igaz történetek szülésről, születésről

863. nap: A nyolcujjas (Ábel)

863. nap: A nyolcujjas (Ábel)

A második várandósság nem volt olyan vidám, mint az első. Megvettük a házunkat, Attila elkezdte felújítani. Közben munkanélküli lett, sok volt a feszültség, sok volt a vita, veszekedés, és én sokat fojtottam el magamba… – és ezáltal a gyermekembe is.

Micsoda felelősség! Ez a várandósság és gyermek nagy tanítóm…

Szerettem volna őt már nem kórházban, de fel sem merülhetett, annyira nem voltunk egy hullámhosszon, pénz is másra kellett mindig.

Hát jól van, gondoltam, már egyszer szültem ott, ismerem…

Nagyon féltem, hogy megint be kell majd feküdjek. A védőnőm javaslatára már a 38. héttől szedhettem egy homeopátiás bogyót, ami mint a málnalevéltea, segít ellazítani a kötőszöveteket stb. Na, az első nap, amikor beszedhettem, pont apukám születésnapjára esett, és persze az munkált bennem, milyen szép lenne, ha ezen a napon születne… Aznap még egyszer bevettem az adagomat, mert nem emlékeztem rá, hogy bevettem vagy sem, csak utólag raktam össze magamban, hogy bizony többet vettem be.

Akkor beindultak a fájások, enyhék, negyedóránként, közben pogácsát sütöttem. Estig elvoltam így, amikor lepihentem, elmúltak. Hajnalra véreztem, nem sok, kicsi vér, csak nem tudtam, miért… Nem tudtam, mi az, Ilkánál, ugye, nem tapasztaltam ilyesmit, és erről valahogy nem esett szó a védőnőnél, hogy lehet tágulási vérzés. Reggel hat körül bementünk a kórházba, és Attilát nem engedték be influenzajárvány miatt. A tizenharmadikáról már lecsúsztunk, és persze, hiába imádkoztam, hogy ne Valentin napon szülessen a gyerekem, a sors bebizonyította, hogy vannak dolgok, amikbe nincs érkezésem beleszólni.

Megtapasztaltam a paravános szülés á la kórház! Volt beöntés, nem ihattam, rám szóltak, amikor észrevették, hogy vajúdás közben iszom. Sokan szültek 13-án, 14-én, nem jutott figyelem ránk, aminek örültem, kicsi fiamat biztattam, hogy így szépen haladjunk, tágulok, ő készülődjön, ne töltsünk sok időt ezen a helyen. Egy olyan szobában vajúdtam, ahol az éjjel megszült anyák voltak gyermekük nélkül, mert nem volt még hely az osztályon. Ők trécseltek, én vajúdtam.

Aztán felfektettek, én voltam a nyolcujjas, mellettem a hatujjas, amellett a négyujjas, vinnyogott mindenki. A szülésznők minden empátia nélkül tették a dolgukat, aki velem foglalkozott, legalább a nevén szólítottam, mert az ott volt bilétán a ruháján. Én maradtam kismama vagy egy szám…

Kértem, hogy ne vágjanak, szeretnék gátvédelemmel szülni, azt mondta a Segítő (a nevét nem írom, így jelzem, hogy az, akit a nevén szólítottam), hogy majd meglátjuk. Továbbra is kaszinóztak a szülésznők, figyelték a műszereket, csak minket nem.

Burkot repesztettek, de csak közölték, hogy ez lesz, én nem tudtam ellenkezni, mert nem volt erőm, két fájás között készültem a következőre… A doktor rezzenéstelen arccal felhúzta a gumikesztyűt, és mint valami szerelő, végigment a szülőágyakon, és mindenkinél burkot repesztett, persze a gumikesztyűt lecserélte. Aztán kiment.

Nem sokára jöttek azok a fájások, hogy majd szétrepedek. Kértem, hogy emeljék fel a háttámlát. Megtették, így majdnem ültem. Mondtam, hogy kakilnom kell, és nagyon kell nyomnom. Az volt a válasz, hogy áááááááááá, kismama, nem jön az olyan hamar, aztán csak odanéztek, és aztán azt mondták, doktor úr, doktor úr, jöjjön. Doktor úr hála istennek a folyosó másik végén volt, és mire odaért, Ábel kibújt.

A Segítő rendes volt, tartott ellen a gátnál, masszírozni, előkészíteni nem volt idő. Közben hülyeségeket mondott egy másik szülésznő, hogy tegyem ide meg oda a lábam, mondtam, meg sem bírom mozdítani, jaj, de akkor vizes lesz a zoknim (mert folyt a magzatvíz), mondtam, hogy nem érdekel, rakja oda a lábam, ahova akarja.

Kértem, ne vágják el rögtön. Kicsit a mellkasomon pihent Ábel, a szemét nem nyitotta ki, születéskor felsírt. A doktor úr odaért, és szenvtelen arccal állt mellettem (nem mondta, hogy gratulálok, vagy hűűűű, milyen szép gyerek!), aztán a csecsemős már türelmetlen lett, hogy most már el kéne vinni…

Elvágták, elvitték, a doki meg belém bökött egy injekciót, amiről közben megtudtam, hogy majd ettől megszülöm a méhlepényt. Mi van? Ilyet nem is hallottam azelőtt, még a védőnőtől sem. Hamar meg is szültem. Szép nagy volt, egészséges, csodájára jártak ott a szülésznők. Nem repedtem egy millimétert sem. Juhé! Ezt is isteni csodának tudták be.

Picit pihentem, átkísértek a vajúdóba, ahol már más anyukák voltak. Vártam. Ábel sehol. Hallom, hogy sír egy baba. Alig látok valakit. Ha megjelenik egy szülésznő, egyből megkérdem, ez a baba Ábel, aki sír? Kb. negyedóra eltelik, mire válasz érkezik. Igen. Akkor hozzák ide, légy szíves. Újabb sok idő telik el. Rendezetlen a légzése, inkubátorba kell tenni. Mondtam megint, hogy hozzák ide, majd nálam rendeződik a légzése. Nem tudok felkelni, gyenge vagyok. Nem reggeliztem, vizet is kb. csak fél litert ittam. Hozzák már ide. Nem hozzák. Eltelt egy óra. Közben a sírás kerülget. Aztán egyszer csak hozza a csecsemős, és elkezd magyarázni, valami hülye foltokról, meg hogy a lába kényszertartásban volt. És ez mit jelent? Semmit, majd rendeződik. Szegény, elaludt a nagy sírásban. Nem is akar szopizni. Kis idő eltelik, és akkor szívogat. Szerencsére 24 órás baba-mamás szobába kerültünk Ábellal, egy másik anyukával, aki ugyanúgy második gyermekét szülte éppen. Elvileg csak egyágyas baba-mamás 24 órás szobák voltak akkor.

Megbeszéltük, nekünk mindegy, kié sír. Két napig a mellkasomon aludt, nagyokat pihegett, aztán indult a sárgulás, kék fényes mizéria, rossz vérértékek és a többi, de ez már a csecsemőgondozás témaköre, mert az ugye külön van.

Akkor ott megfogadtam, és még utána százszor, hogy ha lesz még gyerekem, akár a bokorban is, de a kórházban nem szülök többet!!!

Sz. B.

Ilka > > >
Kolos > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.