igaz történetek szülésről, születésről

1810. nap: Annál nagyobb fájdalom úgy sem jön, mint amit az ember éppen el tud viselni (Maja)

1810. nap: Annál nagyobb fájdalom úgy sem jön, mint amit az ember éppen el tud viselni (Maja)

Hosszú és fáradságos út vezetett ehhez a naphoz: az utolsó pillanatban sikerült lakást találnunk, ahol szülhettünk – ugyanis messze lakunk a kórházaktól. Mélyen feküdt a lepény az első időben, és ugyan a 20. heti ultrahangon bizonyossá vált, hogy már jó helyen van, de csak a 30. heti ultrahangon volt hajlandó az orvos a magas rizikójú besorolásomat átírni normálra. Addig nem is mertük felvenni a kapcsolatot a választott bábánkkal (bár utólag nem értem, miért). Sajnos, emiatt csak néhány hetünk maradt a megismerésére.

De minden nehézség ellenére teljesült a vágyunk: HÁBORÍTATLANUL SZÜLTEM! Első megszületett gyermekünk, Maja, február 22-én hajnal 2.45 perckor látta meg a napvilágot.

A szülés azonban már egy hónappal előtte megindult. Január 18-án éjjel 10 óra magasságában sűrű fájások kezdődtek. Akkor a kis Maja még csak 33 hetes volt, választott bábánkkal, K. Ágival még nem sikerült találkoznunk, tehát tanácsot sem tudtunk kérni tőle. (Legalábbis akkor azt gondoltuk, hogy nem „illik” így ismeretlenül segítséget kérni, a későbbiekben azonban tapasztaltuk, hogy minden bába nagyon szívesen segített többször is, attól függetlenül, hogy nem őket választottuk.)

Szóval ott álltunk kissé ijedten, hogy hát még korai a születés, ha nem áll le, akkor muszáj kórházba menni. Akkor úgy éreztem, szörnyen fáj, és nemhogy ritkultak, de sűrűsödtek a fájások. Úgy döntöttünk, irány a kórház.

Mentő vitt be. Drága férjem rohant utánunk, utána pedig végig mellettem volt. Egész éjjel nem aludtunk. Azt hittük, ez a folyamat már nem áll le, a kislányunk megszületik. (Akkor még nem is sejtettem, milyen, amikor igazán beindul a szülés.) Reggel nyolc óra tájt férjem hazament, hogy aludjon egy kicsit, délután visszajött hozzám.

Éjjel 11 körül sajnos ismét nekilódult a kicsi lány, így újabb adag infúzió, ilyen-olyan szer, hogy leállítsák a szülést. Akkor már nagyon kimerült voltam, mert két nap alatt alig néhány órát aludtam. Akkor már úgy éreztem, nem biztos, hogy lesz erőm végigcsinálni. De szerencsére leállt a „csodaszerek” hatására, így másnap már haza is jöhettünk.

Következő hét kedden végre sikerült összehozni a találkozót Ágival, így az első lépéseket megtettem, hogy esélyem legyen háborítatlanul világra hozni kislányunkat.

Ezen héten, szombaton ismét fájások kezdődtek. Akkor már nem olyan erősen, de kissé megijedtem, hogy újraindul, akkor sajnos még a 36. héten, a vízválasztó 37. hét előtt voltunk (a 37. héttől lehet otthon szülni), és bár viszonylag jó tapasztalataim voltak a kórházban, ennek ellenére továbbra sem akartam kórházban szülni.

Szerencsére leállt a folyamat ismét, bár voltak fájások ezután folyamatosan, de egyáltalán nem vészesek. Mint a menzeszjósló fájások vagy hasonlók. Persze rágtuk a körmünket, hiszen már csak néhány nap választott el a 37. héttől.

Elérkezett. Egy kicsit leeresztettünk, és úgy tűnt, Maja is, mert utána már alig-alig voltak fájások.

