igaz történetek szülésről, születésről

1768. nap: Welcome in való világ (Zsófi)

Megjelent: 2015. aug. 8.

Első gyerekes anyukának lenni nem kis feladat. Zsófi/Dini babával a teljes ismeretlenségbe indultunk. Barátnő, ismerős, szomszéd, anyuka egyetlenegy sem tudta megosztani a tapasztalatait, így biológiailag az orvosomra hagyatkoztam, lelkileg pedig a férjem erősített, nagyon várta az első babánkat és vigyázott rá.

Tizenhárom évvel ezelőtt vidéken nem volt fejlett, elismert az otthonszülés, de semmiképp nem maradtam volna otthon szülni. Abban biztos voltam, hogy a szülést „megoldom”, és hát a komfort, biztonság, kényelemem nekem egyébként is másodlagos volt. Igyekeztem alázattal és nem hisztisen hozzáállni ehhez a „feladathoz”.

Panaszra egy pillanatig sem volt okom, a babavárás alatt semmilyen tünetem nem volt, nulla rosszullét, és egyéb hormonális dolgok sem zaklattak fel. Biztos volt millió változás a testemben, de szerencsére nem érzékeltem. A hetedik hónap környékén jelentkező csekély kis aranyéren kívül tényleg semmi „bajom” nem volt. (Habár az aranyér azonosítására csak később került sor, fogalmam sem volt, hogy az az.)

Előzetes félelmem nem volt sem a szülési fájdalomtól, sem averzióm a szoptatás miatt (például mi lesz a mellemmel). Rengeteg csinos anyuka látható az utcákon, akik nem feltétlenül műanyaggal tuningolt, „nem szoptatok” anyukák.

Így szerettem volna nem felvágva, természetes módon szülni és szoptatni, és a kisbabámnak kizárólag és lehetőleg saját anyatejet adni folyamatosan, már a KÓRHÁZBAN is! A kórház első pár napjában nem akartam őt magára hagyni éjszakára sem idegenekkel, még akkor sem, ha édesdeden alszik.

Tizenhárom éve minimálisan volt gyakorlat a „rooming-in”, de Istenke elvitt minket D-be (E-ből) egy vérprofi profhoz a klinikára. Amilyen szaktekintély volt az orvosom, még a rendkívül extrán aggódós apuka is biztonságban tudott bennünket. A szuper dokibácsi mellé pedig járt a klinika, ami 13 éve igencsak reform kórháznak/szülészetnek számított, illtve a neonatológiai osztályon szinte egyetlen, elsőrendű, mondhatni default rendszer a rooming-in volt. A vezető nővér a Magyar Szoptatásért Egyesület elnöke, igen szigorú nő volt. Nála „aki nem akart szoptatni, az is megtanult”! Gyermektáplálásra is egyetlen opció volt: a szoptatás. Véleményem szerint minden kórházban ilyen szellemiségre van szükség!

Nos, ilyen tuti szupi helyen, orvossal és előzetesen nulla problémával álltam a szülés előtt. Másodikára voltam kiírva, és a heti NST-ket csináltuk szépen. Másodikán is megcsinálták az NST-t, és doki bá’ mondta, hogy itt valóban baba készül nem sokára, és maradjak bent az osztályon. Ez egy várakozós nap volt, Zsolt elment rokonokhoz estére.

Este tíz körül jósló fájások jelentkeztek kb. hétpercenként. Mivel rendszeres volt, én azt gondoltam, reggelre már megszületik Zsófi, hiszen az cirka tíz óra, annyiba csak belefér tán. Ezért Zsolt vissza is jött a kórházba, és sétált velem a folyosón. Lementünk a szülőszobára is, de nem kezdtek kapkodásba a hét perc hallatán, és szépen visszaküldtek sétálni és aludni!

Aludniii? Hiszen szülök, vagy nem? Hogy lehet szülés közben aludni? Jelentem, lehet aludni, mármint jósló fájások között. Annyira nem borzasztó fájásokról beszélek most, de el-elszunnyadtam, Zsolt az autóban aludt reggelig, mivel úgy gondoltuk, hogy reggel (harmadikán) már akkor biztos a szülés következik, mivel hogy nincs más hátra.

