Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 1566. nap: A „jókislány” szül

1566. nap: A „jókislány” szül

Megjelent: 2015. jan. 18.

Világéletemben ilyen voltam. Túlságosan szabálykövető, tekintélytisztelő, a „példás magaviseletű és szorgalmú” tanuló. Aki attól félt, hogyha rosszul ír meg egy dolgozatot, a tanárainak csalódást okoz. Ezenkívül még naiv és empatikus. Különösen 22 évesen, egy tapasztalatlan, burokban fölnőtt felnőtt gondolkodásmódjával.

Megéreztem, hogy megfogant bennem. Mintha hirtelen lett volna egy harmadik szemem, ami befelé néz, és egy fülem, ami befelé hall. Egész lényem egy biztonságot adó rejtek lett. Nagyon szerettem várandós lenni. Az elsőgyerekesek izgalmával vártuk őt.

Annyit tudtam, hogy ahol édesanyám szült minket, ott a kórház híres a háborítatlan szülés iránti elkötelezettségéről, és ez nekem elég garancia is volt arra, hogy szép szülésélményünk lesz, mindhármunknak. Elég gyorsan meg is találtuk a doktor urat, akinél rögtön az első találkozásnál éreztem, hogy jó kezekben leszünk: ez amolyan megmagyarázhatatlan dolog, hogy mivel érdemli ki egy vadidegen már az első találkozáskor a teljes bizalmad, de az eltelt évek során megtanultam, hogy bíznom kell az ösztöneimben.

A szülésznőnkről tudtuk, hogy a gyöngéd születés oldalán áll, kedves volt és mosolygós. Azt ígérte, hogy a privát NST-k alatt tudunk majd beszélgetni, hogy jól megismerjük egymást. Persze elmentünk az általa tartott kiscsoportos szülésfelkészítőre is. Volt bennem egy kis rossz érzés, mert az NST-k alatt volt, hogy kiment telefonálni, és valahogy nem tudtunk egymásra hangolódni. A konkrét kérdéseimre nem érkezett konkrét válasz.

A 40. héten egy reggel fél hét tájban ébredtem fájásokra, amik nyolcpercenként jöttek. Negyed nyolc körül felhívtuk a szülésznőnket, bizonytalankodva, ő azt mondta, hogy üljek be meleg vízbe, és egy óra múlva beszéljünk. Nem esett jól a víz, amikor ismét felhívtuk, már kinn voltam a kádból ötpercenként jövő és harminc másodpercig tartó fájásokkal. A hangjából éreztem, úgy gondolja, először szülő kismama, még biztos messze a vége. Azt mondta, hogy akkor beszéljünk egy óra múlva ismét.

Nem vártunk egy órát a hívással, férjem látta rajtam, hogy ideje lenne talán már kórházba menni. Én még szuszogtam neki, hogy de hát nem telt le az egy óra. De ő, a támaszom, hallgatott az ösztöneire, felhívta ismét a szülésznőt. Kilenckor már másfél percenként jöttek a fájások és egy percig tartottak. Kérdeztük tőle, hogy nem indulhatnánk-e lassan a kórházba. Mondta, hogy egy óra múlva elég lesz találkoznunk a kórházban, meg figyelmeztetett, hogy csak azért tartanak ilyen sokáig a fájások, mert rosszul veszem a levegőt.

Na, a maradék önbizalmam itt veszett el, pedig nem mondta bántóan. Azt éreztem, hogy ő a tapasztalt, én pedig a zöldfülű. Aki ezek szerint még arra sem képes, hogy a levegőt jól vegye.

A kórház tíz percre volt, bőven volt időnk elindulni, hogy a megbeszélt időben ott legyünk, és én még maradtam volna is otthon, „jókislányságból”, de a férjem megint érezte, hogy nem kell rám hallgatnia. Mennyire tökéletesen a másik felem volt akkor! Érezte, hogy nem vagyok képes dönteni, és mert dönteni helyettem. Jobban tudta, hogy mi van bennem, mint én magamról. Szelíd vezetésre volt szükségem, és pont ezt adta meg nekem.

Egy óra helyett fél óra múlva már benn voltunk a kórházban, ahol el is tévedtünk, pedig tudtam az utat – csak nem szülő fejjel. Állandóan meg kellett állnom, pár lépést tudtam már csak tenni (itt már tolófájásaim voltak, de persze, ezt is csak utólag raktam össze). Jött egy angyal a szemészetről, és elröpített minket a szülészetre – tényleg így éreztem. Szülésznőnk is benn volt már, de éreztem itt még a somolygásából, hogy nem hiszi, hogy ennyire sietnünk kellett volna.

Amikor az ügyeletes doktor megvizsgált, kiderült, hogy eltűnt már a méhszáj, mehetünk a szülőszobára. Akkor láttam rajta, hogy meglepődött. A szülőszoba nem az alternatív volt, a szülésznő mondta, hogy bármilyen pozícióban lehetek, ahogy jólesik. Én egyszerűen nem tudtam, hogy esne jól. Különösen azon a magas kórházi ágyon. Hogy lehet azon bárhogy lenni? De nem volt erőm, hogy ezt mind kimondjam, teljesen elborítottak ezek a soha nem ismert erők. Valahol nagyon mélyen voltam, nagyon lenn, nagyon távol, és nagyon egyedül. Éreztem, hogy jó lenne, ha mondhatnám, hogy így segíts, itt simogass, mondd nekem, hogy jól csinálok mindent – de nem tudtam megszólalni.

A bátorító mondatokat csak onnantól kaptam meg, amikor a fogadott orvosunk is ideért, rohanva, hogy le ne késse kisfiunk érkezését. Még nem volt itt a doktor, amikor minden erőmet összeszedve kipréseltem magamból a kérdést, hogy nyomhatok-e. Ha úgy érzem, kell – jött a válasz. Doktorunk közben megérkezett, végtelen nyugalmat árasztott, és először éreztem én is végre, hogy biztonságban vagyunk.

Néhányat nyomtam, és 10.21-kor világra jött a kisfiunk. Az utána levő aranyóráért viszont örökké hálás leszek a szülésznőnkek: anyaszült meztelenül a mellemre tette a kisfiam, aki egyből a lényegre is tért: nagyokat cuppogott rajtam, majd jól meg is nézett minket magának – ilyen mélyen látó szeme is csak egy újszülöttnek van.

Tudom, hogy sokan a fél karjukat odaadnák egy ilyen szülésért, de nekem mégis fájt és még mindig fáj, hogy a szülésznőnk nem erősítette meg bennem azt, hogy bízzak magamban, hogy mindent jól csinálok. Úgy érzem, ő nem bízott bennem, és innentől én sem magamban. Ha valóban úgy teszünk mindent, ahogy javasolja, tudom, hogy nem érünk be a kórházba – vagy az autóban, vagy otthon születik meg a kisfiunk. Utóbbiról mai eszemmel azt gondolom, nem is kívánhatnék szebbet, de akkor még nem otthonszülésre készültünk, biztos, hogy bepánikoltam volna. És ki tudja, eljutottam-e volna egy nem akart otthonszülés miatt oda, hogy most ez legyen az egyik legfőbb vágyam…

B. B.

Második gyermekem születése > > >
Harmadik gyermekem születése > > >