CTG-re nem jártam be minden héten, mert nagyon körülményesen tudtuk volna csak megoldani. Így elkezdtünk gondolkodni a bérelhető CTG-készüléken, hiszen a 40. héttől már indokolt lett volna a napi kontroll. Nagy nyomozás árán sikerült egy céget találni, akiktől tudtunk volna bérelni. Attila, a férjem már le is egyeztette, hogy a betöltött 40. hét előtt elhozza.

Azt majd’ elfelejtettem, hogy a lakás még így sem volt biztos. Ami lehetőségünk lett volna, az az utolsó pillanatban elúszott, így sürgősen keresnünk kellett másikat. Szerencsére a szülésfelkészítő héten sok emberrel megismerkedtünk, e-mail-címet cseréltünk. Így utolsó lehetőségként körbeérdeklődtünk náluk. Szerencsére az egyik beszélgetést tartó hölgy, Kati kisegített minket, felajánlotta a lakását. Megoldódni látszott az összes probléma, eltűnni látszott az összes akadály.

Feszülten telt el így két hét. Február 19-én, csütörtökön este úgy 11 tájt ismét fájások kezdődtek. Úgy ötpercenként és körülbelül egy perc hosszúságúak. Felhívtam Ágit, hogy mit tapasztalok, ő annyit mondott, hogy pihenjek, amíg tudok, de ha úgy érzem, hogy szükségem van rá, szóljak, és ők jönnek.

Úgy hajnal háromig húztam, akkor úgy éreztem, hogy indulnunk kell V. városba, Katiékhoz. Felhívtam Ágit is, hogy indulunk, és kértem, hogy ők is jöjjenek. Mi öt óra körül értünk át, Ágiék fél hét tájt értek ki. Attilám az ágyon ült, én az ölébe borulva kínlódtam. (Mit tudtam én akkor, milyen az, ha igazán beindul, akkor az is nagyon ijesztően fájdalmas volt.)

Ekkor megkérdezte, hogy megvizsgálhat-e. Igent mondtam. Megállapította, hogy az előkészítő szakasz zajlik, egyelőre kétujjnyi a méhszáj. Elém ült és azt mondta: tudnom kell lazítani itt is – mutatván a fejemre, itt is – ekkor a hasamra mutatott, és itt – ekkor a lábam köze felé mutatott. Majd javasolta, hogy pihenjek, amennyit csak tudok, aludjak, ha lehet. Tartalékoljam az energiámat. Addig ők elmentek sétálni (a szépségéről híres V. városi Tescóba, hogy ne fagyjanak szét), de mondták, hogy óránként jelentsek, de ha bármi van, hívjuk.

A pihenést akkor lehetetlennek éreztem, és nem is teljesen értettem akkor: lazítani itt és itt és itt? Ez fizikai képtelenség, hát ez fáj, hogy lazítsak így!?

Lefeküdtem és gyakoroltam a lazítást. Befelé figyeltem és minden gondolatomat arra irányítottam, hogy ellazítsam az izmaimat. Figyeltem a légzésemet, elképzeltem lehunyt szemmel a hasamat és a méhszájamat, és minden összehúzódásnál arra koncentráltam, hogy azok az izmok lazák maradjanak. Mantraszerűen ismételgettem, hogy lazít, lazít, lazít. A kontrakciók pedig szépen lassan enyhültek, majd szinte le is álltak. (Akkor még nem sejtettem, milyen nagy segítséget kaptam én Ágitól.)

Ágiék dél felé jöttek vissza, amikorra én is és férjem is nagyban durmoltunk. Ági hallgatott szívhangot, mindent rendben talált, várt egy-két kontrakciót – ami már szinte nem is volt –, majd megkérdezték, maradjanak-e. Én visszakérdeztem, hogy mi a véleményük, annyit mondott, hogy jelenleg pihen a folyamat, de döntsem el én, mit szeretnék. (Gondoltam magamban: én döntsem el, hogy ők mit csináljanak? Én, aki soha életében senkinek, de régen még magamnak sem mertem megmondani, hogy mit csináljak?) Gondolkodtam, aztán arra jutottam, talán jobb, ha ők hazamennek, és majd telefonálok, ha bármi van. Így telt el csendben, enyhe kontrakciókkal a pénteki nap. Akkor még V. városban maradtunk, hátha éjjel újraindul a folyamat, csak Attila ugrott haza megetetni az állatokat.

