igaz történetek szülésről, születésről

1742. nap: Egy meg nem született gyermek története

1742. nap: Egy meg nem született gyermek története

amellyel szeretnék köszönetet mondani Geréb Áginak, K. Áginak, és a Születésházhoz kapcsolódó sok segítőnek

Vidéken voltunk a férjemmel, és épp a városba igyekeztünk. Nem járt a vonat, nem voltak autóbuszok, autót sem láttunk sehol. Minden kihalt, sehol egy lélek. Nekünk pedig a városba kellett jutnunk, mert mentünk a kisfiunkért. A csoport, aki fölkészítette őt, mostanra ígérte, hogy készen lesz, és érte mehetünk. Gyalog vágtunk hát neki az útnak – fújt a szél, sodorta a port és a homokot körülöttünk. Mentünk, nyugalom volt bennünk és bizakodás. Mosolyogva, egymásba karolva gyalogoltunk a kihalt országút szélén, egymáshoz bújva a szél elől.

Azután egyszer csak ott vagyunk. Szürke csuhás alak fogad bennünket, a hely egyébként üres, mintha más nem is lenne ott. Valószínűleg nincs is. Mielőtt még fölfognánk a helyzetet, a szürke csuhás már mondja is, hogy sajnos még nem vihetjük el a gyereket – még nincs kész. Tovább kellett vinniük valahova, egy rejtett helyre, vidékre, ahol felkészültebb csoport foglalkozik vele. És a megértésünket kéri – még egy kis időt.

…és valahol itt ébredtem föl az álomból.

Nagy valószínűséggel ezen az éjszakán fogant a gyermekünk – és akkor még nem is sejtettük, hogy ez az álmom mennyire pontos volt.

Néhány hét múlva testem jeleiből, és persze a terhességi teszt eredményéből már tudtam, hogy gyermeket várok. Nem számítottunk a jöttére, kicsit váratlanul ért bennünket, rendezni kellett hozzá magunkat és a kapcsolatunkat, és hirtelen fölkészülni arra, hogy most már hárman vagyunk. A kezdeti meglepődés után már csak a boldogság és a jövetelének előkészületei maradtak.

Számomra természetes volt, hogy a készületet a Születésházban kell kezdeni, hiszen hosszú évek óta kísértem figyelemmel tevékenységüket, és biztos voltam benne, hogy ha lesz gyermekem, akkor az ő általuk is hirdetett háborítatlansággal szeretném őt világra hozni. Férjem kicsit ódzkodott, férfiak annyira nem foglalkoznak ilyesmivel, amíg ideje nem jön, de engedett a kérésemnek, és végigjártuk az egyhetes fölkészítő információs hetet. Ő, aki végtelenül racionális és csak akkor fogad el dolgokat, ha azt tiszta ésszel is meg lehet érteni, rácsodálkozott az ott hallottakra, mindennek utánanézett, és végül örült, hogy ilyen alapos, tárgyilagos és hiteles tájékoztatást kaptunk a ránk váró eseményekről. Én meg éreztem, hogy ezek az asszonyok igazat beszélnek, sok tapasztalattal, rengeteg jelenléttel a hátuk mögött.

Szóval minden rendben is ment, egészen a kilencedik hétig. Akkor megint álmodtam: azt álmodtam, hogy vérzek. Reggel, amint fölébredtem, ijedten rohantam a vécébe, megnézni, hogy igaz-e. De nem. Hál’istennek, nem. Egész nap még csak egy csöpp vérnek sem volt nyoma sem. Egészen estig…

Akkor vérzeni kezdtem, nagyon enyhén. De a jeges rémület már átjárt, átragasztottam életem párjára is, majd úgy döntöttünk, tanácsot kérünk. Hívtuk Ágiékat – talán K. Ágit sikerült először elérni. Kérdezett mindenféléket, majd nyugodtan és világosan elmondta, amit legjobb tudása szerint elmondhatott. Amit én magamnak úgy foglaltam össze, hogy egyelőre nem lehet tudni, hogy mi van. El lehet ugyan menni orvoshoz, de a következő két dolog történhet: ha megvizsgálnak, és jól van a magzat, akkor hazaküldenek pihenni, hiszen azzal segítek neki a legtöbbet – a vizsgálat és az oda-vissza utazás sem használ neki igazán. Ha elhalt a magzat, akkor pedig egészségügyi küretet fognak rajtam végrehajtani. Ami nem annyira tesz jót az ember méhének. Ha meghalt a baba, akkor az én csodálatos női szervezetem magától is tudni fogja, hogy el kell őt engednie, és akkor fogja ezt megtenni, amikor annak ideje jön. Így van kitalálva. Tud szülni is, és elengedni is.

Jó. Eldöntöttem, hogy akkor fekszem és pihenek. Meglátjuk, mi lesz másnap.

