Kezdőoldal » Császár » 1274. nap: Még az unokáim is sokszor fogják hallani (Lehel születése)

1274. nap: Még az unokáim is sokszor fogják hallani (Lehel születése)

Megjelent: 2014. ápr. 1.

Tizenhatodikán, egy szép péntek este megérkezett Lehel 3840 g-mal, 56 cm-esen.

Sikerült a VBA2C (2CSUSZ), vagyis megtapasztalhattam a természetes szülést két császár után. Borzasztóan hálás vagyok U-nak, aki rengeteget csatázott értünk, és végig biztonságot árasztó, derűs és csendes volt, a dúlámnak, Katinak, aki mindig tudta, mire van szükségünk, és velünk volt, biztatott, segített bennünket végig, és persze Janinak, a férjemnek, akinek a támogatása nélkül nem tudtam volna végigjárni ezt a rögös utat, aki még a tolófájások közben is meg tudott nevettetni, és persze Lehelnek, aki velem együtt küzdött, és azóta csak szopik, alszik, mosolyog és ezek kombinációja.

Az előzmények

Faros Zalán, sikertelen külső fordítás, programcsászár a 40. héten.

Faros Janka, beindult szülés a 39. héten, kb. egyujjnyi méhszájnál császár.

Mindkét császár szükséges volt, elfogadtam, bár szomorú voltam miattuk, mert mindig is természetesen szerettem volna szülni. Nem panaszkodhatom, nem volt egyik sem traumatikus élmény, könnyen és gyorsan felépültem utána, szépen begyógyultak a sebeim. De azért valami hiányzott.

Év vége: pozitív teszt, új baba, új remények a természetes szülésre. Az orvos (H.) nem zárkózik el, bár minden látogatásnál közli, hogy higgyem el, ez is faros lesz. Tavasszal kiderül, hogy a doki terminus környékén szabin lesz, uh, gondoltam, kenyértörésre viszem a dolgot. Mi van, ha pont akkor szülök? Nyugodjak meg, úgyis a szabadsága utánra fog előjegyezni a programcsászárra. „Milyen programcsászárra? – kérdem én. Kedves kis monológ, idézem: „Csak nem gondolja, hogy azért, mert maga természetesen szeretne szülni, három perc alatt jön a Peter Cerny, feláll az aneszteziológia, és tolják a műtőbe, mert eldurrant a méhe, BUMM, és kivesznek a hasüregéből egy félhalott gyereket. Én nem megyek börtönbe!” Készültem a beszélgetésre, úgyhogy mosolyogva csak annyit mondtam, hogy nem baj, én akkor is természetesen szeretnék szülni. A szemem sem rebbent, bár belül egy cseppet azért remegtem.

Elbúcsúztunk egymástól, no, nem a szép monológra, hanem a szabadságára hivatkozva, és lázas orvoskeresésbe fogtam. Három név merült föl: K., B., U. Mivel szerettem volna az I. kórházban szülni, ott már ismertük a járást, először U-val beszéltem telefonon. Kis túlzással állíthatom, hogy beleszerettem a hangjába. Nagyon megnyugtató volt beszélni vele, nem nevetett ki, nem akart elijeszteni, megerősített abban, amit amúgy is sejtettem, hogy két császár után sem öngyilkosság MEGPRÓBÁLNI a természetes szülést, legfeljebb műtét lesz a vége, mint a szülések harmincvalahány százalékának. Pont ezt szerettem volna hallani, én a lehetőséget szerettem volna megkapni, hogy megpróbálhatom, mert igenis úgy éreztem, hogy ez nekem menne. Nem is kerestem tovább.

A 23. héten voltunk először U-nál, és láss csodát, onnantól kezdve egy fejvégű baba volt a pocakomban. Jani is elkísért az első vizitre, feltett néhány kérdést az új dokinknak, és innentől kezdve ő is támogatott mindenben, megnyugodott, hogy nem az én és a babánk életének kockáztatása árán szeretnék mindenáron természetesen szülni, hanem ez egy reális lehetőség, amivel szeretnénk élni, mert mindenkinek ez lenne a legeslegjobb.