Napközben és este is hívtam Ágit, tudósítottam állapotomról. Másnap, tehát szombat délelőtt távozott a nyákdugó egy része. Gondoltam: tehát tágulunk. Szóltam Áginak, és megállapodtunk, hogy legközelebb akkor hívom, ha szükségét érzem. De szólt, hogy mivel két napja folyamatosak az összehúzódások, így szükség lenne egy CTG-re. Mivel ő épp egy másik szülésnél volt jelen, ezért javasolta, menjünk be kórházba egy CTG-re, mert nem tudja, mikor lesz vége.

Eközben hazajöttünk, mert nem akartuk Katiékat tovább zavarni, illetve kitúrni még egy estére a szobájából. Szépen minden cuccunkat kipakoltuk egy másik helyiségbe, hogy a szobáját úgy hagyjuk ott, mint ahogy kaptuk. (Akkor még nem tudtuk, hogy ez elég nagy baki volt.)

Mivel az M. kórház a mi területileg illetékes kórházunk, így odamentünk CTG-re. Amit ott el kellett hallgatnom a tisztelt doktor úrtól, az igencsak felháborító volt. Felelőtlennek nyilvánított, amiért nem kívánok kórházban maradni, és sorjázta, hogy mi minden katasztrófa történhet a szülés alatt, ami miatt a kórház a legideálisabb helyszín. Erősködött, hogy megvizsgálna, mondtam, hogy semmi szükség rá. Ehhez is volt egy-két jó szava. Az sem váltotta ki a jóindulatát irántam, hogy ellentmondtam. Sőt, jól „rám ijesztett”, hogy ugye tudom, hogy saját felelősségre mehetek haza, és erről papír is készül? Mondtam, hogy semmi gond ezzel, természetesen aláírom. Nagy nehezen túlestünk a CTG-n, minden rendben volt. Hazajöttünk.

Még megfőztem, és telt a nap hátralevő része úgy, ahogy mindig szokott. Este nyugtalan voltam kissé, de betudtam annak, hogy az elmúlt napok eseménydúsak voltak.

Már lefeküdtünk aludni, amikor 10-fél 11 tájt újra fájások kezdődtek ugyanolyan erővel, mint előző nap. Sőt, a maradék nyákdugó is távozott. Hívtam Ágit, aki javasolta, hogy pihenjek, próbáljak meg aludni, amíg lehet. Kérdeztem, hogy ez már a magzatvíz lehet? Azt mondta, hogy ha a magzatburok megreped, azt nem fogom összetéveszteni semmivel. Úgyhogy szinte biztos, hogy ez még nem az. Hát, jó – gondoltam magamban – ő tudja…

Ekkor már elég izgatott állapotban voltam, folyamatosak voltak az összehúzódások, de mindent megpróbáltam azért, hogy elaludjak. Feküdtem, forgolódtam, nem jött álom a szememre, a kontrakciók erősödtek, majd a hátamon feküdtem, amikor fél 12 tájt egy pukkanást hallottam és éreztem. Majd valami elsöprő erejű fájdalom követte. Éreztem, ahogy langy meleg folyadék áztatja a lábamat. Hát elérkezett. A folyamat elindult.

Ismét telefonáltam, mondtam, hogy elfolyt a magzatvíz. Kérdeztem, hogy szerinte induljunk-e V. városba. Azt mondta, amíg lehet, pihenjek, mert ez még egyáltalán nem jelenti azt, hogy ebből akkor szülés is lesz. Hát jó, gondoltam, akkor megpróbálok lazítani.

