igaz történetek szülésről, születésről

1872. nap: Hosszú az út (Zsoltika érkezése)

1872. nap: Hosszú az út (Zsoltika érkezése)

Elérkezett az a bizonyos hetedik év a kapcsolatunkban. Zsúfolt és kimerítő év volt. Mire az esztendő végére értünk, sikerült a párom felé támasztott korábbi elvárásaimat elengedni és igyekeztem sokat dolgozni önmagamon. Ennek köszönhetően egy decemberi estén a párom leültetett és valami nagyon fontosat szeretett volna mondani nekem. Akkor ott, a bordó kanapén gyakorlatilag megkérte a kezem. Négy évvel korábban ugyan már kaptam egy gyűrűt, de azt nem követte esküvő. Most viszont ez volt az az igazi lánykérés. Nem volt körítés, meg rózsa, meg semmi romantikus flincflanc, de ennél komolyabban még talán sosem beszélgettünk. Aznap azt hiszem, fel sem fogtam az egészet. A kötelesség, vagyis inkább elkötelezettség súlya csak a következő napokban szakadt rám. Akkor már nem akartam az egészet, hiszen annyi éven keresztül vártam már ezt a pillanatot, hogy mire sikerült elengednem, akkor az ölembe pottyant. Felfoghatatlan volt.

Szenteste a fa alatt egy doboz Gravida kismamavitamin is várt, és innentől felgyorsultak az események. Karácsonykor végül a családnak is elmondtuk a tervünket és januárban elkezdtük szervezni a májusi esküvőt.

Márciusban már nem tettünk semmit sem azért, hogy egy kicsi baba érkezhessen hozzánk. Április 13-án, pénteken, megfogant első fiunk. Májusban, az esküvőnkön már öthetes kismama voltam. A babát január elejére vártuk.

A terhességet nem viseltem túl jól. A 14. hétig nagyon álmos voltam és fáradékony. Tomboltak bennem a hormonok, és borzasztó ingadozó volt a hangulatom. A hasam is sokat görcsölt, és még a hízással, vizesedéssel is meg kellett küzdenem. A 20. hétig dolgoztam, utána tudtam pihenni. A kismamajógán adták először a kezembe a Hipnoszülés című könyvet, amiből nagyon sokat tanultam. A jógán a légzőgyakorlatokat igyekeztem elsajátítani, és a szoptatásról is sokat olvastam.

Elérkezett a december. A 35. héten voltam ultrahangon az orvosomnál, a méhszáj zárt volt, de az orvos „jóslata” szerint nem valószínű, hogy lesz 40. hét. Karácsony előtt abban maradtunk, hogy őt akkor hívjam, ha már annyira fáj, hogy nem tudok kapaszkodás nélkül talpon maradni.

A karácsonyt otthon töltöttük, nem látogattuk már meg a családot. Életem egyik legnyugodtabb karácsonya volt, két napig semmi mást nem csináltunk, csak filmeztünk és aludtunk.

Majd 26-án este a férjemnek koncertje volt, így ő kora este elment otthonról. Az egyik sógorom és barátnője jöttek át meglátogatni. Kb. kilencig voltak nálam, majd hazamentek, és én is lefeküdtem 11 körül. Még meghallgattam Mirabai Ceiba dalait és a hipnoszülés-affirmációt.

Már majdnem elaludtam, amikor egy pukkanást éreztem és talán hallottam is, majd ott az ágyban fekve 11.30 körül elfolyt a magzatvíz és ezzel elkezdődött. A 38. hét végén voltam. Gyorsan kimentem a vécére, végigcsurgatva a lakást. Közben távozott a sárgás nyákdugó is. Átbotorkáltam a kádba és lezuhanyoztam, betekertem magam törölközőkkel és lefeküdtem.

Nyugodt lettem, felhívtam a férjem, hogy mit gondol, mikor végez. A koncertnek vége lett, már pakoltak. Kérdezte, hogy baj van? Mondtam, hogy nincs, csak folyik a magzatvíz. Pánik, és 15 perc múlva otthon volt.

A fájások nagyon gyengék voltak, rendszertelenek, de fél egykor mégis úgy döntöttem, hogy felhívom az orvosomat, aki a fertőzésveszély miatt azt javasolta, hogy menjünk be a kórházba. 1.40-kor értünk be. Megvizsgáltak, méhszáj egyujjnyi volt, a férjemet hazaküldték.

