igaz történetek szülésről, születésről

1216. nap: Nyílt levél

Megjelent: 2014. febr. 2.

Nyílt levél dr. Geréb Ágnesnek, gyermekeink (és az Ország) nagyrabecsült bábájának, szeretett szülésznőnek!

Kedves Ági!

Szeretnénk, ha tudnád, a nehéz napokban nem vagy egyedül. Ezt üzenjük ebben a levélben, amely azért „nyílt”, hogy bárki elolvassa, tovább adhatja, ha úgy gondolja, s ha Te is megengeded!

Kedves Ágnes!

Néhány napja, 2010. október 10-én töltötte be legkisebb gyermekünk 10. életévét. A vasárnapi terített asztalt körül ülve, a gyertyafény mellett felidéztük Emese Etelka – egyébként Mici – világra jöttének történetét, ahogy ezt egyébként minden esztendőben tesszük a négy csemeténk szülinapján. Ők nagyon szeretik hallani a részletes élménybeszámolót, s ha előfordul, hogy kimarad, vagy másképp hangzik egy-egy mozzanat, akkor kijavítanak bennünket, apjukat, anyjukat. A lányok nem egyszer el is játszották babáikkal-bábuikkal a nagy eseményt, játékosan, de csodálatos átéléssel, mint leendő anyák.

Jókedvünk azonban széttörött, mert kegyetlen hír jutott el hozzánk a rádióból, tévéből, internetről, barátaink telefonjából: Téged, kedves Geréb Ágnes, gyermekeink szeretett világra segítő szülész-bábáját kommandósok elhurcoltak, és bebörtönöztek! Képtelenek voltunk elhinni, felfogni megrémült ünneplő gyerekeinkkel együtt, hogy valóban megtörtént-e ez az embertelen és felháborító akció, bár avval tisztában vagyunk, tapasztaljuk, hogy Magyarország a rombolás, káosz, széthúzás pokla.

Az ünnepi torta, köszöntő ének, kedvenc étel tálalása s a (meglepetés) ajándék mellett egyébként nálunk nemcsak az évforduló ténye, a lét öröme, ünneplése kap hangsúlyt, annál inkább a születés csodájának és ugyanakkor testi, kézzel fogható valóságának az újra és újra átélése. Meggyőződésem, hogy nálunk ennek az aktusnak a folyamatos közösségi élménye azért munkál, mert az ottHON születés részesei voltunk. A testvérek ugyan nem voltak szemtanúi az érkező új családtag jövetelekor, de ők is velünk, ottHON voltak. Vártak, izgultak, hogy mikor nyílik meg a „szülőszoba” ajtaja, átélték a készülődést, a szülési fájdalmak felgyorsulásakor egy-egy pillantással, simogatással bátorították anyjukat. A várandósság közösségét imádkozva, szurkolva valósította meg a család. Nem kellett nekik szorongva, sírva búcsúzniuk áldott édesanyjuktól, akit hermetikusan elzárt kórterembe szállítottak, ahonnan ki tudja, mikor tér haza? A KÓRház(á)ból. Nekünk megadatott, hogy mamájukat, igaz, kicsit megtörten, fáradtan, de győzelmes, boldog mosollyal láthatták, csókolhatták meg a mellén nyugvó babácskával együtt. Az új jövevény körüli koszorút azok a jóemberek képezték, a bába, a szülész, doula, a szomszédból átjött kismama, akik örömünkben osztozva, tudatosíthatták bennünk, hogy nem vagyunk egyedül, nem vagyunk kiszolgáltatottak, de vannak, akik szeretnek, szolgálnak minket, s nekünk is ezt kell tennünk másokkal életünk folyamán.

Szeretném elmondani, igyekezve, hogy ha lehet, röviden, persze a téma nem engedi meg, hogy a közlés távirati legyen, először Emese Etelka (még egyszer mondom: MICI) megérkezésének történetét. Az előzmények közül egy sztorit kiemelek: mikor településünk védőnője megtudta, hogy otthonszülésre készülünk, behívatta feleségemet a rendelőintézetbe azzal a céllal, hogy az akkor már háromgyermekes anyának tanácsokat adjon és lebeszélje a számára kriminális tervről. Jelen voltam magam is az egészségügyi középkáder kioktatásán. Azt mondtam a jámbor asszonynak, hogy bár mi műsort ugyan nem csinálunk gyermekünk születéséből, sőt, mi kamerázni sem szoktunk, szeretettel hívom, hogy legyen ott az eseménynél. Ő erre elszörnyedt, én még megkérdeztem tőle, hogy látott-e már az életében szülést? (Nem tudhattam, van-e saját gyereke, s ha igen, hogyan élte meg annak világra hozatalát, hogyan szenvedte el, esetleg csukott szemmel, száját összeszorítva.) Válasza ez volt: „Isten mentsen, hogy ilyen helyen jelen legyek!”