Ekkor már valami jeges borzongás járt át, reszkettem, a kontrakciók sűrűsödtek, és néhány perc alatt már egymásután jöttek. Szóltam a férjemnek, hogy menni kell, és hívja Ágit, hogy indulunk, és nekik is kéne. Néhány holmit még össze kellett szednünk, illetve fel kellett öltöznöm, ami szörnyen lassan ment. Minden összehúzódásnál meg kellett állnom, hogy megkapaszkodjak valamiben. A cipőmet is Attila segített felhúzni, mert nekem már nem ment. Mire a kapuig jutottunk, addigra az összehúzódások teljesen felkavarták a gyomromat, és többször is hánytam. Azt gondoltam: itt a vég, nem érünk át.

Attila hívta Ágit, hogy már róka rudi üdvözölt engem, mire Ági, a rá jellemző (már ahogy mi megismertük) kissé bohókás stílusban annyit mondott (ha jól emlékszünk): „Hűűűhaa”. Ez könnyed reakció talán segített Attilának, hogy ne érezze annyira súlyosnak a helyzetet, ne legyen olyan ideges. Felhívta Katit is, hogy ismét érkezünk, mire ő mondta, hogy menjünk nyugodtan, nem költözött vissza a szobájába. (Ő már sejtett valamit)

Beszálltunk a kocsiba és nekilódultunk. Minden gödör egy kínzással ért fel, márpedig itt, ahol mi lakunk, csak az van. Hátul ültem, hátam az ajtó és az ülés közé támasztva, egyik kezemmel az anyósülésbe kapaszkodva, a másikkal a hátsó ülést fogtam, amin ültem. Ekkor kezdődött meg számomra az igazi próbatétel. Az elején minden kontrakciónál eszeveszetten kapaszkodtam az ülésekbe, és hamar odáig jutottam, hogy ez így elviselhetetlen.

Majd eszembe jutott Ági és a mondata: „Tudnod kell lazítani, itt és itt és itt is”. Innentől kezdve egyfajta transzba kerültem. A kontrakcióknál nagyon figyeltem, hogy ne feszítsek sehol, még a kezemet se. Dúdolni kezdtem, már nem emlékszem, milyen dallamot, de minden kilégzésnél és belégzésnél ismételtem.

A gondolataim cikáztak. Eszembe jutottak azok, akikkel a várótermi beszélgetésen együtt voltunk. Akkorra már majdnem mindenki megszült, és a tudat, hogy ők már végigcsinálták, újra erőt adott.

De volt, hogy eszembe jutott, hogy én ezt nem fogom bírni, nem is Katiékhoz, hanem egyenesen kórházba kellene menni, és császármetszésre lesz szükség. Ekkor pokoli szenvedést kellett átélnem, sokkal jobban fájt, mint előtte.

Majd ismét ők jutottak eszembe, akik már túl voltak rajta. Mondtam magamnak: ha nekik ment, akkor nekem is fog. És ezek váltogatták egymást.

Attila még egyszer-kétszer próbált hozzám szólni, de én már képtelen voltam válaszolni. Sőt dühös voltam, amiért hozzám szólt. Én már máshol jártam akkor. Valami távoli bolygón, a testemen kívül, és mégis érezvén minden egyes kontrakciót, a testem minden porcikáját. Tudtam, érkezik kicsi lányunk, és ez érte van. Tágul. Szinte láttam is lelki szemeim előtt. Tudtam, hogy ez jó. Ennek így kell lennie.

Eközben már dúdolni sem volt erőm, csak a légzésemet figyeltem. Beszííívom, kifúúújom. Mindig ugyanolyan hosszan, és ugyanolyan ütemben, és figyeltem, hogy egy izmom se feszüljön, csak a légzés létezett: beszííívom, kifúújom, és a temérdek zakatoló gondolat. És ez így ment V. városig.

