Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 1003. nap: Indián asszony (Larion születése)

1003. nap: Indián asszony (Larion születése)

Megjelent: 2013. júl. 4.

Lalát mint első gyermekemet nagy izgalommal vártam. Otthon szerettem volna szülni, de féltem, féltem attól, hogy mi lesz, féltem attól, hogy a szomszédok beszólnak a hangoskodás miatt, és egyáltalán. Volt egy olyan érzésem is, hogy az a lakás, ahol akkor laktunk, nem elég otthonos nekem.

Mindezzel együtt, elsősorban otthonszülésre készülve, végigjártuk Ágiéknál (miért gépeltem félre Égi-nek?) az információs hetet, ahol nagyon-nagyon sokat tanultunk, olyan dolgokat a szüléssel kapcsolatban – és itt nemcsak vagy nem elsősorban lelkiekről, hanem komoly, tudományos biológiai tényekre gondolok, mint például a szülés különböző szakaszai és az azokat kísérő fizikai és érzelmi jelek és jellemzők – amiket tényleg SEHOL MÁSHOL nem hallottam, egyetlen kórház által tartott szülésfelkészítő tanfolyamon, sem könyvben, sehol. Lehet, hogy szakkönyvekben ez szépen le van írva, de mint egyszerű szülésre készülő laikus anya, ezeket az infókat sehol nem kínálják tálcán, ellentétben a közismert légzéstechnikákkal, amiknek azonban nem sok hasznát látni.

Ezeknek az okosságoknak aztán a végül kórházi szülésnél is nagy hasznát vettem, például nem ijedtem meg, amikor telehánytam a vizsgálót, a folyosót és a vécét is, mert tudtam, hogy ez teljesen természetes velejárója lehet a szülés két szakasza közötti határ átlépésének. (Ugyanígy történt második gyermekem születésekor, de akkor kedves doulámat, a keresztanyámat sikerült lehánynom. Örök hálám, amiért példaértékűen, bátran és nagy szeretettel viselte a megpróbáltatásokat!)

Másodikán, vasárnap ünnepeltük Viviennek, férjem nagylányának 10. születésnapját, ami egyébként negyedikén van, ami abban az évben keddre esett. Még két hetem volt hátra a kiírt időpontig, bár éreztem, hogy Lala hamarabb fog születni, sőt, tulajdonképpen tudtam. Hidas Györgyhöz jártunk kapcsolatanalízisre, és Lari megmondta előre, hogy harmadikán hajnalban fog megszületni. De ezt valamiért nem vettük komolyan – hittem is, meg nem is, hogy azok a tapasztalatok, amelyek Hidas doktornál történnek, valósak.

Csak utólag gondoltam vissza, hogy a harmadika hajnal az másodika éjjel kezdődik. Úgyhogy tulajdonképpen egész nap Vivi születésnapjával voltunk elfoglalva, a vendégekkel, az ünnepléssel. Anyukám és húgom segítettek a háziasszonyi teendők ellátásában, de azért úgy is eléggé kimerültem délutánra. Így hát, amikor elmentünk sétálni a közeli Városligetbe, én két sarok után visszafordultam, hogy már ez nekem túl sok lesz.

Este lefekvéshez készültünk, kilenc-tíz óra között. Már feküdtem, Laci Vivit altatta – volna, de valahogyan felmerült a tévéproblematika. Én harcos tévéellenes voltam akkor (most is tévéellenes vagyok, de korántsem harcos), és a vitát egy erős felkiáltással zártam: ez a gyerek akkor sem fog tévét nézni! És ekkor megpattant a magzatburok. Olyan volt, mint amikor elpattan egy gitárhúr. Tudtam, hogy ez nem jelenti feltétlenül a szülés kezdetét. Tanakodtunk, mi legyen, de akkor már folyt a magzatvíz.

Hívtuk Ágit, akit akkor már egy másik szüléshez hívtak, és javasolta, hogy hívjuk másik Ágit. Én akkor ragaszkodtam Geréb Ágihoz. A második szülésemre már úgy készültem, hogy lesz, ahogy lesz, jön, aki tud, ez a baba otthon fog megszületni, ha a Jóisten is úgy akarja. Itt, az első szülésnél, amikor telefonáltunk Geréb Áginak, ő azt is mondta, hogy ugye emlékszem, hogy még a magzatvíz sem jelenti feltétlenül azt, hogy hamarosan jön a baba. De én akkor már tudtam: nem, nem, Ági, ez a baba ma éjjel meg fog születni!

Ültem a vécén, otthon, ütemesen mozogtam előre-hátra, mert csak így tudtam elviselni a hullámokban rám törő fájdalmat. A szünetekben vezényeltem: „Hívd fel Anyát, vigye el Vivit, készítsd össze a táskát, adj egy törcsit, menjünk be a kórházba, adj rám ruhát stb.” Kínszenvedés volt a kórházba vezető út, minden döccenő fájt. A mai napig eszembe jut az az út a kórházba, ha arra megyek. A férjemnek is.

Éjjel, talán fél 12 tájban értünk be. Már homályosak az emlékeim, hét éve történt mindez. Várni kellett egy váróban, felfeküdni egy asztalra vizsgálatra – minek?