Mici megszületése nem volt izgalommentes. Gyorsan zajlott, hirtelen. Feleségem, Móni a szomszéd faluból kölcsönkapott szülőszéken kuporgott. Nyomta, tolta, ahogy csak lehetett, s bizony a bábának, Mónikának és segítőnknek, Áginak igencsak résen kellett lenni, hogy szakszerűen és ugyanakkor átérző asszonyi emberséggel kísérjék a folyamatot. Ti, Ágnes, egy harmadik Ágival később érkeztetek villogó gépkocsidon: a baba már kint volt, de nagy-nagy biztonságot nyújtott számunkra az alapos vizsgálat, avatott ellátás, a méhlepény kontrollálása és egyáltalán minden gesztus, amit tettetek.

Később leánykánknál légzési zavarok léptek fel – szopizni akart nagyon, a nózija meg el volt dugulva –, s ezért sietve bevittük az X. kórházba. (Bocs, mindig elhagyom az gyógyintézmény nevéből a Szentet, hisz életem nagyobbik részében üldözték az efféle klerikális-reakciós titulus használatát, s a megszokás mondatja velem a simán X-et.) Ott aztán nekiláttak a kezelésnek, hideg csapvíz alá tartották Micikénk kis testét, lecsapatták róla a magzati anyagokat (védőburkot?), mondván, szemünkre vetve, hogy ilyen elhanyagolt, mosdatlan csecsemővel még nem találkoztak. Beindítottak egy antibiotikumos infúziót, amelyről, kérdésemre, hogy milyen szert és miért kap a gyermekem, annyit voltak hajlandók közölni, hogy az „általános”, mindenki megkapja, akit behoznak.

Vita, veszekedés következett, mert ragaszkodtunk ahhoz, hogy az édesanya maradhasson a csecsemő mellett, éjszaka is. Ez egyébként nem valósult meg. Az eü. személyzet minősíthetetlen jelzőkkel illetett bennünket, és Téged, Geréb Ágnest, amikor „kiderült”, hogy tervezett otthonszülés után vagyunk. Másnap reggel az új szolgálatos, ügyeletes doktornőt kerestem, aki vizit után fogadott. Annak ellenére, hogy már bejárta a rá bízott terepet, azt kérdezte tőlem, hogy a beteg gyerek anyja hol van? Móni, elkülönítve Micitől a szomszéd szobában aludt, nyilván a kimerültség miatt. A doktornő, zavarában, hogy fogalma sincs a helyzetről, korholni kezdett, hogy nem törődtünk a gyerekkel, itt kellett letisztítani, magunknak köszönhetjük a bajt, lám, tele van a bőre piros foltokkal. Én igyekeztem felvilágosítani az „orvost”, hogy légzési probléma miatt kértük a sürgősségi ellátást. Azt válaszolta, hogy ő erről az átadás-átvételkor nem kapott információt a kollégájától, de majd utánanéz.

A következő, s egyben utolsó napot a baba és mama már egy szobában tölthette, aztán saját felelősségemre hazavittük Emesénket, aki azóta is él és virul, hála Istennek. Geréb doktornő velünk folyamatos telefon összeköttetésben volt, és e kritikus időszakban kétszer is bejött a kórházba. Igyekezett tájékozódni az esetről; teljes felelősséggel és ugyanakkor a legtermészetesebb empátiával. Köszönjük, Ágnes, és az egész csapatnak! Veled, velünk ellenségesek voltak, de Te és mi NEM. Ezeknek az állami intézményeknek, alkalmazottaiknak vörös posztó minden alternatív, barátságos, otthoni, nem kórházi szülés. Hosszú lenne taglalni a miérteket, én itt elsősorban a butaságot említem, meg a pénz-presztízs érdekeket.