Megérkeztünk fél kettő tájt. Ágiék egy perccel utánunk érkeztek. Emlékszem, sötét volt, hideg, ködös, párás a levegő, résnyire nyílt szemeim közül még láttam, ahogy megálltak az autóval és utánunk siettek. A kontrakciók pedig jöttek és én kizökkentem, iszonyatosan fájt. Suttogás körülöttem, kérdések hegye (nem hozzám), pakolás, én pedig megrémültem az előttem álló lépcsők láttán. Szünet szinte semennyi sem volt két kontrakció között, így csak megvártam, míg az egyik véget ért, majd nekilódultam.

Beértünk a szobába. Lágy fény fogadott, halk zene. Katiék kedvesen előkészültek. Arra még emlékszem, hogy a sok cuccot sürgősen vissza kellett hordani, és sajnos (rajtam kívül) senki nem tudta, hogy melyik táskában mi található. Ment a keresgélés.

Én akkor megnyugodtam, arra gondoltam, itt vannak végre, segítenek, és most már nem lesz olyan nehéz, együtt visszük tovább. (Ez a gondolat a pillanat tört része volt.) Majd jött a következő kontrakció, és én iszonyatosan kétségbe estem. A sírás kerülgetett. Nem lett könnyebb. Sőt! Mivel kizökkentem, és a kétségbeejtő felismerés is elöntött amiatt, hogy ez bizony egyszemélyes küzdelem, még kínzóbbnak éreztem a fájdalmat. A határán voltam annak, hogy feladjam.

Újabb küszködés magamban: irány a kórház, műtsenek meg, nem bírom! Ááá, az egy csomó idő, míg a kórházig eljutunk, és ott, mire foglalkoznak velem, addig én megbolondulok. És mit művelnének ott velem??? Pont ez elől menekültem! Feladod??? Nem teheted! De tehetem! Nem szégyen, semmi szégyellnivaló nincs abban, ha kórházba kell menni. Elfáradtam és kész! De nem! Ezért küzdöttünk ennyit, hogy itt feladjam? Annyian végigcsinálták már! (És itt soroltam magamban a várótermi beszélgetésen résztvevőket, akik majd’ mindegyike megszülte gyermekét.) És ez erőt adott.

Igen, menni fog, higgy magadban. Koncentrálj magadra és lazíts! Nincs külvilág, nincsenek mások, végigcsináljuk, vagy így, vagy úgy, de menni fog. Különben is, annál nagyobb fájdalom úgy sem jön, mint amit az ember éppen el tud viselni! – Köszönöm, Edina, a lélekmentő mondatodat. – És ismét kezdtem visszaszállni magamba…

Mindeközben lerogytam a földre, és elkezdtem lecincálni magamról a magzatvízzel eláztatott gatyáimat. Sikertelenül. Ekkor Adria odaguggolt hozzám, és megkérdezte: „Segíthetek?” Nekem még ebben az állapotban is feltűnt, ez a visszafogott udvariasság, ami egyébként az összes bábát jellemzi. Igent mondtam a felajánlásra. Adria meglepve és együttérzően mondta, hogy nem lehetett túl kényelmes ázott gatyában utazni.

Ezután én a földön térdelve felkönyököltem az ágyra, és beletemettem az arcomat. Ági leült mellém a földre, és meghallgatta Majácska szívhangját. Minden rendben volt. Eközben tovább ömlött a maradék magzatvíz. Ági a derekamat kezdte el simogatni, ami jól is esett volna normál esetben, de annyira fájt a derekam, hogy olyan volt az érintése, mintha tüzes vasat nyomott volna rá. Amennyi hang még kijött a torkomon (és persze a maradék lelkierőmmel szépen szóltam – ugyanis a szociális szakaszt, azt hiszem, már elhagytam ekkor), mondtam, hogy ez nem jó.

Arra már nem emlékszem, hogy mikor és miért, de felmásztam a kanapéra, és a háttámlába kapaszkodva folytattam tovább az utamat. Rémlik, hogy sokat pakoltak, kérdezgették Attilát, mit hol találnak, sürögtek-forogtak, készítették a muskotályzsályás forró vizet. Azt hiszem, ekkortájt fogtam fel utoljára bármit is a körülöttem zajló eseményekből. A szememet egyre ritkábban nyitottam ki, bele is temettem az arcomat a karjaimba, amelyekkel a kanapét szorongattam.