Harmadikán reggel a szuper doki bá’ megvizsgált, és mondta, hogy pihengessek még, készül ez a baba kifelé, de még nem pár órán belül. Nahhh, várakozás már tetőfokára hágott, neeem pár órán belüüül? Hát akkor mikor? A nőknek napokig hétperces jósló fájásai vannak? Nyilván millióféle „mese” van, így az enyém többnapos és csodálatos mese lett. Zsófi baba nagyon vigyázott anyukájára, és megfontoltan készült kifelé, nagy várakozásban tartva a közönséget.

Eltelt az egész nap (kedd, harmadika), Zsolttal a klinika nagy kertjét már keresztben-kasul bejártuk, nem sok kedvünk volt már járkálni, de ülni sem… Délután újra elköszönt, és elgurult a rokon szállásra. Vacsora után kezdtek erősödni a fájások, volt, ami rendszertelenül, négy percre jött. Gondoltam, hogy ha eddig ilyen komótosan ment, akkor nem fog ez a baba kipottyanni, így délután hat-hét körül nem rendeltem vissza Zsoltot azonnal. A nővérkéknek jeleztem, hogy most már gyorsabban jönnek a fájások, és rám bízták, hogy ha már két-három-négy perces rendszeresnek érzem, szóljak.

Így is lett, kilenc óra körül levonultam, hogy most már igen csak rendszeresen a fájások. (Ez előtt a nyákdugó is kipottyant egy pisilés alkalmával.) Tíz óra körülre megérkezett Zsolt és a doki bá’ is. A 10 cm tágulás megvolt, de a burok még tartotta magát, a baba lubickolt szépen. Így a beöntés, blaaa… ez műsor kilenctől volt, és jó hogy volt!, tehát ezután kaptam oxitocint, mert az összehúzódások nem tűntek olyan erősnek és határozottnak, mint a tévében, amikor ordibálnak a szülő nők. Fájdalomcsillapítót nem annyira szerettem volna, de hát Zsófinál nem is kellett, hiszen már 24+ órája ment a tágulási folyamat. Az oxitocin ebben az esetben nem sok mindent csinált, „Zsófi biztos kiköpködte” (persze tudom, hogy nem így működik, de az eredmény ez volt).

Így aztán doki bá’ a burokrepesztés mellett döntött. Ahogy mondtam, minden esetben a természetes szülést pereferálják a klinikán, de szülő/vajúdóasztalon tizensok órát tölteni… ha a fájások gyengülnek, anyuka kifáradt stb… nem tesz végül jót senkinek. Így utólag is egyetértek a „beavatkozással”. Nos, ez volt eddig a legfájdalmasabb dolog… no de mégis csak szülők… normális, hogy fáj…

Ezen pár perc után megint „nyugi” következett, vártuk a tolófájásokat. Nem tudom, mennyi ideig vártuk, de este tíztől hajnal 1.10-ig tartott a szülés, a kitolás max. 20 perc lehetett, így kb. háromnegyed egyig vártuk a tolófájásokat. Fájások voltak, és szorítottam Zsolt kezét ekkor jó erősen, de belehalnom nem kellett, így nem tudtam, hogy mit kell érezni a tolófájáshoz. Lehet, hogy semmi különöset, csak a baba kell megfelelő pozícióba legyen a szülőcsatornában, hogy néhány esetben „irányított”, más esetben pedig ösztönös nyomással kitolható legyen a baba.

Na, szóval háromnegyed egy körül úgy látták, hogy a baba jó helyen, és most már welcome in való világ. Így bár én nem értettem, hogy fog történni a kitolás… hiszen akkor kell legjobban kiabálni… én meg nem éreztem erre késztetést. A kinti szülőasztal mellett elmondták az instrukciókat: 1. végig becsukott szemmel nyomunk, 2. egy kitolás három nyomást jelent nagy levegő vétele után. Ez nem tűnt bonyolultnak, csak egy kérdésem volt, jó, de MIKOR kell nyomni…? Az „amikor úgy érzi” „amikor jön a fájás” most nem lett volna jó instrukció, és ezt a tapasztalt szülésznők látták/tudták, így mondták, hogy „együtt figyeljük” az összehúzódásokat, és fognak nekem szólni, hogy mikor kell nyomni. Folyamatosan tapogatták a hasamat, hogy érzékeljék az izom-összehúzódásokat.