Nyilvánvaló a fentiek alapján, hogy otthoni és kórházi, barátságos és barátságtalan szülések esetén is előadódhatnak komplikációk, beavatkozást igénylő sürgős esetek, egy azonban tuti: szülőknek, családjaiknak, a felnövekvő kicsinyeknek, akik szintén apa, anya, családalapítók és -fenntartók lesznek, a legeslegfontosabb a humánum, a szakmai tudással is párosuló önzetlen SZERETET.

2. mese

Muszáj még beszélnem a 12 és fél éve született Mária Ilonánk esetéről is, akivel – bár mindennel felkészültünk – el kellett indulnunk otthonunkból, ahová vártunk Benneteket, ha eljön az idő, de mivel egy másik helyszínen, tőlünk kb. 40 km-re beindult a szülés egy kismamánál a jelenlétedben, nekünk kellett odamenni, te már nem mozdulhattál, s előállt a Hegy és Mohamed ismert képlete. Öreg Trabantunk motorja egyébként út közben „beállt”, sógoromat hívtuk mentésünkre, aki fél órán belül ott termett Skodájával, és sötétben átpakoltunk, hogy végre eljussunk a születésházba.

Móni fájásai sűrűsödtek, erősödtek ekkorra, de higgye el nekem mindenki, hogy rémület, aggodalom nem lett úrrá rajtunk, mert velünk volt a bábánk (őt nem a Te teamedből választottuk), neki volt már akkor(!) mobilja, azon hívtuk Csaba sógort, a lakásból elhoztunk minden felszerelést, amivel az otthonszülésre készültünk, a lepedőtől az elemlámpáig, valamint nem utolsó sorban annyira tele voltunk pozitív energiával – ez jó ómen gyerekvárás-szülés-felnevelés idején! –, adventi várakozásunk szinte megnemesített bennünket, és bíztunk Urunkban, hogy velünk van egyébként: ha úgy alakul, a nehéz körülmények ellenére, ott, az országút szélén átsegítettük volna Marikánkat az anyaméh biztonságából erre a sötét, zivataros földre.

A lényegre térve: életem talán legcsodálatosabb éjszakája következett! Meleg, kényelmes, barátságos környezetben néhány órás vajúdással kezdődött. Segítőnk, Móni és az én apai-házastársi támasztékom között az én drága Mónikám, aki harmadik gyermekünket szülte, szenvedett bizony a fájdalomtól. A ringatózás, a legszebb ősi dallamunknál is szívbemarkolóbb, ritmusos, artikulátlan-nyögő hangicsálás közben, kezemet fogva, karolva engem, miközben bábánk illó olajokkal kenegette, masszírozta hátát, testét, s lévén maga is többgyermekes asszony, praktikus tanácsai, lelkesítő biztatása közepette jött evilágra a mi drága teremtésünk. (Bocsánat! Soli Deo Glória!)

Te, Ági, és asszisztenciád az említett párhuzamos, kicsit korábban beindult szülés kísérésének fáradalmai után a szomszéd szobában pihentetek, próbáltatok regenerálódni. Meghagytátok, hogy bármi probléma adódik, azonnal jelezzük, s amikor eljön az óra, ott lesztek mellettünk.

Így is történt, így segítettétek világra porontyunkat. (Most mondjam, hogy de milyenre…?) Nekem a méhlepény tüzetes vizsgálata, szemlélése külön élmény volt, hiszen, mondanom sem kell, mindez ideig a szülés-születés konkrét fizikai tényezőiről alig volt ismeretem, inkább csak a misztériuma élt bennem. Nagy Tanítónk (s most senki se gondoljon Sztálinra vagy Rákosi Apánkra!), Molnár V. Józseftől tudom, hogy a régiek, elődeink a lefüggönyözött szülőszobában, Jézusunkat is megidéző gyertyafény mellett, asszonyok és bába közreműködésével segítették az áldás megszületését, s eközben a férfiemberek, köztük a (vélhető) apa is a külső helyiségben várakoztak pálinkázgatás közben, vajon mi lesz az eredmény: fiú, vagy csak lány? Igazság szerint én sem készültem bevetkőzni az asszony mellé, hogy együtt, szinte egy testként végezzük el a világ legnagyszerűbb alkotását, lelkiekben tökéletesen egybeforrva. Csak a hirtelen, váratlan helyzet alakította így, amit már említettem, bár szavakkal leírni lehetetlenség: a boldogság, a beteljesülés éjszakáját.

