igaz történetek szülésről, születésről

1167. nap: Az újabb csoda (Félix)

Megjelent: 2013. dec. 15.

Szerettünk volna még egy gyermeket. Már jócskán késett a menzeszem, de nálam ez gyakori, így csak titokban reménykedtem, hátha. Hétfő reggel volt, emlékszem, amikor egyedül, csöndben voltam otthon, és vettem egy tesztet. Sírtam a boldogságtól és hálát adtam Istennek, hogy újra kapunk valakit, akinek a szülei lehetünk.

A várandósság alatt halogattam, amíg csak lehet a szülés mikéntjével való szembenézést. Ábel és Léna Ágival születtek. Hogy lesz most? Ági a biztonság, az elfogadás, a megértés, a nyugalom, a minden… Kivel, hol és hogyan – nem akartam ezekkel a kérdésekkel foglalkozni.

Aztán egyre nőtt a pocakom, és elmentünk Ágihoz. Beszélgettünk. Jó volt, nagyon jó. Az információs hetet harmadjára is nagyon élveztük. A váróteremben jó kis csapat gyűlt össze. Mélyről indítottunk és még mélyebbre mentünk. Jó volt adni és jó volt kapni.

Edinával, Mónival és Ágival megszerveztünk egy ismerkedős találkozót. Voltak verziók. Arra jutottam, hogy megengedem magamnak, hogy ne akarjam előre tudni, hanem engedem, hogy érezzem, megérezzem, mikor mi lesz a jó. Mekkora áldás az, ha olyan emberek vesznek körül, akik ebben feltétel nélkül támogatnak és semmilyen elvárást nem támasztanak! Én megkaptam ezt az ajándékot Tőletek. Köszönöm Nektek, Mindnyájatoknak!

Hétfőn találkoztunk a bábákkal még egyszer, mert a múltkor (38. hét) még nem teljesen illeszkedett be a baba feje, és szerették volna tudni, hogy ez megtörtént-e. Tamással bementünk, és úgy tűnt, hogy szülés előtt most már tényleg utoljára találkoztunk, mert a babácska teljesen leszállt és célegyenesben van.

Kedden este hat körül tízperces jósló fájásokra lettem figyelmes. Pontosan tízpercenként megkeményedett a hasam, és ez három órán keresztül folytatódott, majd abbamaradt. Hihetetlen volt, de szerdán ugyanez megismétlődött este hat és kilenc óra között: tízperces keményedések. Csütörtökön már néztem az órát hatkor, de most nem jöttek. Illetve egész nap rendszertelenül, de elég gyakran labdává keményedett a hasam.

Mivel már két napja nem mozdultam ki a lakásból és nagyon vágytam egy kis mozgásra, gondoltam, elmegyek egy kicsit sétálni a patakpartra. Előtte felhívtam a jógatanáromat, hogy másnap reggel attól függően megyek jógázni, hogy milyen volt az éjszaka, tudtam-e aludni vagy sem. Elindultam sétálni, és ahogy kiléptem az ajtón, az egyik szomszéd elámult, hogy én még nem szültem. Mondtam, hogy még csak 24-e van és 26-ára vagyok kiírva, meg amúgy is, én későn szülök, így bőven van még időm.

Jólesett a mozgás, igaz már nagyon döcögősen tudtam csak menni. Normál állapotban egy kb. tízperces séta most 30 percbe tellett. Séta közben eszembe jutott, hogy milyen régen gitároztam, és megint nagy kedvem támadt hozzá. Megkértem anyukámat, hogy hozza le a gitárt. Visszafelé már csak nagyon lassan tudtam feljönni az emelkedőn és a lépcsőn. Alig vártam, hogy leülhessek.

Tamás már itthon volt, és a gyerekeket is nemsokára meghozta anyukám. A gitárt Ábel egyből a kezembe nyomta, és én meg elkezdtem játszani. Nagy bulit csaptunk, egy órán keresztül gitároztam, Léna táncolt, és nagyon jól éreztük magunkat. Aztán nyugovóra tértünk, hiszen holnap reggel hónapünnep lesz az iskolában.