Ági többször hallgatózott a pocakomon, és mindig lágy hangon szólt, hogy most törölni fog (a lábam szárát törölgette). A fejemben pedig háború dúlt. Éreztem, hogy fáradok. Fizikálisan is és lelkileg is. Arra gondoltam menet közben, hogy épeszű ember ilyet önszántából, főleg ha tudja, milyen, nem vállal.

Ismét a kétségek, hogy nem fogom bírni. Olyankor szét is kapcsoltam. És rettegtem, kétségbe estem, fájtak az összehúzódások, és kibírhatatlanul lángolt a derekam. Mintha tűzzel perzselték volna, miközben belülről szét akarták tépni. Újabb belső küzdelem.

És győzelem! Tovább bírtam, legyőztem önmagam! Egyszer csak azt éreztem, hogy mintha kakilni kéne. Gondoltam: milyen kínos, az erőlködéstől lehet, hogy bekakilok. Hááát – gondoltam tovább – a bábák már mindent láttak, ez nem lesz nekik újdonság. Sikerült megnyugtatnom magam.

Majd eszembe jutott, hogy a baba, amikor halad előre, nyomja a beleket és a tartalmát. – Már itt tarunk? Létezik? – És egy aprócska nyomásérzés. És újabb. Ági ekkor meglepve szólt: „Önszorgalomból nem nyomunk!” Mire én ennyit nyöszörögtem: „Nem önszorgalom, ez magától jön.” És jött újabb, és újabb. Ez már a kitolási szakasz. Ez akkora erőt adott, hogy tudtam, ezt már végigcsináljuk babácskával.

Egy kis ideje tartott ez a szakasz, amikor Ági szólt, hogy jön egy kis vér, ami annak a jele, hogy a méhszáj nem simult el teljesen. Meg kellene egy-két nyomás erejéig fordulni, tehát hanyatt feküdni, és ha lehet, nem nyomni, hogy a méhszáj Maja feje elől elsimulhasson. Pokoli nehéz volt akár a kisujjamat is megmozdítani, de tudtam, hogy ezt kettőnkért teszem. Így egy „szünetben” rávettem magam, hogy elfeküdjek. Először csak oldalra dőltem, ekkor jött egy összehúzódás, majd ezután a hátamra feküdtem. Egyet sikerült úgymond visszatartanom, de a másodikat már nem.

De Ági szólt, hogy sikerült, minden akadály elhárult, Majácska jöhet, visszafordulhatok. Visszatápászkodtam a megszokott pozícióba, és folytattuk közös utunkat. Ezután éreztem, hogy minden egyes kontrakcióval egyre kijjebb jön a feje. Hintázott föl-le. Szólt Ági, hogy már látja a fejét. Segítsek neki, hadd bújjon ki. És én nyomtam, amikor jött az összehúzódás, és már egész a kijáratnál volt a fejecskéje.

Mondta Ági, hogy megérinthetem, ha szeretném. De én még talán azt se tudtam kimondani, hogy nem megy, nincs erőm. Csak a fejem csóváltam és nyomtam tovább. – Eszembe jutott, hogy korábban azt mondták, hogy itt jön egy szétszakadok érzés, így én kicsit féltem tőle. De csak annyit éreztem, hogy feszít és kellemetlen. A derekam fájdalma minden mást elnyomott, így ezt alig éreztem.

És Maja feje egyszer csak kibukkant. – Itt ismét eszembe jutott, hogy elvileg ez a „pihenőszakasz”, de én itt éreztem azt, hogy ezt a feszítő érzést nem bírom tovább. A kis Maja még ki sem bújt egészen, csak a feje volt kinn, és felsírt. Emlékszem, Ági mondta, halkan és meglepetten, hogy „Cscscs! Ilyenkor még nem szoktak sírni!” Ekkor Attila megérintette Maja buksiját.