De hát muszáj volt felrakni a CTG-t (a gépfarkasokat, ahogy Lari hívta a pocakomban – ez a szó merült fel bennem, amikor a CTG a hasamon volt, úgy éreztem, ez nem az én szavam, hanem inkább a méhemben növekedő kisbabámtól származik – és soha nem szerette előtte sem – én sem értettem, mi a csodának utazom át a városon, amikor már járni alig bírok, hogy tíz percig rajtam legyen az a ketyere, teljesen feleslegesen), amit egyébként próbáltunk előre megbeszélni a választott orvosommal, hogy ne legyen, és úgy is emlékeztünk, hogy valami ilyesmit meg is ígért – de a választott orvosom nem volt ott –, persze, mondjuk, azért is imádkoztam szülés előtt, hogy ne legyen ott orvos, elég nekem csak a szülésznő – de sajnos, mindent utolsó pillanatban kerestünk, utolsó hónapban váltottam orvost, egyszer találkoztunk előtte a szülésznővel – ő tényleg rendes volt, mert bejött –, csak mondjuk, ígért gátvédelmet meg gátmasszázst, de mivel „túl gyorsan jött a baba, ezért nem lehetett gátvédelmet alkalmazni”, szóval végül volt egy gátseb, de hát ez teljesen természetes velejárója lehet egy szülésnek – szóval, hogy e hosszú mondat elejére és a kronológia sorrendjébe visszatérjek, kirángattak a vécéből, felrakták a CTG-t. Mindezt szerencsére az alternatív szülőszobában, mert szerencsére az üres volt éppen.

Mindenesetre nagyon fájt, égetett a bőröm, nem tűrtem meg magamon ruhát, mindent levetettem, ott ültem anyaszült meztelenül, kiabáltam, amolyan öntörvényű módon, de rám szólt az ügyeletes, fiatal, szerintem még nem szült doktornő, hogy ne kiabáljak, hanem azt az energiát inkább a tolásba fektessem. Laci végig mellettem, helyesebben mögöttem ült, tartott, támogatott – olyan szépen, pont ugyanabban a pózban, mint ahogyan aztán a második babánk is megszületett.

Mikor már nagyon nehéz volt, jött egy érdekes kép. Indián asszony voltam, aki egyedül bolyong az erdőben és szül. Nagyon sok erőt kaptam ebből a képből, és a következő pillanatban arra gondoltam, hogy itt hárman dolgozunk össze, nemcsak a férjem meg én, hanem itt három ember összmunkájáról van szó, és ez nagyon jó érzés volt.

És egy nagy üvöltés után kint is volt a leggyönyörűbb kis bölcs, akit valaha láttam. És onnantól fogva nem számított semmi más. Onnantól fogva boldogság volt. És összetartás, és védelem. És minden más olyan lényegtelennek látszott.

(Úgyhogy innentől fogva csak zárójelben mondom el a kevésbé lényeges dolgokat. Például, hogy ráültettek egy nagyon „alternatív” szülőszékre, ami nekem baromi kényelmetlen volt, és túl széles, és szerintem azért szakadt el a gátam. És három évvel később a második babám is nagyon gyorsan jött, de ott tudott egy csúcs szuper szüléskísérő szakember, Juli megfelelő gátvédelmet alkalmazni, úgy, hogy semmi bajom nem történt.

Vagy például, hogy a választott orvosom azért nem jött be, mert Tatabányáról kellett volna feljönnie Budapestre, és azt mondták neki a telefonba, hogy túl gyors a szülés, úgyhogy nem érne fel. És másnap azért meglátogatott, és intézte a papírokat, szóval rendes volt.

És hogy tulajdonképpen az ügyeletes doktornő is rendes volt, csak hát kórházi, no, és hát ott biztos muszáj rászólni az asszonyra, hogy ne ordibáljon, meg nyomjon, meg toljon, meg ilyeneket.

Itt értettem meg a dúla fogalmát is, mert a takarító néni volt az egyetlen, akitől kaptam egy együttérző pillantást, a férjemen kívül, persze.)

Hagyták a magzatzsinórt pulzálni, a kicsit a mellemre mászni és meginni az első tejecskét. Mindez fél kettő tájban történt. A férjem pontosan tudja, 1.23-kor.

Laci mosdatta meg, mérte le, öltöztette fel a babánkat. A doktornő szerint túl hideg volt, vagy mi, mert úgy gondolta, feltétlenül inkubátorba kell fektetni. Próbáltunk tiltakozni, de nem lehetett. Végül beletörődtem, úgy gondoltam, hogy nagyon kimerültünk mindketten, és talán nem baj, ha alszunk egy kicsit, és majd reggel találkozunk. Addig gondolatban mellette leszek. Laci kísérte le, ő bizonyosodott meg arról, hogy jó helyen van, nem keverik össze stb., én pedig már kora reggel ott őriztem, vártam, míg megérkezik a reggeles gyerekorvos, és kiengedi hozzám az inkubátorból.

Reggel, ahogy lehetett, telefonáltam Geréb Áginak: Megszületett a baba, de néhány év múlva majd újra jelentkezünk. Így is lett…

A. K.

Zoé > > >