Másnap a vérzés folytatódott, és az aggodalmam is. Valamit tenni szerettem volna. Valahogy kitalálni, hogy hogy van a pici, hogy mi a legjobb, amit érte tehetek. Persze: fekszem és pihenek. De hogy tudhatnám meg, hogy mi van vele??? Sehogy. Pontosabban, ha jól van, és küzd, akkor, ha rákérdezek, hogy hogy van – vagyis elmegyek orvoshoz, akkor ártok neki. Ha jól van, és küzd, akkor nem szabad ennek kitennem. Várni kell. Nem kérdezni. Várni. Pihenni…

Ezalatt már szüleink is megtudták, hogy gond van. El akartak küldeni orvoshoz. Mondtam, hogy nem megyek. Nem értették. Elmondtam, amit megértettem. Nem értették. Eltelt még egy nap, és életem párja is nyugtalankodni kezdett: féltett bennünket. Hogy jó, meghallgattuk az „egyik oldalt”, de ő kíváncsi lenne a „másik oldalra” is. Beszéljünk orvossal. Már olyan „rendes” orvossal. És az ő egyik rokona éppen az, hát fölhívja.

Természetesen. Én érzem azt, ahogy valaki beszél hozzám, és azonnal tudom, hogy amiről beszél, abban teljesen megbízhatom. Női megérzés. Soha nem fogom tudni átadni a bizonyosságot egy férfinak, aki ésszel ért. Jól van hát, kérdezzünk orvost.

A beszélgetést nem hallottam, csak töredékesen, leginkább attól a pillanattól, amikor kedvesem fölemelte a hangját. Mert arra a kérdésére, hogy ilyenkor mi lehet, mi történhet bennem, mi lehet a következménye annak, ha ez, vagy ha az, azt a választ kapta: egyetlen dolgot lehet tenni, azonnal el kell menni orvoshoz. Miért? – kérdezte ő. Hogy megvizsgáljon. És akkor mi van? Hát akkor tudni lehet, hogy mi van. És mit lehet tenni? Ne akadékoskodjon már annyit, ez az eljárás, és kész. No, hát ez nem az a mondat volt, amivel egy tisztán gondolkodót meg lehet nyugtatni. Hogy eljárás. Ez az eljárás. De MIÉRT?

Próbáljunk meg valaki mást is hívni. Jó. Családi barát orvos, ő ajánl szülész-nőgyógyász kollégát. Fölhívom. Szinte végig sem hallgatja a mondandómat, már mondja is, hogy ő nem tud így semmit mondani, és egyébként is menjek az orvosomhoz. Nincs orvosom. – Hogyhogy? – kérdezi. Még nem volt rá szükség. Hát ultrahangon voltam-e? Nem. Na, ekkor már dühös, menjek azonnal kórházba, hogy megvizsgáljanak, esetleg elintézi nekem, hogy soron kívül foglalkozzanak velem. Lehetőségem sincs megkérdezni a miérteket, és hogy mondja el, most mi történik, mi történhet bennem. Az „eljárást” kell követni: nem gondolkodni. Utólag mondja az ismerős, hogy azzal kellett volna indítani, hogy nála akarok szülni, hát így persze, hogy nem foglalkozott velem!

Kedvesem persze nem nyugodott meg: akkor hívjuk Geréb Ágit. Hívjuk. Fölteszi a kérdéseit, Ági pedig pontosan és világosan elismétli, amit tulajdonképpen már másik Ági is elmondott. Minden kérdésére válaszol, talán csak picit türelmetlen, hogy egy értetlen férfiemberrel kell beszélgetnie. Majd kérem én is a telefont, Ági hangja azonnal más, kedves és meleg: Na, te szegény, mondd, mi van veled? – kérdezi, én meg majdnem elsírom magam. Napok óta az első hang, amiből csak hatalmas együttérzést és támogatást érzek.

Pontosan tudom, hogy ez az asszony megélte, amit én most élek, és hihetetlen pontosan tudja, hogy miről beszél. Elmondja, hogy amikor a méhben nőni kezd a magzat, a méh teljesen fölpuhul, mint a lágy szivacs, olyan állagú lesz. Ha ilyenkor végzik el a küretet – a kaparást, ahogy az orvos kollégák azt emlegették –, akkor nagyon könnyen sérül a méh. És emlékeztet rá, hogy a ma elfogadott orvosi protokoll szerint a méh átlyukasztása nem számít szakmai hibának. Csak ha nem veszik észre. (És valóban, a napokban olvastam valami újságban egy tragédia kapcsán az orvos szakértő véleményét a magzatelhalás esetén végrehajtott küretről: „A méhátfúródás és a bélfal sérülése az elvégzett beavatkozás kockázati körébe tartozik. Ez nem minősíthető szakmai mulasztásnak vagy gondatlanságnak.” Na, köszönöm.) Ha elmegy a baba, akkor egy-két hét alatt visszaáll a méh normális állapota, és ha vissza is maradt valami, azt sokkal biztonságosabban lehet eltávolítani.