Ezután már egy-két nyomás, és kinn volt a kicsi lányunk. Ekkor éreztem, hogy milyen kimerült vagyok. És szomjas! Nem volt nyál a számban, úgy kiszáradtam. Volt ugyan víz, Attila többször kínált menet közben, de nem tudtam üvegből inni. Szívószálunk volt, de az is valamelyik táska mélyén. Nem volt erőm ezért szólni, így inkább szomjaztam. Remegett kezem-lábam, fáztam is (pedig nagyon meleg volt már a szobában).

Némi pihenő után az oldalamra dőltem, majd a hátamra fordultam. Ekkor Ági felemelte a lábam közül Maját. A hóna alatt fogta, kis feje lógott, mázas volt és gyűrött, feje kissé csúcsos, a köldökzsinór pedig még összekötötte velem. Rátette a hasamra, és én remegő kézzel húztam a mellkasomra. Apró volt és törékeny. Ragacsos és illatos. Kissé ernyedt, és mégis élettel teli. Az élet maga.

1A szülés közbeni más tudatállapot kezdett felszállni. Ismét létezett külvilág. Láttam Ágit, Adriát, és mellettem ült az én csodás férjem, könnybe lábadt szemekkel csodálva minket. Megszületett a lányunk, megszületett a családunk.

Mondta Ági, hogy nyugodtan próbáljam meg megszoptatni. Az oldalamra fordultam, és azonnal szopizni kezdett. Édes volt. Ez a csöpp baba most jött a világra, és már hamizik is. (Hálát adtam Juditnak, akinek a tanácsai nélkül nem biztos, hogy ilyen könnyedén és zökkenőmentesen ment volna a szoptatás.)

Amikor Maja befejezte a szopizást, Attila átvette őt, hogy Ági megtapogathassa a hasamat. Úgy tűnt, hogy a méhlepény levált, ezért javasolta, próbáljak nyomni. Nyomtam, és ki is jött épen, egészben a teljes lepény. Hárman is vizslattuk, Attilával nem is gondoltuk, hogy ilyen nagy.

Miután meggyőződött arról, hogy teljesen ép a lepény, megvizsgált engem is. Először is kimentünk pisilni, majd a gátat és környékét vette szemügyre. Repedtem kissé, így két öltéssel össze kellett varrni. Amikor az ember azt hiszi, hogy a megmérettetésnek vége, akkor az a két tűszúrás kegyetlenül tud fájni. Fogcsikorgatva kapaszkodtam az ágyba. Felajánlották ugyan az érzéstelenítést, de mondták, hogy az ugyanúgy két tűszúrással jár, tehát nem lesz semmivel könnyebb. Így maradtam az érzéstelenítés nélküli verziónál.

Eközben Adria és Attila a papírmunkát intézték. Szépen lassan összeszedelődzködtek, elláttak néhány útravaló mondattal, majd távoztak.

Hogy mit jelentett számomra ez a szülés? Megtanulhattam, hogy megéri küzdeni azért, amiben hiszünk, reménykedünk, bízunk. Hogy merhetünk kiszolgáltatottak, sebezhetőek lenni. Hogy vannak még emberek, akik tiszta szívvel, szeretettel, elfogadással és megértéssel vesznek körül. A bábák világát, eszméit megismerni külön kiváltságnak érzem. Ennyi csodálatra méltó, önzetlen és alázatos emberrel ritkán van lehetőségünk találkozni. Könnyes szemmel gondolok mindenkire, akit megismertem az információs héten és azon kívül. Ahogy a férjem mondta: sehol nem vagyunk hozzájuk képest.

Hogy hogyan emlékszem a szülésre? Olyan volt, mint a férjem mellett eltöltött éveim. Tele volt elfogadással, szeretettel, odafigyeléssel, megértéssel. Ahol az a védtelen, kiszolgáltatott lélek voltam, aki sohasem lehettem azelőtt.

Köszönöm Nektek!

P. G.

Anyának készültem… > > >

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.