt a „bába bácsi”; többet nagyon nem szeretett volna az lenni.) Így még egyet telefonáltam, kell valami megoldás, mondjuk egy harmadik személy, egy doula. Nem tudom, hány telefonbeszélgetést váltottunk pontosan…. Annyiban maradtunk, hogy akkor Bea marad, és majd taxival kijön hozzánk, amennyiben szükséges. Ettől nem lett sokkal nyugodtabb, de valamit azért segített.
A fent leírt események közben a csapok nekiálltak zúgni. Természetesen, ahogy „elterveztem”, szülésre csőtörésünk lett. Ekkor nagyon elbizonytalanodtam, mitévők legyünk. Felhívtam Évát, közöltem a csőtörés tényét: „a vizünk is elment”, majd megkérdeztem tudnak-e olyan helyet, ahol lehetne szülni. Nem tud, de így, hogy elment a víz, eldöntötték, nem mennek sehova, maradnak, szóljak, mikor jöjjenek. Nem tudom, mikor esett le: Éva azt hiszi, a magzatvíz „ment el”. Rettentő lelkiismeret-furdalásom lett. (Még mindig nem voltam biztos a baba megindulásában.) Ellenben annyira megnyugtatott a hír mindkettőnket, hogy az addig rendszertelen kontrakciókból enyhe tízperces, majd ötpercesek lettek. Ez nem sokkal később történt, minthogy a gyerekek elmentek itthonról.
Gábor nekilátott takarítani, én meg gondoltam, főzők egy kicsit; jó lesz még az a pörkölt. Közben végig ötpercenként jött egy édes fájás. Ilyenkor mindig behunytam a szemem, és csak arra tudtam gondolni, hogy megint nagyobb lett a méhszájam. Talán még vizuálisan is megjelent gondolatban, ahogy egyre nagyobbra tágulok. Közben el-elmentem (ülve főztem) sóért, paprikáért, pisilni, pisilni, pisilni. De amint felálltam, egyből jött egy sokkal-sokkal fájdalmasabb kontrakció, így inkább már Gábort kértem meg erre-arra, nem volt kedvem felállogatni. És ez így ment nagyjából délig.
Fél 12-kor telefonált Éva, hogy ők akkor lassan elindulnak hozzánk, és 12.10 perckor már meg is érkeztek. Épp akkor tettem fel a rizst főni, de azt már Bea fejezte be. Kiköltöztem a konyhából, át az ágyra. Jó lett volna ott folytatni ezt a lassú, enyhe vajúdást. Mire sikerült az ágyra átköltöznöm, már nem volt enyhe, egyre erősödött. Nem akartam hinni az érzéseimnek, de akkor már nyomnom is kellett. Még sokáig nem „akartam” nyomni. Mászkáltam, nem volt jó, zuhanyoztam, nem volt jó, kérdezték a borogatást, válaszolni sem bírtam.
Visszatörökültem az ágyra, egy-két kontrakciót elviseltem, mire tisztán belém hasított: nyomni kell! Gondoltam, felállok, de csak négykézlábra állásig jutottam. Ebben a helyzetben sem volt príma, de legalább Gábor mellébe tudtam üvölteni, és Éváék is „jól szórakozhattak” a hátsómnál. Rettenetesen fájt, rettenetesen ordítottam.
Nem tudom, mennyit üvöltöttem, mire megjelent a „Nagy Gömb”. Ha lehet, ezután még jobban fájt 
minden, és még jobban ordítottam. Számomra nagyon lassan haladt a fejecske a szülőcsatornán, szinte milliről-millire éreztem, ahogy dörzsölődik a feje a hüvelyfalamon. E közben Éva és Bea kedvesen babráltak a gátamnál, a sok-nagy fájdalom közepette csoda kellemes érzés. Éva szólt, hogy látja a magzatburkot, én titkon azt reméltem, hogy már a buksit látja.
De ezután nem sokkal valami extra fájdalmat éreztem, rettentő furcsa volt, eddig minden bentről kifele ment, ez meg befelé jött. Megijedtem, felsikítottam, aztán az érzés végére jutott el a tudatomig, hogy egy kicsit biztos visszacsusszant a buksi.
Aztán kibújt. Végre. Az egész testemet egy nagy kődarabnak éreztem, annyira megfeszült minden porcikám. 10-20 „Jaj, Istenem!” felsóhajtás közben lazultam ki, már meg tudtam mozdulni. A hátamra feküdtem, kértem a babát, aki közben pityergett. Nem tudtam rákoncentrálni, megint nyomnom kellett. Jött a kérdés, biztos, hogy csak egy van? Igen! Pár nyomás még, és kicsusszant a pihe-puha lepény. Nagyon hamar jött. Közben a babuka, aki még nem is szopizott, böfögött egy párat, ezen jót mulattunk.
Éváék kimentek egy kicsit levegőzni, addig a babám, akit Ábelnek neveztünk el, szépen szopizott. Nézegettük, megint egy icipici baba. Nem volt rég, hogy Levi született (nincs másfél éve). Rettentően örültünk, végre minden úgy történt, ahogy mindig is szerettük volna: itthon voltunk, nem mentünk kórházba, és még a bábák is itt voltak.
Mire visszajöttek, Gábor megterített, és egy jót ebédelt mindenki a pörköltből. Közben megbeszéltük a vízdolgot. Nagyokat nevetgéltünk, mekkora mázlink volt ezzel a félreértéssel.
A. J.
Véletlenül kiválasztott mesék.
- 1263. nap: Ez igen, ez már kézzelfogható (Zsófi születése)
- 1904. nap: Nem egészen úgy, ahogy reméltem… (Isti születése)
- 476. nap: „Édes almát hoztam én”
- 967. nap: Én ezt soha többé (Dusán születése)
- 1563. nap: Kórházban „természetes dolgok” (Borika születése)
