igaz történetek szülésről, születésről

1542. nap: Lejött közénk egy csillag (Marci)

Megjelent: 2014. dec. 25.

A férjhez menésem után alig vártam, hogy kisbabánk lehessen. Elolvastam egy könyvet, ami telis-tele volt születéstörténetekkel. Nagy hatással volt rám, és tudtam, hogy nem szörnyűségként akarom megélni életem legfontosabb eseményét. Amikor megbeszéltük a férjemmel, hogy most már jöhet, szinte azonnal meg is fogant. Éreztem, hogy valami különleges történik bennem. Megcsináltam a tesztet egy hajnalban, amikor a férjem felkelt, hogy menjen dolgozni. Ő csak álmosan itta a kávéját, én pedig sugárzó arccal mondtam neki: „Lejött hozzánk egy kis csillag.”

Mindenből a legjobbat akartam neki. Kiválasztottam az akkor legjobbnak gondolt doktornőt, aki valóban nagyon lelkiismeretes volt egész végig. Fogadtunk dúlát, aki végigkísért minket. Jártam felkészítő beszélgetésekre, rengeteget olvastam a szülés alternatív módjairól és a kórházak protokolljának veszélyeiről. Sokat beszélgettünk a férjemmel, mit hogy szeretnénk, persze az első gyermeküket váró, ábrándos szülők módjára. Mindezek sokat formáltak rajtam. Írtam szülési tervet, amit a személyzet kisebb grimaszok közepette olvasott, de nem foglalkoztam vele, tudtam, hogy a doktornőm – aki a már nem élő anyukámra emlékeztetett – mellettem áll.

Annyira vártam már a találkozást, hogy a kiírt időpont előtt csináltam egy téves riasztást. Elsejére voltam kiírva. Éjfél után kb. tíz perccel nagyon kellett pisilnem, felkeltem az ágyunkból, ahová nemrégiben feküdtünk le. Alig tudtam felállni, rengeteg magzatvíz placcsant a padlón. Mire a férjem félkómásan felnézett: „Te idepisiltél a szobába?” – hihetetlennek éltem meg, hogy hogy is felejthette el, hogy EZ AZ A NAP.

Olyan izgatott lettem, hogy egyből hívtam a doktornőt és a dúlánkat is. Ő próbált nyugtatni, hogy várjuk meg a rendszeres összehúzódásokat, én nem hallgattam a „szaktekintélyre”, mert naivan azt gondoltam, minél gyorsabban megyünk, annál hamarabb találkozhatok azzal, akire már olyan régen vártunk. Így valamikor hajnalban be is mentünk a kórházba.

Itt egy borzasztó mufurc ügyeletes szülésznő vizsgált, ami eléggé fájt. Megkaptuk az alternatív szobát, de itt ért az első csalódás. Az orvosom csak hét centinél fog bejönni, és én még csak egynél tartok. Rákötöttek a CTG-re. Volt, hogy egy idegen szülésznő köszönés nélkül megjelent, és valami „sokkolót” a hasamhoz tartott, hogy mozgásra bírja a babát. És azok a szörnyű papírok kitöltése, ahol én voltam a beteg és a kórismém a terhesség volt…

Szóval nagyon nem úgy mentek a dolgok, ahogy én azt elképzeltem. Sőt, egyáltalán nem haladtak. Nem akartam tágulni. Nagyon furcsán éreztem magam, ott, a járkáló személyzet között, akik tették a kötelességüket, némileg fásultan. Mindenféle csodamódszert ajánlottak, oxitocint akartak bekötni, én mindent próbáltam visszautasítani, de aztán a doktornő azt mondta, valamit el kell fogadni. Akkor már csak az oxitocin maradt. Bekötötték.

Végtelenül csalódott voltam. A férjem és a dúlám végig támogatott, de éreztem, hogy mi egy gyenge, ide-oda tehető tárgyak vagyunk, aminek esélye sincs a nagy, jól működő gépezettel szemben. A szülésznő állandóan kivezényelt a kis oxitocinos állványommal együtt a kinti vizsgálóba, mert csak ott tudott megvizsgálni. Egyszer, miközben jeleztem, hogy mennyire fáj, a férjem kérdezte, hogy miért kell ezt. A szülésznő felháborodottan kezdte mondani a magáét, mire a férjem azt találta felelni, hogy majd az Úristen elrendezi. A szülésznő kiabálni kezdett a fejem fölött, miközben bennem turkált, hogy persze, majd elintézi, ha meghal az anya meg a gyerek is. Nem volt több kérdés bennem. Megadtam magam. Közben eltelt szinte az egész nap.

Este hat körül szóltak, hogy nemsokára érkezik a doktornő. El se hittem. Mint egy felmentő sereg. Azonnal megnyugodtam, ő pedig gyengéd vizsgálat után lekötött az infúzióról. Innentől az események a normális kerékvágásban zajlottak. Jöttek a kontrakciók, és én viseltem, és mindenki segített.

Nemsokára eljött a kérdés. Hogy akarok szülni. Fogalmam sem volt. Végül a felajánlott szülősámlit elfogadtam. A doktornő a sámli alá hasalt és biztatott. Én pedig úgy éreztem, hogy minden kontrakciónál úgy éreztem, sőt hallottam, hogy valaki mondja, hogy fel kell állni, vagy legalábbis a karomat húzza felfelé. A férjem azt mondta, senki nem mondott ilyet. Talán belső kényszer volt.

Az egész altájam beödémásodott, így a doktornő azt mondta, hogy muszáj vágnia. Vágott. A mi kis babánk elindult, mindig éreztem, ahogy a gátamnak feszül, aztán mindig visszament. Egy örökkévalóságnak tűnt ez a szakasz.

Aztán végre kibújt, és doktornő, úgy ahogy megbeszéltük, odaadta nekem. De mielőtt odaért volna a zsinór, megfeszült, éreztem, ahogy bennem minden megfeszül. A nyakán volt a zsinór kétszer.

Nagyon örültem a találkozásnak, de nem volt olyan katarzis, mint ahogy számítottam. Szépnek láttam, még az se tűnt fel, hogy tiszta lila szegényem, hiszen most először láttam élőben újszülöttet. Később kiderült, hogy részleges oxigénhiánya volt, ami nem okozott maradandó károsodást, de maradványtüneteket igen, amivel azóta is sokat küzdünk.

Most jött egy olyan rész, amit valahogy kihagytam a felkészülésből. A gátam renoválása. Mivel gátvédelmet terveztem, ez nem volt benne a pakliban. Pedig ez talán magánál a szülésnél is rosszabb volt, mert értelmetlennek éltem meg. Az összehúzódások meghozták az eredményt. A varrásnak nem láttam értelmét. Addig a férjem mellkasára került a mi kis Marcink, akinek egyből elénekeltük azt a dalt, amit addig is sokszor: „Falu végén van egy házikócska…” De én nem tudtam úgy jelen lenni. Mert annyira fájt a varrás, és sokat véreztem is, el is fáradtam, mert nem engedtek, hogy egyek egész nap.

A rend már csak otthon állt vissza bennem. Ahol napokra bezárkóztunk a férjemmel hármasban, és megszűnt az idő, csak mi voltunk hárman. A legboldogabb napjaim közé sorolom azokat.

O. M. O.

Virág > > >
Simi > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.