igaz történetek szülésről, születésről

644. nap: Kedd ‒ Tűzről pattant

644. nap: Kedd ‒ Tűzről pattant

Már D. megszületése után is csak L-t vártam, hogy jöjjön be meglátogatni. Jött is szegény, gondolható, hogy nem volt nagyon boldog. És én sem voltam igazán az, bár mondogattam magamnak, hogy mit akarok, van egy szép, egészséges kisbabám. A kisfiam nem volt még kétéves, amikor végre beadtam a válópert, és nem volt még három, amikor házasságot kötöttünk. Bár L. addigra már talán többet vigyázott a babára, többet foglalkozott vele, mint az édesapja. Ha már házasság, akkor ahhoz gyerek is tartozik, L. kezébe pedig kislány való. Mikor nem jött össze rögtön az első hónapban, meg is gyanúsítottam szegényt, hogy valami biztos nem stimmel nála, azóta is röhög rajtam.

Nem voltunk még egyéves házasok, amikor A. jelentkezett, hogy ő már most szeretne megszületni. Nosza, irány a kórház, most már nem volt taxi, én vezettem a Trabantunkat, épp aznap reggelre lelopták az egyetlen visszapillantó tükröt róla. Valahogy azért beértünk, amikor épp egyszerre jött a fájás és a jobb kezes utca, szóltam a férjemnek, hogy nézzen szét, mert én most nem tudok.

Nemsokára előkerült az ügyeletes orvos is, valami arab ürge. Jöttek a fájások is szépen, rendesen, amikor már nagyon üvöltöztem, szólt a doki, hogy inkább másra használjam az energiámat. Hát én bizony visszaszóltam neki, szerintem még nem is olyan keményen, ahogy kellett volna. Persze akkor is szült más is, volt, amikor magunkra hagytak a férjemmel, jött a pánik is, annak rendje és módja szerint, hogy itt biztos, hogy valami nagy baj van, nem lehet az normális, hogy ennyire fájjon, itt vagyok a kórházban, itt a sok ember, műszerek, csináljanak már valamit. A férjem el is szaladt valami nővérért, de mondták, hogy mire bármit csinálnának, meglesz a baba. És valóban, kisvártatva – feltehetőleg a gátmetszés következtében – mint a rakéta, úgy lövellt is belőlem. Azóta is ugyanolyan tűzről pattant lányka.

A doki még végigtaperolta a belsőmet, hát ehhez a művelethez már végképp nem ragaszkodtam volna. Akkor is és a varratszedéskor is próbált ő velem rendes lenni, kérdéseket tett fel, hogy beszéljek, ne magamra, a fájdalomra figyeljek. Egyik kórházi szülésemnél sem tapasztaltam sem rosszindulatot, sem különösebb negatív hozzáállást, az orvosok, nővérek tették a dolgukat, ahogy tudták, ahogy tanították nekik.

Az volt a legrosszabb, hogy a szülés után két órával a férjemet hazaküldték, engem beraktak valami szobába, a baba meg ment a babaőrzőbe. Este, műszakváltáskor született, de még aznap este vagy éjjel elküzdöttem magam hozzá, a folyosó másik végébe, látni akartam. Aludt szépen, nyugodtan.

Én egyáltalán nem tudtam aludni, annyira nagy dolog ez, akárhány gyereke is van az embernek, mindnek a születése annyira fontos, kiemelkedő nap az életben, hogy nem lehet azt egyedül elviselni. Annyira kellett volna, hogy legyen ott valaki (persze, leginkább a férjem), akivel meg tudom beszélni, valahogy le tudom vezetni a feszültséget. És itthon persze ő sem tudott aludni, hiszen ugyanúgy érzett, mint én.

B. T.

Hétfő > > >
Szerda > > >
Csütörtök > > >
Péntek > > >
Szombat > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.