igaz történetek szülésről, születésről

862. nap: „Európai módon” (Ilka)

862. nap: „Európai módon” (Ilka)

A várandósság az egekbe repített, tralla tralla trallala. Elmentünk az Alma utcába, akkor éreztem, igen, én velük szeretnék szülni, természetesen.

Aztán hagytam magam lebeszélni, már a nyolcadik hónapban voltam, tél volt, lehet, hogy nem érnek hozzánk Veszprémbe… Na jó, legyen a kórház. Első gyermek, még nem tudtam, milyen a szülés.

Az első NST-n a boglyafejű főokos újraszámolta a hülye számokat és jééééééééééé, hát mi nem is 27-re vagyunk időzítve, hanem 13-ra. Óó, akkor van még két hetem, hogy megszüljek…

Beindult a stressz, mindennap úgy keltem fel, hogy már meg kell szülnöm, mert közeleg az a tizenharmadika. Eszembe sem jutott, hogy én mondhatnám azt, hogy köszönöm szépen, vállalom a felelősséget, de nem fekszem be. Hát befeküdtem a kórházba. Na, akkor indult csak a haddelhad, a lelki terror. Hat másik hasonló helyzetben lévő, lejárt terminusú nőszemély egy kórteremben…

A kórházi hírek folyamatos kotkodálása egész nap nagyon kikészített, próbáltam én a gyerekemmel beszélgetni, mandalákat színezgetni, csak a főkotkodács rikácsolt folyamatosan, és a folyosókon való ténfergés sem volt túl jó program… Kiszöktem néha, este hazamentem vizit után, hétvégén kapáltam, forró drót meg a zsebben, ha nagyon hiányoznék a rendszerükből… De hétvégén nincs semmi vizsgálat, a dokik is pihennek… De még a kapálás sem indította meg a szülést, nem ám, mert a gyermekemnek nem volt még ott az ideje.

De ők meg aztán jobban tudták, hogy mikor kell szülnöm, és legalább aznap reggel egy emberségesebb fajtájú doktor bácsi szépen elmondta a szülésindításnak mik az előnyei, hátrányai, és hagyott szabadon dönteni, és a férjemmel úgy döntöttünk, legyen…

Burokrepesztéssel reggel kilenckor beindították, mert már kétujjnyira nyitva voltam. Vajúdtam egy szobában, ahol frissen szült anyukák voltak, vagy akik valamilyen vizsgálatra vártak. Mikor kértem még az összehajtogatott hálóingből, ami a magzatvizet szívta fel, akkor közölte velem a nővérke, hogy nem lesz ez így jó kismama, mert már kettőt adtunk, nincsen több.

Gondoltam, akkor kisasszézok a vécébe. Folyosón keresztül vezetett az út, jöttek-mentek a dokik, nővérkék, pizsamás, ruhás kismamák, én meg lassan, de biztosan, egyedül két fájás között becéloztam a vécét, ezzel a hálóingpelussal a lábam között, amit elől-hátul fogtam, úgyhogy a combom bizony kilátszott, de elől-hátul a hálóing takart. Erre beszól egy szülésznő: „Kismama, hova megy? Talán európai módon kéne sétálni!” Én pedig csak elértem a vécét, és üldögéltem ott, hadd folyjon a magzatvíz.

Attilát három körül engedték be, akkor mentünk az apás szülőszobára. Az már nagyon jó volt, amikor a vele együtt voltunk, támaszkodhattam rá, haraphattam, tűrte, békén hagytak minket, néha benézett valaki. A szülésznő, aki velünk foglalkozott, rendes volt, de ha más jött be, az beszólt, mikor éppen négykézláb a földön vajúdtam, hogy: „Kismama, mit fog szólni ehhez a doktor úr?” Én meg tudtam annyit mondani, hogy: „Nem érdekel, nekem így jó!”

Aztán felfektettek, oxigént szívtam, mert a fájások alatt így tudtam levegőt venni, visszatartottam amúgy, és két fájás közt majdnem elaludtam. A tolófájások jöttek, hirtelen azonban elfogytak, akkor oxitocininfúziót kaptam. A gátmetszés úgy történt, hogy a doktor szólt, egy kis szurit kapok, és egy kis vágást csinál, miközben mondta, csinálta, pedig arra készültünk, hogy gátvédelemmel, csak első gyermeknél nem voltunk tisztában azzal, ezt mikor kell kérni stb.

Megszületett Ilka. Picit odaadták, és kinyitotta a szemét, egymásra néztünk. Ez gyönyörű volt. Elvágták a köldökzsinórt, és apukájával meg a csecsemős nővérrel a szomszéd szobában voltak. Engedte ez a csecsemős nővérke, hogy Attila mosdassa meg, és az ő karjában volt, amíg a méhlepény megszületett, és engem összevarrt a doktor. Aztán hagytak minket hármasban. A csecsemős nővérke, akik aznap éppen ügyeletben volt, nagyon kedves volt. Azután az öt nap kórházi életben szembesültem, hogy ő volt az egyetlen, aki emberséges babával és anyukájával egyaránt.

Nagyon nehéz volt az, hogy a vajúdás alatt nem ehettem, nem ihattam… volna szerintük, de amikor nem volt bent senki, akkor azért ettem, mert nem bírtam volna energiával. Összességében, mint első szülésélmény, nem volt negatív, csak utólag, amikor már tudatosan készültem a többi szülésre, akkor esett le sok-sok dolog, hogy mit lehetett volna másképp, de nagy biztonságot adott, hogy velem lehetett a párom, azonban a beszólások a mai napig visszacsengenek…

Sz. B.

Ábel > > >
Kolos > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.