igaz történetek szülésről, születésről

648. nap: Szombat ‒ Nagyon mély

Megjelent: 2012. júl. 14.

A trendet követve fiúra számítottunk (fiú, lány, fiú, lány). Eddig a férjem az édesapai teendők mellett keresztapai teendőket is ellátott, magyarán, ő választott nevet. Fiúnévben nem nagyon tudtunk megegyezni (egy olyan sem volt, ami legalább az egyikünknek teljes mértékben megfelelt volna, kiváltképp nem az egész családnak, meg a névnek én amúgy sem tulajdonítottam különösebb jelentőséget), lány meg úgysem lesz (egyébként lánynevet sem találtunk). Így aztán rendhagyó módon én választottam nevet – rendkívül rosszul. Akkor még azt hittük, hogy megint egy jámbor, könnyen kezelhető kislányt kaptunk, de hamarosan kiderült, hogy egy hihetetlen aranyos és kedves, ugyanakkor hihetetlen eleven ördögfióka érkezett hozzánk.

A baba egyébként úgy növekedett bennem, mint 14 évvel korábban a bátyja, egyszerűen észre sem vettem, hogy ott van. Éltem az addigi életemet. Nagyon vártam, hogy mozogjon, azt mindig nagyon szerettem érezni, hogy ott van velem valaki. Na, ő aztán végig szinte meg sem moccant, emiatt aggódtam is, meg szomorkodtam is, de nem tudtam mit tenni. Talán csak azért csinálta, hogy bosszantson, vagy csak rápihent, mert azóta meg sem áll, szemmel nem lehet követni.

Még jó, hogy azért csak elmentünk hozzátok a tanfolyam végére, mert igazából csak akkor tudatosodott bennünk, hogy mégis csak lesz ebből valami. Augusztus végére vártuk, július végén még vidáman túráztunk a családdal 800 km-re Budapesttől. Családunk fennállásának legjobban sikerült nyaralása volt ez, eszembe sem jutott, fel sem merült, hogy nem kellene már ilyen messzire utazni.

Döbbenten olvastam egy blogot, riasztó volt a sok egybeesés (ötödik gyerek, nagyjából hasonló korúak, augusztus végi szülés). Tanácsodat megfogadva leveleztem is a blog írójával, ez megnyugtatott valamelyest. Érdekes, hogy amíg nem tudtam pontosan, hogy mi és hogyan történt, addig nagyon nyugtalanított a dolog. Aztán, amikor elolvashattam, akkor vagy valamivel utána lecsillapodott bennem az az érzés. Az is érdekes, hogy amíg akkoriban rengeteget foglalkoztam vele gondolatban, találgattam, hogy mi lehet vele, hogy élhetnek, amikor a legutóbbi Otthon született gyerekek találkozóján végül személyesen is megismerkedtünk, addigra már valahogy nem nagyon tudtam mit mondani – igaz, idő sem nagyon volt beszélgetésre. Hamar el is váltunk, ők indultak hazafelé.

A szülés napján még elballagtam a néhány buszmegállónyira levő zeneiskolába befizetni a tandíjat, kihegyeztem a gyerekek ceruzáit, felkészültünk a hamarosan kezdődő iskolára. Este aztán beindult a dolog. Amikor először hívtalak, abban maradtunk, hogy telefonáljak, ha már biztosnak gondolom. Talán öt perc sem telt el, és már úgy gondoltam. Ugyanaz az effektus: fiúk nincsenek otthon, kislányok lefektetve, alszanak, iskolára felkészülve, Ti riasztva, lehet szülni.

Érdekes, hogy nekem a legnagyobb kétségbeesés közepette, amikor úgy gondoltam, hogy ezt most már tényleg nem bírom ki, csak annyi kellett, hogy azt mondjad, hogy rendben van minden, halad a dolog. Mégis, az nagyon fontos, hogy ezt Te mondjad, mástól nem nagyon fogadtam volna el (na jó, esetleg a másik Ágitól). Sokat gondolkoztam azóta is, hogyan tudnak sokan egyedül, minden segítség nélkül szülni. Nem is annyira a fizikai, inkább a mentális segítségre gondolok.

Amikor megjelentél a látóteremben, és elmentél a fürdőszoba nyitott ajtaja előtt, átvillant az agyamon, hogy jé, milyen érdekes, az Áginak pont olyan pólója van, mint nekünk, vajon honnan vehette (időközben a férjem ugyanis adott Neked „munkaruhát”). Na, hát ennyire voltam akkor már beszámítható.

Eleinte még azt hittem, hogy most végre megúszom, egész elviselhető volt, talán még beszélgettem is valamennyit. De a vége, az utolsó néhány perc vagy óra vagy nem tudom, mennyi idő, az valami egész egyedülálló. Nem igazán tudok rá alkalmas jelzőt. Inkább negatív, mint pozitív, de mindenképpen nagyon mély. Egy nagy feketeség.

A nagyapámról mesélték, aki tüdőrákban halt meg jóval az én születésem előtt, hogy az utolsó időben csak feküdt az ágyon, mozdulni sem bírt. Közvetlenül a halála előtt viszont úgy feldobta magát az ágyon, hogy az ott levők csak nézték, honnan van ennyi ereje. Talán a lélek utolsó erőfeszítése vagy mi ez, nem tudjuk.

A szülés vége felé én is valami ilyesmit éreztem. A fejemben volt valahogy, hogy fel kellene emelkedni függőleges helyzetbe, könnyebb úgy nyomni, de nem voltam rá képes. Úgy emlékszem, hogy valahogy felnyomtam magam, kinyomtam magam a kádból, de teljesen vízszintesen voltam, aztán egyszer csak ott volt egy törülközőbe csavart kis csomag nálam, én meg teljes pánikban kérdezgettem, hogy hogy van a baba.

A szülés után még napokig azon vettem észre magam, hogy amikor eszembe jut ez az időszak, önkéntelenül a szemem elé teszem a kezem. Persze, ez nem akadályozhatott meg abban, hogy csukott szemmel is lássam magam, de valahogy belülről, nem igazán a testemet, hanem inkább érezzem az egészet.

B. T.

Hétfő > > >
Kedd > > >
Szerda > > >
Csütörtök > > >
Péntek > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.