Teljesen nyugis, problémamentes terhesség volt, nagyon aktív voltam, még a 40. héten is tartottam hordozókendő-tanfolyamot. Annyi izgalom azért volt, hogy kiderült, a doki ráhúz a szabadságára, és lényegében a 36-41. hétig szabin lesz. B-nek adott át, aki ugyanezzel a szemlélettel, nagyon kedvesen fogadott minden alkalommal, még meditáltunk is a rendelésén. (Kiderült, hogy ő is S-ben dolgozott húsz éve, amikor anyukám szült szintén két császár után természetesen.) Már azon gondolkoztam, hogy nem is baj, hogy a doktornőnél fogok szülni… Bár úgy gondoltam, hogy a pörgős életmódom és a két nagyobb örökmozgó mellett augusztus végéig sem húzzuk ki egyben, mégis eltelt az augusztus, jött a terminus, és U-t is megvártuk, hogy visszaérjen a nyaralásból.

A 40+5-nél találkoztam először U-val, kaptam is tőle egy jó kis méhszáj-stimulációt. Ekkor még bő egyujjnyi volt a méhszáj. Megbeszéltük a két nap múlva esedékes főorvosi vizit részleteit, készüljek úgy, hogy minden bizonnyal ballonos indítást fognak javasolni, de ha már olyan jól állnak a dolgok, akkor a burokrepesztés sem kizárt. Így mentem csütörtökön reggel hétre a kórházba, ahol S. főorvos vizsgált meg: még mindig bő egyujjnyi méhszáj (2111), jó értékek, jó szülőalkat, csak az a fránya terminus. Jó lenne, ha beindulna, konzultál U-val.

Kicsivel később megszületett a szakmai döntés: nem lehet várni, de nem vállalják az indítást. Tehát császár. Mikor? Mikor evett? Azt hittem meghalok. De hát én nem… én nem erre készültem… én egy vizsgálatra jöttem… Miután rögtön rávágtam, hogy épp most reggeliztem, megbeszéltük U-val, hogy megpróbálok én beszélni a főorvossal, szervezési és lelki dolgokra hivatkozni, hátha ki tudom rimánkodni az éjszakát. Amíg a főorvosra vártam egy ott várakozó másik kismamától megtudtam, hogy U. és a főorvos közötti szakmai konzultáció rólam elég hangos vita volt, és a dokim keményen próbálta meggyőzni a főorvost, hogy igenis van még esélyünk.

S. nagyon korrekt és kedves volt, elmondta az ő szempontjait, meghallgatta az enyémeket, kicsit győzködtük egymást (délután-holnap, délután-holnap), végül is felhívta a műtőt, és kaptam egy reggel 9.15-ös időpontot császárra. Kifele menet azért hozzátette, hogy mindenkinek jó lenne, ha beindulna a szülés, és hogy egy vizsgálat be tudná indítani. Meg is kaptam újra a jó kis vizsgálatot, a végére már szűk kétujjnyi volt a méhszáj.

Hívtam mindenkit, és hazamentem szülésbeindítani, rögtön jött Kati, a dúlám is, hozott Nordic Walking pálcákat, azzal sétálgattunk (kicsit sem néztek hülyének a városban), lesétáltunk a Tófürdőhöz a gyönyörű délutáni napsütésben, volt sok-sok lélekkönnyítő beszélgetés, meditáltunk, bevetettünk minden természetes módszert (homeós bogyók, talpmasszázs, fűszeres kaja, málnalevéltea…), még a házi beöntéssel is megpróbálkoztam, végül délutánra el is kezdődtek az összehúzódások.

Estefelé már elkezdtük mérni, öt-tíz perc között változtak. Jani is kezdte felfogni, hogy reggel szülni megyünk és nem a műtőbe. Éjszaka ugyan nem lettek erősebbek és rendszeresebbek sem a fájások, reggel hétkor mégis beindult szüléssel jelentkeztünk az épp költöző szülőszobán. Akkora szerencsénk volt, hogy a VBAC-specialista Ági volt az ügyeletes szülésznő, és ő vett fel minket, igaz ugyan, hogy a többi szülésznő úgysem akart hallani a kétcsászáros anyukáról. A reggeli CTG 40 perc alatt egy kósza fájást sem mutatott, meg is ijedtem, hogy mit fognak szólni hozzá, de Ági kedvesen csak annyit mondott, hogy ez a kórházba érkezésnek tudható be.