Kb. tíz körül feküdtem le, és azonnal el is aludtam, a séta jól kifárasztott. Éjfél után pár perccel arra ébredtem, hogy nagyon mozog a babó odabent, de olyannyira, mintha ki akarná rúgni az oldalamat. Elmentem pisilni, aztán visszafeküdtem, de nem tudtam már visszaaludni, csak szenderegni, mert nagyon aktív volt a babácska. És akkor egyszer csak egy hatalmas rúgás következett, mint amikor megkondítanak egy harangot. „Na, ha erre nem repedt meg a burok, akkor semmire” – gondoltam magamban. Vártam, hogy jöjjön a víz, de nem éreztem semmit. Benyúltam a bugyimba, és akkor éreztem, hogy el kezdett folyni valami. Egy óra 11 perc volt. Tamást azonnal ébresztettem, aki mint minden alkalommal, most is – teljesen mindegy, hogy a legmélyebb álmából kel fel vagy éber, mint egy vadászkutya – üdvrivalgásban tört ki. Ahogy felültem, elkezdett zubogni a víz belőlem, mint egy vízesés. Mire a három méterre lévő vécéig elértem, a hálót és az előszobát egy merő tócsává változtattam. Meglepődtem, mert egyik gyereknél sem folyt el ilyen sok víz. Pozitív izgalom lett úrrá rajtam is. Jaj, de jó, jön. Úgy vártuk, és vártuk volna még, ha kellett volna, de hogy ilyen hamar jön, ez még izgalmasabb.

Léna velünk aludt a nagyágyban, átjött éjfélkor, és természetesen felébredt, amikor Tamást ébresztettem. Nagyon édes volt, nem tudott visszaaludni, várakozó álláspontra helyezkedett. Mondtam, hogy jó lenne, ha még visszafeküdne egy kicsit, először tiltakozott, aztán bejelentette: „Mami, azt hiszem, most már én sem bírom a szagokat, különösen a magzatvíz szagát nem. Átmegyek a saját ágyamba aludni.” Erről ennyit.

Kicsit tanakodtunk Tamással, mi legyen a gyerekekkel. Fél óra múlva már jöttek a kontrakciók, és elég jól éreztem őket ahhoz, hogy ne foglalkozzam velük. Gondoltam, ha ez így megy, akkor lehet, hogy jobb, ha most éjszaka intézkedünk, és nem várjuk meg a reggelt. Szüleim már fél háromra nálunk voltak, és elvitték a gyerekeket. Ábelnek ünnepség volt aznap az iskolában, így nekiálltam ünneplőt keresni. Miután elmentek, beálltam a zuhany alá. Nagyon jólesett a meleg víz. Persze, ahogy kiléptem a kádból, ugyanúgy folyt a víz a lábamon végig, ugyanolyan meleg, csak ez belőlem jött.

Edina és Móni úgy fél négy körül érkezhettek. Kicsit beszélgettünk. Megfigyeltem, hogy amikor a szüleim és a bábák megjöttek, a kontrakciók is gyengébbek lettek és lassabban jöttek. Abban maradtunk, hogy mindenki lefekszik aludni, mert akkor talán én is tudok még pihenni egy kicsit, és az jólesne, mert nem sok tartalékom van a kétórás alvással. Tamás szépen megmutatta a bábáknak, hol tudnak aludni, és így mi is visszafeküdtünk. Kb. még egy-másfél órán keresztül néztem a telefonon, hogy milyen gyakran jönnek a kontrakciók (hét-tíz percesek voltak), aztán a fáradtság győzött, és másfél órára mély álomba merültem. Közben jöttek a kontrakciók, amiket félálomban szépen átlélegeztem.

Reggel fél nyolckor arra ébredtem, hogy már nem olyan jó feküdni az ágyban. Így én ébresztettem a csapatot. (Edinának sajnos időközben el kellett mennie, így Mónival és Tamással hármasban maradtunk.) Móni mondta, hogy ha szeretném, akkor megvizsgál. Beleegyeztem. Három cm-nél jártam, és a méhszájam nagyon puha volt.

Éhes lettem, Tamás készített nekem finom reggelit. Vajas, lekváros croissant, anyu friss gyömbéres-körtés lekvárjával. Csak egy felet tudtam megenni, a többit már nem kívántam. A nappaliban ültem a labdán, és míg arról beszélgettünk, hogy milyen jó itthon lenni most, közben szépen jöttek a kontrakciók. Gyönyörű napsütéses reggel volt.

Edina kilenckor telefonált és érdeklődött, hogy vagyok. Mondtam neki, ne aggódjon, jó kezekben vagyok, és minden rendben van. Aztán nemsokára kívántam a muskotályzsályás borogatást. Nem is annyira a fájások erőssége, hanem inkább a muskotályzsálya illata miatt. Egy pár perccel később már éreztem a forró borogatást a derekamon, és akkor belülről is elöntött a forróság, igen, most már biztosan szülni fogok. Ez a szülés illata. Fény, melegség és nyugalom árasztotta el az egész szobát. Móni és Tamás buzgón cserélgették a pelenkákat.