Tehát mi már biztosak vagyunk benne, hogy mit teszünk: fekszem, pihenek és várok. Megvívjuk a csatákat a szülőkkel. Jó lenne valakivel beszélni, aki járt már így: egy ismerőssel beszélgetek. Sokat segít, csupán azzal, hogy valódi élményei, tapasztalatai vannak, hogy nő, hogy a testében történteket, az élményeit el tudja mesélni.

Ahogy telnek a napok, és a vérzés folytatódik, a kilátások egyre rosszabbak. Föl kell készülni arra, hogy a baba elmegy. Hívom Ágikat, és mondják, hogy mire számíthatok. Hogy bízzak a testemben, hiszen úgy lett megteremtve, hogy el tud engedni, ha kell. Hogy menstruációhoz hasonló görcsöket fogok érezni, és pár óra alatt megtörténik. Hogy ha túl sok vért vesztenék, vagy elájulnék, akkor azonnal kórház, vagy akár mentőt is kell hívni. De tudjak róla, hogy a női test, amibe engem is bújtattak, erős, és hitelesítve van a szülésre és a vetélésre is.

Végül egy este kedvesem épp indulni készül, hogy egy ismerősével találkozzon. Nagyon fél egyedül hagyni, az ajtóból visszafordul, kérdezi: biztosan elmehetek? Hallgatok, majd csöndesen válaszolok: maradj, kérlek…

Percek múlva már érzem is a görcsöket. Nem olyan, mint a menstruáció: valahogy hidegebb, és élesebb. Ahogy jönnek a lökések, egyre több vér távozik, méhlepénydarabok, majd egyszer csak ott van ő is: pici fehér hólyagocska egy lepénydarabhoz tapadva. Ekkor már zokogunk mind a ketten, forró zuhany alatt ülök, jól enyhíti a görcsöket. Kedvesem félt, hogy megégetem magam, annyira forró a víz, de nem érzem, csak azt, hogy jólesik. A kis hólyagocskát befőttes üvegbe tesszük, majd holnap eltemetjük. A görcsök és az erős vérzés úgy hat órán keresztül tartott, majd fájdalmas, üres álomba zuhantam. Hajnalban még kétszer föl kellett kelnem görcsök miatt, de reggelre már csak enyhe vérzés és a gyengeség maradt.

Reggel Ágit hívom: elment a baba. Mondom, hogy most belül valahogy minden rettentő üres, és sajog – ez normális? Igen. Ez ilyen – mondja ő, és érzem a hangjában az együttérzést, ugyanazt a mély szomorúságot, a csöndes főhajtást a halál jelenléte előtt, hogy átélte ezt már ő is. Majd gyakorlati tudnivalókkal lát el: mit egyek, mit csináljak, hogy gyorsan visszanyerjem az erőmet, homeopátiás szert javasol a vérzés csillapítására, kérdéseimre elmondja, hogy a vérzés akár két hétig is tarthat, és három-négy hét, amíg teljesen visszanyerem az erőmet, így készüljek.

Majd autóba ültünk a befőttesüveggel. Nem is nagyon tudtuk, merre megyünk, útközben találtuk ki, hogy hol is lenne ő jó helyen. Vagy másfél órányi autózás után érkeztünk oda, én csöndben sírtam végig az úton, és rettentő gyengének éreztem magam. Azt tudtam, hogy nem szabad elájulnom, mert akkor kórházba kerülök, és ha tetszik, ha nem: végrehajtják rajtam az eljárást. Amit nem akartam, nagyon nem.

Ásót nem vittünk, úgy kapartuk, ástuk a januári földet, azzal, ami csak az autóban akadt, míg elég mély lett a gödör. Eltemettük őt, és fölé kövekből kis kupacot hordtunk. Én csak sírtam, megszólalni sem volt erőm. Nem éreztem még eddig ilyet: magamban úgy hívtam: személytelen fájdalom. Meghalt a magzatom. Fáj. Irgalmatlanul fáj, föltépett seb a lelkem. És nincs közben bennem egy csöpp önsajnálat sem. Meghalt – és ez fáj. Ez van. És ez már így is marad: az első gyermekünk meghalt. Meg kell őt siratni, meg kell élni a fájdalmat, ami most tép és hasogat. És megköszönni neki, hogy volt, hogy élete rövid két hónapja alatt is mennyivel gazdagabbak lettünk általa. Csoda volt csöpp kis lénye, mindkettőnket megérlelt, megváltoztatott – és összeforrasztott. Most pedig föl kell épülni, egészségesnek lenni, hogy ha majd a testvére jön, ép szülőkre leljen bennünk. Tavasszal visszatértünk arra a helyre, és ültettünk ott egy körtefát: így lesz az áldozatból termő gyümölcs – és hogy legyen így a mi életünkben is.