Ennek a gyönyörű drámai játéknak egyébként vidám prológusa adódott. Marikának még sokáig édesanyjával összekötve a köldökzsinórral, annak melegségét, mellét keresve, kapva szundizott, jó meleg takaró védelmében, mi meg, a „stáb”, üldögéltünk a nagy szivacs szélén, társalogva, pletykálva a vidám dolgokról, s közben szalonnáztunk, reggeliztünk, s koccintottunk az ilyenkor elmaradhatatlan flaska borból.

Később kettesben maradva Mónikámmal – jaj, mit beszélek, dehogy kettesben, hiszen Marcsikánk is ott volt! – egy jó nagyot aludtunk. Hasunkra sütött a nap, mikor megérkezett barátunk Palacsinta (Jani), és hazaszállított bennünket – Chevroleten!

3. mese

Még rövidebben igyekszem a nemsokára 15 éves Palkónk (Pál Péter) jövetelét felidézni. Őt is otthon szerettük volna köszönteni, de hó- (közlekedési) akadály és a Téged épp akkor ledöntő influenza miatt le kellett mondanunk arról, hogy a vezetéseddel és a lakásunkban történjék a szülés, kedves Ági! Amikor már szorított az idő, az otthonszüléskor egyébként mindig kötelezően számításba veendő közeli kórházban kötöttünk ki. Én is bent voltam a „műveletnél”, felmutatva az engedélyhez szükséges jogosítványomat, hiszen mint gyakorló apa, az előkészítő tanfolyamotokon, foglalkozásokon részt vettem feleségemmel együtt, s erről bizonyítványt kaptam.

Elképesztő, ami történt, nincs rá jobb kifejezés! Móni felfeküdt hanyatt az alulemez borítású műtőasztalra, szembenézve a mennyezeti neoncsövekkel, és a férfiorvos hangos, agresszív vezényszavára négy-öt erőlködés-tolás után kivetette magából fiunkat. Móni oxitocininjekcióban és gátmetszésben részesült. Követelésemre egy-két percig vártak a köldökzsinór elvágásával, ugyanis kértem, hogy az újszülöttet tegyék rá az anyjára, hadd lássa és örüljön fiókájának. A legénykét elvitték, lemérték, 4 kg 20 dkg volt, ezért az előírást betartva cukortesztelés céljából beinjektálták és elkülönítőbe vitték.

Engem kikísértek, s napokig be sem mehettem (volna) látogatni, mert járványidőszak volt, látogatási tilalommal. A szülőszoba kamerája nem működött, így a többiek, a család, nagyiék csak kb. öt nap múlva láthatták és ölelhették át hazatérő szeretteiket. Mindentől függetlenül én belógtam a kórházba, fehér köpenyt öltöttem, fityulát kanyarítottam a fejemre, és kutatni kezdtem, hol lehetnek Móniék. Amikor a folyosón szembetalálkoztam a FŐnővérrel, az felsikoltott, hogy bajuszt lát. Rendőrrel fenyegetett, nehezen értette meg, hogy egyszerűen szeretném látni a gyermekemet és édesanyját, akik szerencsére egy szobában töltötték a napjaikat. Figyelmeztetett, nehogy belépjek a kórterembe, mert ott több anyuka is szoptat, és kint van a mellük. Nem tudtam eltitkolni véleményemet, hogy az bizony gyönyörűséges látvány!

Félretéve a viccet, megjegyzem, ezekben a szorító szituációkban (kórházi gyerekszületés) sok-sok humorforrás lelhető. Ami viszont komoly hozadéka volt ennek az erőltetett kényszerszületésnek: Palkóval akkor valami történhetett, azt a bizonyos beavatkozást máig megsínyli. A szülés dokumentációját, fiam vizsgálati, kezelési anyagát máig nem kaphattam kézhez, hiába követeltem! Különféle rehabilitációs kezelésre kellett hordani évekig, mozgása – és talán a gondolkodása is részben – feltűnően lassú volt, a finommotoros műveletekben hátrányban van, például pár éve még hegedülni járt, de megállapították, hogy nem tud fejlődni a merev kéztartásmozgás miatt. Próbálkoztunk gyógytornával, víz alatti tornával, pszichológussal, szakértői bizottság előtt is volt, fejlesztő pedagógushoz járt. Szóval, van KÓR-házi tapasztalatunk rendesen!