Nem kaptunk ágyat vagy szobát a költözés miatt, így a délelőttöt az előtérben és a folyosón töltöttük hármasban, Katival, a dúlámmal és Janival. Néha még a költözködésbe is besegítettünk. Próbáltam befelé koncentrálni, de érthető okból ez nem ment valami könnyen. Kezdett fáradni a lábam, jó lett volna egy labda…

Tizenkettő óra körül kaptunk szülőszobát, már az új, festékszagú részlegen. Ági megvizsgált, de reggel óta semmi tágulás, ugyanaz a 4 cm-es, puha méhszáj, csalódott voltam, de nem csodálkoztam rajta, mivel a kontrakciók alatt simán tudtam csevegni, mosolyogni, volt, hogy észre sem vettem, annyira „erős” fájásaim voltak. Innentől folyamatosan rajtam kellett lennie a CTG-nek, de végre lett egy saját labdám. Sokszor kislisszoltam pisilni, próbáltam a vécében guggolni, húzódzkodni párat.

A következő vizsgálatnál kb. 13 óra körül az volt a jó hír, hogy mehet a burokrepesztés, ebben nagyon bíztam. Hála az égnek, tiszta a magzatvíz, még így a 42. hét elején is, de nem sok minden folyik el belőle, mert a baba feje már szépen beékelődött a helyére. Hát ez sem jött be…

Telik-múlik az idő, de az összehúzódások csak nem erősödnek. Ülök a labdán, ringatózom, bizakodom, de semmi haladás. A szomszéd szülőszobában annál inkább. A lány úgy üvölt, hogy még a tapasztalt dúlámat is meglepi. Pár óra után már azon gondolkodom, hogy jól meggondoltam-e én ezt vagy még inkább: de jó lenne, ha már így üvöltenék…

Tizenöt óra körül újabb vizsgálat, újabb piszkálás, de a helyzet változatlan. Tizenhét körül megérkezik U., megvizsgál, sajnos minden ugyanúgy áll, bő 4 cm-es, puha méhszáj, de Babóca feje már kezd ödémásodni. Megállapítjuk, hogy nem haladunk jól. No, gondoltam, hogy akkor itt vége, megyünk a műtőbe, de a jó hír, hogy S. főorvos engedi az oxitocint. Hurrá, mégsem műtő. Viszont oxi??? Hát mindenhol azt olvastuk, hogy soha semmiképp, inkább császár. Alaposan megbeszéljük a javaslatot, és maximálisan bízva U. doktor szaktudásában, elfogadjuk a felajánlott lehetőséget. (Azzal érvel, hogy lehet egy olyan pont a szülésben, amikor nagyon óvatosan adagolva előre lendítheti a dolgokat.)

Kisebb szóváltás következett U. és a szülésznők, illetve az ügyeletes orvos között, nem voltak hajlandók bekötni az infúziót, követelték, hogy jöjjön ide S! U. mosolyogva válaszolgatott, hogy telefonon meg lett beszélve a főorvossal…, végül maga kötötte be az infúziót és végig ott maradt, kereste a magzati szívhangot, nézte az értékeket a monitoron.

No, innen besűrűsödtek az események. Babóca jól reagált, én gyorsan, bár nagy fájdalmak közepette tágultam, nehezítette a dolgot, hogy feküdnöm kellett, de a két segítőmmel találtam egy oldalt fekvő pózt, ahol viszonylag stabilan tudtam fájni. Kati a fájások közben a keresztcsontomat masszírozta muskotályzsályával, nem is gondoltam, hogy ez jó lehet, de ha abbahagyta, rögtön reklamáltam. Jani a kezemet és a felsőtestemet tartotta, nagyon zavart a branül, és az sem volt mindegy, hogy 45 vagy 47 fokos szögben áll a karom.