Másnap még K. Ágit hívtam, még mindig aggódtam, hogy nem lehet-e valami bajom – az egész család ezzel riogatott. Megnyugtatott, hogy ha baj van, azt azonnal érezni fogom, akkor azonnal kórházba kell menni, addig meg csak erősödjek. De legalább ultrahangra nem lenne-e jó elmennem, hogy tényleg minden rendben van-e (mindenki erre próbált rávenni)? Jó, mondta Ági, ha megnyugtat, akkor menj el ultrahangra – de azért várj vele még egy kicsit, úgy két hetet.

Így tettem. Bár az egész család igazolva látta, hogy nem vagyok beszámítható, de kivártam a két hetet – addigra a vérzés is elállt –, és Áginak nagyon igaza lett.

Nem mondom el, hogy hogyan lehet egy kórházban az ultrahangig eljutni, hogy hogy néznek ott az emberre, hogy hogy lettem ismét tárgy egy szent folyamatban: összeszorítottam a fogam, és mentem az ultrahangra. Az orvos rám se nézett, csak kikiabált, hogy na, jöjjön. Nem is köszön, rám se néz, nézegeti a lapomat: tehát terhes (ők ezt így mondják). Nem, mondom, éppen hogy elment a baba, és szeretném tudni, hogy most így utána minden rendben van-e. Még mindig a beutalót böngészi: melyik kórházban csinálták? Mondom, hogy nem kórházban: otthon. No, erre fölkapja a fejét, végre, először rám néz, engem néz, az embert, és mondja: …az igen, akkor maga nem lehet az a hisztis fajta… nem is tudja, mikért már mentőt hívnak… – tör elő belőle a fáradt, kedves ember, de ez csak egy pillanat, már újra a fehér köpeny álcájába burkolózik, és „végrehajtja” rajtam a vizsgálatot. Nézegeti a képernyőt, és hitetlenkedik: „Biztos benne, hogy terhes volt? Két hete? Semmit nem látok, olyan tiszta és egészséges a méhe, hogy az ritkaság” – mondja. Na, akkor ezt most gyorsan írja le nekem, kérem, és már nem is próbálom meggyőzni, hogy állapotos voltam. Nyilván, aki átesett az eljáráson, az nem így néz ki, ezért a meglepetés.

Már kezemben a lelettel, könnyezve áldom Ágikat, hogy adtak hitet a saját testemben, abban a csodálatos, hihetetlenül szívós és erős, életre termett női testben, amit számomra teremtettek, és erejét, regenerálódó képességét magam is megtapasztalhattam. Áldom őket azóta is, amikor csak eszembe jutnak. Amikor az ember bajban van, vagy erejét próbáló esemény történik, akkor pontosan arra van szüksége, amit ők adni tudnak: legjobb tudásuk szerinti pontos és tárgyilagos információkat – hiszen felnőtt vagyok, ha tisztában vagyok a helyzetemmel, el fogom tudni dönteni, hogy mi nekem a legjobb –, és azt a csodálatos együttérzést, amit csak olyan asszony adhat, akinek magának is volt bátorsága megélni az élete tragédiáit és örömeit, tiszta szívvel, nagy lélekkel.

A vetéléses vérzéshez képest pontosan négy hét múlva jelentkezett az első menstruációm, a ciklusok azóta is teljesen szabályosak és pontosak. Nemrég beszéltem egy ismerősömmel, aki néhány hetes magzatát veszítette el. Ő, amikor vérezni kezdett, kórházba került. Csak rendíthetetlen személyiségének és akaratosságának köszönheti, hogy nem vették ki a petevezetékét, mert „hátha méhen kívüli terhesség”, és csak kitartó „miért?” kérdései után derült ki, hogy ha várnak még egy napot, és a terhességihormon-szintje egyértelműen visszaesik, akkor biztosan nem méhen kívüli terhességről van szó. Szerencsére vártak egy napot. Visszaesett. Így csak a kötelező „eljáráson”, az egészségügyi küreten kellett átesnie, ami után még négy hónappal sem állt vissza nála a menstruáció szabályos rendje, és aggódik, mert nagyon szeretnék már a következő gyermeket. De ez az ő története, amit majd talán ő mesél el valamikor.

Számomra ilyenkor mindig a köszönet és hála az első, amit érzek, hogy nekem segítettek, hogy én egészséges vagyok, hogy immár teljesen fölépülve várhatjuk angyallá lett kis magzatunk testvérének világra jöttét.

Drága Ágik, az ég áldjon meg benneteket!

Á. H.

 

Véletlenül kiválasztott mesék.