igaz történetek szülésről, születésről

1073. nap: Nagy utazás (Ábel születése)

Borzasztóan vártam a napot, amikor jelét adja, hogy most már ki szeretne jönni. Két hete minden egyes nap tűkön ültem, hogy na, ma! Lehet, hogy ma este lesz a nagy nap. Éjszakánként már régóta nem tudtam aludni, zsákszámra olvastam a jobbnál jobb könyveket.

Volt egy pont, amikor azt éreztem, hogy nem lehet így tovább várni, mert ez felőröl, megőrjít. Nem volt más teendő, mint megadni magam neki. Mármint a várakozásnak. Lesz, ahogy lesz, elfogadod, hogy nem tudod, nem irányíthatod, nem tehetsz semmit. Ez volt az első lecke, amit tanultam. Várni békében.

Végül a 42. hét végére, egy őszi vasárnap hajnalán arra ébredtem, hogy elfolyt a magzatvíz. Hihetetlenül boldog voltam, örömujjongásban törtem ki. Elindult. Elkezdődött! Nem tudtam, hogy mi vár rám. Az ismeretlen úton való elindulás akkora izgalommal töltött el, mintha életem legkalandosabb túrájára készültem volna. Az első kontrakciók csak pár órával később jelentkeztek. Repdestem az izgatottságtól és az örömtől, ő jön és én megyek vele.

Előre megbeszéltük, hogy senkinek nem szólunk a családban a „fedélzetre szállás” tényéről. Anyukám lelkemre kötötte, hogy csak neki, ígéri, nem szól másnak. Csak neki jelezzük, hogy lélekben velünk lehessen. Ebből aztán az lett, hogy reggel kilenc órakor már hozta is a gőzölgő spenótos gnoccit. Gyorsan beküldtem a konyhába, és rácsuktam az ajtót, mert rosszul lettem az ételszagtól. Viharosan távozott, de hozzátette, hogy jaj, de jó, mert délután háromra már biztosan meg fog születni a kisbaba.

Ágival óránként beszéltem, nem éreztem, hogy még itt az ideje, hogy jöjjenek. Délutánfele beültem a fürdőkádba, és amikor Ágiék megérkeztek, ott találtak. Még bőven volt idő, így elmentek vásárolni. Kora este jöttek vissza. Lassan, nagyon lassan haladtam.

Aztán már elvesztettem az időérzékemet, és csak azt éreztem, hogy valami beszippant. Valami ki akar törni belőlem. Ellenállhatatlan erővel potyogni kezdtek a könnyeim és sírtam. Előjött az, amire senki nem számított. A legmélyebb sebek szakadtak fel, amit magammal hoztam erre az útra is. De ezen az úton nem lehetett tovább menni anélkül, hogy nem kezdek valamit velük. Hogyan is volt ez lehetséges? Mi történt ott abban a pillanatban?

Csakis úgy, hogy a mennyországban érezhettem magam azálnagyutazas_tal, hogy akik körülöttem voltak, szőröstül-bőröstül úgy fogadtak el, ahogy vagyok, feltételek nélkül. Vágható volt a szeretet. És ez a szeretet gyógyít. Gyógyítja a sebeket. Nem lehet neki ellenállni. Átadtam magam ennek a csodálatos erőnek, és gyógyult a lelkem.

Átléptem egy kapun, ami az óceánhoz vitt. Hullámok jöttek. Óriásiak. Nem volt más választásom, csak azt éreztem, hogy akármilyen nagyok is a hullámok, nekem be kell úsznom jó messzire és meg kell lovagolnom őket. Felkapaszkodni még nem volt olyan nehéz, de ülni kellett rajta, erősen tartani magam, hogy ne dobjon le, majd jutalomként mindig kitett a partra. Aztán kezdődött az egész elölről. Erőt venni, beúszni, felkapaszkodni, megülni a hullámot és végül lecsusszanni róla. Beúszásnál takarót le, partra tevésnél takarót fel. Le, fel-fel, le. Órákon keresztül.

Ági egyszer csak finoman szól, hogy egy kicsi ödéma van a méhszájon, és ezért nem tud teljesen eltűnni. Javasolja, hogy két-két kontrakcióig jobb oldalon, háton, majd bal oldalamon feküdjek, a baba fejével is masszírozva így az ödémát. Emlékszem, hogy amikor a hátamon feküdtem, elviselhetetlennek éreztem a fájdalmat, és minden erőmmel arra kellett koncentrálnom, hogy ezt most ki kell bírni.

Aztán eltűnt minden akadály és újabb kapuhoz érkeztem. Minden erőmmel nyomtam, és jött is előre, de nagyon-nagyon lassan. Dolgoztam, akartam, szorítottam, akartam, kapaszkodtam, akartam, nyomtam, akartam. Újra világos lett, és Ági biztatott, hogy fogjam meg a fejét. Olyan hosszú a haja, hogy be lehet fonni. Nem, nem fogom meg, én csak nyomok. Majd egyszer csak odanyúltam, és éreztem. Éreztem a nedves kis meleg fejét, és azonnal felpattantam, befutottam a nappaliba, hogy most megszülöm ezt a gyereket. Igen, jön, jön előre, nagyon, nagyon lassan, de jön. Ő jól van. Én is. Ági finoman megkérdezi, hogy mondhat-e valamit. Persze, mondom, bármit. Kórházban már ilyenkor régen kaptam volna oxitocint.

Jön a következő nyomás, és hatalmasat kiáltok, átadom magam annak az erőnek, ami feltör belőlem (elég volt csak az oxitocint említeni). Megszülöm az első gyermekemet. A függönyön keresztül beszűrődő napfényben együtt lebegünk. Csoda történt. Megérkeztünk – ha nem is a végállomásra, de egy új állomásra.

Kisfiú vagy kislány, kérdezem még Tamástól, ahogy a hasamon érzem nedves kis testét. Kisfiú! Igen, kisfiú, és 16-án, hétfőn délelőtt született! A csoda körülvesz és elvarázsol minket egy új világba.

Volt egy kedves ének, amit gyerekkoromban és felnőttként is sokat énekeltem, néha csak úgy magamban:

Várni jó, várni jó,
jó megadással lenni.
Amikor jön az Úr,
s Teneked hoz az Úr
szabadítást és gyógyítást.

M. K.

Léna > > >
Félix születése anyaszemmel > > >
Félix születése apaszemmel > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.