4. mese

Manci (Margit) lányunk, az első gyümölcsünk kórházban látta meg a napvilágot. Akkor, 17 évvel ezelőtt még nem is gondoltunk alternatív megoldásra. A megszokott, átlagos, de nekünk első szülés: oxitocin+gátmetszés volt mindössze az orvosi cselekmény, de az nem halványuló élmény, hogy amikor a kontrakciók felerősödtek, igen jó lett volna egy kis segítség, személyes törődésféle, de hát ez – érthetően – elmaradt, mert a szomszéd ágyon egy már elindult szülőnővel volt elfoglalva szülésznő és orvos egyaránt.

A következő háromnál sokkal inkább érvényesült a családtervezés, a gyerekvárás tudatossága, az erős lelki háttér. Az otthoni (barátságos) szülés gondolata azért vált fontossá később, hogy mindaz, ami kettőnkkel, majd többünkkel történik, legyen közös, a családi öröm, bánat, a Teremtő által kínált áldás fogadása úgy valósuljon meg, hogy együtt dobog a szívünk. Az otthonszülést vállalva nagyon sok megütközés, elutasítás ért bennünket, így jártunk a védőoltásokkal kapcsolatban is, amelyeknek nem vagyunk feltétlen alávetettjei, s bizony még bírósági ügybe is bonyolódtunk, pedig mindenkor csak azt hangsúlyoztuk, hogy jogunk van az információra és a szabad, felelős szülői döntésre gyermekeink életével kapcsolatban, ezt a szerepet semmiféle hatóság nem veheti át és el.

Hirdettük a szoptatás, az anyatej prioritását is. Mónikám táplált, segített szomszéd gyerekeket, anyákat, tejjel, tanáccsal – most is ezt teszi, ha van rá alkalma. Bekapcsolódtunk az Otthonszülés Mozgalom életébe is, anyagilag is támogattuk valamelyest, amíg tehettük. (Most ez kizárt: tanári fizetésemből kell eltartanom hatunkat, tanítói diplomás feleségem tartósan munkanélküli. A közeljövőben nem számítunk pozitív változásra.)

Az otthon születettek nagy találkozóin is megfordultunk, tapasztaltuk, hogy százak, ezrek hogyan ünnepelnek együtt és Benneteket, áldozatos bábáinkat a Millenáris Parkban például.

Tudnod, tudnotok kell, kedves Ágnes, hogy nemes, áldozatos munkátok nélkülözhetetlen! Azt kívánjuk, hogy töretlenül, rendíthetetlenül állj helyt, ahogy eddig is tetted. Érezd azt a hatalmas hőfokú és mennyiségű szeretetet, amit mi érzünk Veled kapcsolatban, akik megtapasztaltuk lelkiismeretességedet, felelősségtudatodat, emberségedet, küldetésedet. Ezért is ütnek, vágnak, vernek bilincsbe. Mert az elbitangolt (aranyborjút követő) orvosi nyáj, ne mondjam csürhe (utóbbi a disznók gyülekezete) nem tűri a „beavatkozást”. A beavatkozás=gyermekszülés piacát magának vindikálja, s jaj annak, aki keresztbe tesz! Nem folytatom, mert kerülöm az indulatosságot, ami egyébként az ő sajátjuk.

Csak még egyet: politikai fogolynak, üldözöttnek tartalak, kedves Ági – csücsülnek egyébként szép számmal ártatlanul meghurcolva e státuszban demokratikusnak és jogállaminak álcázott diktatúránk büntetés végrehajtási intézeteiben. Különféle ügyekből kifolyólag veszélyesnek nyilvánított emberek hangsúlyozom: politikai foglyokká válnak, polgári törvényeket, alkotmányt megcsúfolva. A pénzhatalom igyekszik legyűrni keresztény erkölcsünket, kultúránkat, szabadságjogainkat.

Jézus Krisztus is megjárta a kálváriát, mert gyógyított, tanított, igazságot tett, szeretetet sugárzott. Te is, kedves Ágnes, munkatársaiddal együtt hordozzátok a nehéz keresztet. Kérlek, tarts ki, ne add fel, az igazság győzni fog. Egy költő szavaival üzenek, remélve, hogy megölelhetünk mielőbb: A KERESZTET NÉZD, NE A GOLGOTÁT!

Hálás szeretettel kívánunk minden jót:

V. P.

gyermekeink születése Anyaszemmel > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.