Három (szor három) nyomásból kipottyant Zsófi baba. Ebből egyet nagyjából tudtam, hogy mikor kell nyomni, a másik kettőnél elkelt a segítség. Az első után még „semmi izgalmas” nem történt, de ujjongott a csapat, hogy már látszik a haja. Nagyjából ilyenkor lehetett a gátmetszés, amitől végig paráztam, hiszen egy szikével kettévágnak… jaaajjj, az biztos extra gáz… No, hát azt gondoltam, hogy egyáltalán nem vágtak, mert semmit nem érezte a vágásból!!! Második nyomáshármas után kibújt a baba feje, és a harmadikra az egész baba.

Ezután rögtön (orrtisztítás, felsírás után) megkaptam „cukormázasan” Zsófi babát a hasamra, aki kúszott felfelé hozzám. Már akkor is egy vasgyúró volt. A pici babák is, gondolom, sokszor kifáradnak a születésben, de Zsófika „kúszott” fel anyukájához.

Közben doki bá’ lefoglalta magát a varrogatással, és amíg Zsófin elvégezték a minimum szervizt, addig a méhlepény is meglett egy nyomásra. A köldökzsinórvágás és a büszke sztárfotó itt nem is tudom, hogyan volt. Úgy emlékszem, hogy nem fenyegettük előre az orvost, hogy csakis apuka vághatja el, így aztán doki bá’ végezte rutinból a dolgát.

Furcsa volt találkozni Zsófi babával, a kis kiázott öreg kezével, hosszú körmével, és egyik szeme pedig nem akart kinyílni rendesen. A másikkal próbált tekintgetni, de a másik nem szuperált valamiért. Na, ez is zavart, a ronda sötétzöld takaró, amivel betakarták, de aztán hamar megszűnt a világ körülöttünk.

Először, amikor egy óra múlva pisilni kellett, egy ideig a vécén ültem, majd lepottyantam. Kis pofozás, lefekvés, és másodszorra összejött a pisi (katétert elkerülendő… mert ilyenkor minden anyagcsere stb. felborul. Miért… ezekre én nem is gondoltam).

Az első egy-két órában Zsolt is a megfigyelő környékén lehetett. Több nő elégedetlenkedett, hogy mikor mehet már fel az osztályra. Zsolt hazament, én még kb. reggel nyolcig letöltöttem a nyolcórás megfigyelős időmet.

Amikor ketten maradtunk Zsófival, minden kész volt, tökéletes volt, és csúcs szuper volt a megfigyelő is. Próbáltam megismerni ezt a babát, némely pillanatban olyan ismeretlennek tűnt. Próbáltam bemutatkozni neki, hogy „én vagyok az anyukája”, nem sokat reagált. Így én is pihenésre adtam magam.

Minden esemény új volt, magzatsár (ami a megfigyelőben és a gyerekágyas osztályon el is távozott), meg a kis zsúrkocsi, amiben a babákat tartották. Nappal jöttek a vizitek, és a vérzés vizsgálata.

Aggódtam, hogy éhes lesz a baba, amint kiér, nekem pedig még nem folyt a tej… Megtanultam az előtej, normál tej, a tej evés és ivás a babának, jobb vagy bal, vagy melyik mellből szoptassunk, és miiindent a témában. Remek kiképzőnk volt ebben a témában, az említett elnök asszony.

Az első éjszaka volt rettentő fárasztó, Zsófi baba sírt. Ha sétáltunk a zsúrkocsijával, jobb volt, vagy ha ültem vele karomban az ágyon, de más pozíció nem tetszett neki, én meg a varrat miatt nem tudtam sokat ülni. A járkálásra csak egy ideig voltam fitt, így aztán anyuka meg Zsófika közösen sírdogált. Hiába kérleltem, hogy egy kicsit aludjon mellettem, ő akkor még nem értette a kis 24 órás evilági létéből kifolyólag. Hajnaltól reggelig így a neonatológiai osztályon sínylődött Zsófika. Afelől voltam csak nyugodt, hogy itt cukros vizet nem adnak a babáknak.

Második reggeltől hipp-hopp beleszokott a földi életbe Zsófi baba, szopizott, gyarapodott babásan.

M. L.

Péter > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.