Négy cm-es méhszájról kb. két és fél óra alatt jutottunk el a teljes tágulásig. Közben többször volt piszkálás, mert a buroksapka csak ott maradt a baba feje előtt. No, azt igazán rosszul viseltem. Mint utóbb kiderült, kevesebbet kiabáltam, mint ahogy emlékeztem rá, de arra tisztán emlékszem, hogy nagyon sokat óbégattam a branül miatt… Pokoli fájdalmaim voltak, de engem valahogy mégis az a rohadt branül zavart a kézfejemben. Az is kiderült, hogy erősen tudok szorítani, úgyhogy szegény Jani több módszert bevetett, hogy valahogy felvértezze magát ellenem.

Annak ellenére, hogy nagyon pozitív embernek tartom magam, valahogy csak negatív dolgok jöttek ki a számon, hogy nagyon béna vagyok, nekem ez nem megy, nagyon fáj…, valahogy folyamatosan vágytam a megerősítésre: ezt én az oxi számlájára írtam. Amikor már többedszerre mondtam elég hangosan, hogy nekem ez nem megy, a férjem kedvesen közölte, hogy senkit sem látott még, aki ilyen jól csinálta volna. Na, köszi.

Mint később kiderült egy óra volt engedélyezve a kitolásra, amit én önhatalmúlag kilenc perccel túlléptem, eleinte tök feleslegesen erőlködtem, nem éreztem rá a dologra. Végre találtam egy viszonylag kényelmes pózt oldalt fekvésben, a fájások alatt Jani nyakába csimpaszkodtam, Kati pedig tartotta a felül lévő lábamat, jól elfáradt szegény. Viszont kiderült, hogy a buroksapka még mindig bezavar, ami azért volt rossz hír, mert ugye pont a hegemet húzta, így kénytelen voltam néhány újabb piszkálást elviselni.

Kb. háromnegyed óra felesleges erőlködés után leesett a szívhang, így lihegnem kellett néhány tolófájásra, és úgy érzem, hogy ez segített rájönni, hogy mit is kéne csinálnom „tolás” címszó alatt. Innentől már én diktáltam, közöltem, hogy most már menni fog, tudom, hogy hogyan kell tolni, vegyék ki az infúziót, és hajrá.

Az infúzió ugyan maradt, de az odakészített EDA és vákuum már nem kellett. Nagy nehezen többszöri kérésre szülésznő is akadt, aki gátvédelmet csinál, és hát mégis megfogja azt a babát, így végül egy pici felszínes repedés mellett három és fél óra kemény küzdelem után kibújt Lehel (nem tudtuk, hogy fiú lesz vagy lány) 20.37 perckor.

Mindenki nagyon megkönnyebbült, velem pedig madarat lehetett fogatni. A hegbetapintás és hímzés már nem vehette el a kedvemet semmitől.

Még az unokáim is sokszor fogják hallani (Lehel)

Janinak ugyan a harmadik babája született, mégis most nemcsak annyi volt a dolga, hogy odaálljon a műtő elé és várja, hogy kb. 20 perc múlva a kezébe kapjon egy gyönyörű babát. Keményen megdolgozott a harmadikért ő is, életében először elvágta a köldökzsinórt, és őszintén hiszem, hogy nagyon büszke volt ránk!

Hétfőn reggel haza is engedtek, és bár a szülés környékén mindenki hisztizett, hogy mikor veszi már magát észre U., mikor császározza már meg a kismamát… meg is ágyaztak egy császáros kismamának, akit végül nem vittek a műtőbe, de a szülés után senki ránk sem nézett. Nem bánom. Őszintén.

Hazamenetelkor még a régi dokimmal is összefutottam, aki az utolsó hetekben köszönt ugyan, de kerülte a szemkontaktust, most odajött, és annyit mondott, hogy hallotta, hogy sikerült és gratulál. Jólesett.

Lehel csodálatos, én pedig nem unom meg nézni őt, és biztos, hogy még az unokáim is sokszor fogják hallani a történetünket…

Még annyi, hogy ugyan hüvelyi szülés volt, messze nem volt háborítatlan, viszont így már kaptam egy új esélyt, hogy a következő babánkat (terveim szerint Kamillát) már igazán úgy szülhessem meg, ahogy azt mindketten megérdemeljük.

F-T. P.

Zalán > > >
Janka > > >
Ábel > > >