Egyszer csak azt éreztem, hogy jó lenne beülni a kádba. Már eresztették is a vizet, amíg én a labdán ülve ringatóztam. Inkább előre dőltem az összehúzódások közben. Móni mondta, hogy próbáljak kicsit hátra dőlni, nehogy a méhszáj elől becsípődjön. Felálltam és Tamásnak dőltem egy kicsit hátrafelé, hátha úgy jobb, de nem volt az. Kicsit járkáltam, aztán beültem a csábítóan hívogató jó meleg fürdőbe. Nagyon jó érzés volt, ahogy a meleg víz, mint a selyem, körbevesz. A kontrakciók erőssége mintha felére csökkent volna. Móni megnyugtatott, hogy attól még ugyanúgy haladok előre, ez a víz hatása. Közben szívhangot is hallgatott, mondta, hogy megy lejjebb a baba, mert egyre lentebb találja meg.

Talán úgy húsz percet ülhettem a kádban, amikor már ott is kezdtem erősnek érezni az összehúzódásokat. Jött egy olyan sírós-remegős, jó hosszú. Biztattak. Jó volt. Aztán mondtam, hogy így ülve már nem jó, és a következőt szeretném négykézláb, a kád szélére támaszkodva várni. Törölközőt tettünk a térdem alá, és Tamás egy másikat a kád szélére helyezett, amikor éreztem, hogy jön a hullám. Már nem tudtam beszélni, csak csaptam egy nagyot a kádnak a másik szélére, hogy oda tegye, és közben a szemüvegemet is ledobtam magamról. Óriási erejű volt, ez már tényleg fájt. „Ki kell jönni a kádból, ez itt így nagyon nem jó.” Mondta Móni: „Akkor gyere, mert nincs sok idő.”

Ahogy kiléptem, a törölköző a hátamra került, és épphogy elértem a nappaliban a labdát, amikor megint magával ragadott egy óriás hullám. Még egy jött a labdán ülve, aminek a végén már éreztem, hogy jön a baba. Felálltam és kerestem a helyem, nem sok idő volt, így végül a kanapéra feküdtem a bal oldalamra – emlékszem, hogy kérdeztem, merre legyen a fejem. És akkor jött az ellenállhatatlan nyomáskényszer, és én teljes erőmből nyomtam, morogva üvöltöttem, mint egy oroszlán, és közben még a párnát is téptem a fogaimmal. „Még egy kicsit!” – hallottam messziről és nagyon halkan Móni hangját. Tamás hangjai is eljutottak hozzám, izgatottság és öröm keveredett bennük. Éreztem, hogy kibújt elsőre az egész feje. Hihetetlen érzés volt, fájt és nem is. Egyszeribe’ eszembe jutott, hogy ez már ismerős, ilyen érzés, amikor megszületik egy kisbaba, és ettől valahogy tényleg nem fájt, vagy nem úgy fájt. Aztán csak azt hallottam – megint nagyon messziről –, hogy forduljak le az ágyról, hogy négykézláb legyek, és támaszkodjam közben az ágyra. Fordultam. Vártunk. Vártuk a következő kontrakciót. „Gyűjtsd az erődet!” – mondta Móni. Majd jött és kicsusszant. Megszületett. Hihetetlen, itt van, megszületett. Zokogva adtam hálát Istennek. Tamás boldogságban úszott, örömkönnyei magukért beszéltek.

Visszafeküdtem az ágyra, és Félix már a hasamon is volt. Így maradtunk legalább két órán keresztül. Nedves kis meleg testén rengeteg magzatmáz volt. Móni is kért belőle, és mondtam, hogy a harmadik gyereknél már nekem is jár. Kicsit lila volt és szörcsögött, így Móni leszívta az orrát, és kapott egy kis oxigént. Valószínű, hogy ez a gyors tempó kicsit megviselte, és nem tudott kipréselődni belőle mindaz, aminek ki kellett volna. Aztán a feje is egy kicsit tovább volt kint, mert a második nyomásra nem tudott megszületni a teste a fekvő pozícióban. A hátsó vállával jött előre és ezért kellett letérdelnem, hogy ki tudjon bújni. Délelőtt 10 óra 20 perckor született.

Az oxigén után mellre tettem, és bőszen szopizott. Nem is akarta volna abbahagyni, de már nekem elgémberedtek a tagjaim, amikor átadtam Tamásnak, hogy felkeljek és elmenjek lezuhanyozni. Én még órákon keresztül nem tértem magamhoz, nem hittem el, hogy megtörtént az újabb csoda. Este volt, mire kezdtem felfogni, hogy Félix megszületett. Aztán másnap szerelembe estem.

M. K.

Ábel > > >
Léna > > >
Félix születése apaszemmel > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.