Borzasztó magányosnak éreztem magam, egyedül voltam, aludni nem tudtam. Elindultam hát az öt emeletet meghódítani és vagy két óra hosszát lépcsőztem, hátha segítek a kicsi babámnak. Öt körül mentem vissza a szobába, ahol még a szülésznő is leszidott, hogy nem pihentem.

Eseménytelenül telt a délelőtt, csak folyt a víz. A fájások hol erősödtek, hol elmúltak. Reggel megvizsgált az orvosom, de nem volt változás. Háromszor indultak el a fájások, de mindig leálltak.

Délután már ott sírtam az orvosomnak a folyosón, hogy nem akarok császármetszést. Erre ő elmondta nekem, hogy szó sincs császármetszésről. Sajnos „fordítva” indultak a dolgok, nem a fájásokkal kezdődött a vajúdásom, de ne aggódjak, van hogy 24 óra is eltelik, mire a női test felveszi a fordulatot. Ezekért a biztató mondatokért azt hiszem, örökké hálás leszek neki. Este úgy váltunk el, hogy próbáljak meg pihenni, a szülésznőknek kiadta, hogy nem vizsgálhatnak meg éjjel, ha esemény van, akkor pedig jön.

Igyekeztem tényleg lefeküdni időben és pihenni, majd 11 körül elkezdett fájdogálni a hasam, de akkor már igen szkeptikus voltam. De a hullámok elkezdtek erősödni és sűrűsödni. Éjfél után már nem tudtam feküdni sem. Majd egy óra körül kimentem a folyosóra. Sosem felejtem el a piros digitális órát, amire fájások között rápillantgattam. Akkor tízpercenként jöttek, és végtelenül örültem mindegyiknek, hisz oly sokat vártam már rájuk.

Sétáltam, és fájások közben pedig az oldalkorlátot markolásztam. Így vajúdtam reggel ötig. Akkor hét-nyolc percesek voltak a fájások. Beöntést kaptam, nem ehettem és nem ihattam. Azt éreztem, hogy ezt így egyedül nem bírom, szükségem van a férjemre. Megkérdeztem, hogy bejöhet-e a férjem a kórházba. Erre „nem” volt a válasz, hiszen ebből még soká lesz baba. A CTG szerint nem elég erősek a fájásaim.

Hatkor nem bírtam tovább és behívtam a férjem. Persze összevesztem vele, olyan jó lelkiállapotban voltam. Hét után megvizsgált az orvosom, azt mondta, haladunk, dél körül baba várható.

Péntek volt, december 28-a. Öten vajúdtunk aznap délelőtt a szülőszobáknál lévő zárt folyosón. Dél körül érdeklődött az orvosom, hogy vagyok, érzek-e már székelési ingert. Azt nem éreztem, de nagyon fájt már mindenem és fáradt voltam. Beküldött az alternatív szobába, beülhettem a kádba, de a víz meleg volt és nem forró. Tompította a fájdalmamat, de a kiszállás borzasztó volt, mintha mázsákat raktak volna rám. Szédültem is kicsit, fájt mindenem, a férjem támogatott.

Sétáltam, fáradtam. Nem volt szabad szülőágy, sem orvos. CTG-t néztek, fájt feküdni, nem érdekelt a görbe. A szülőszobáról vajúdás, szülés hangjai hallatszottak, tudtam, én leszek a következő. Fájtak a vizsgálatok. Még sétáltam, leültem egy székre, nem bírtam felállni, ülve meg nem bírtam a fájásokat.

Aztán egyszer csak mehettem a szülőszobába. Még nagylabdán ringtam kicsit, hogy a baba jöjjön lejjebb. Harmincnyolc órája kezdődött, már 14 órája voltam aktív szakaszban étlen, szomjan, fáradtan. Fölfektettek a szülőágyra, majd jött a borzalom, felemelték a fenekem.

Tompultak a fájások, nem éreztem, mit és hova nyomjak. Próbáltam kilélegezni, ahogyan gyakoroltam. Orvos rám szólt, hogy ez így nem hatékony, nyomjak. Nyomjak, mintha kakálnék. Nem tudtam, hova. Oxitocint kaptam és egy alkart a hasamba. Fogtam a térdeim, férjem tartotta a hátam. Két fájás között láttam az orvos kezében a kék fecskendőt. Rövid volt a fájás, nem tudott szúrni, majd sikerült és vágott. Nem éreztem, csak hallottam.

A szülésznő és a férjem látta a baba fejét. Én nem hittem. Nem is bíztam akkor már senkiben. Melegem lett, lefőttem, kértem, nyissanak ablakot. Kint fagyos hideg volt és felhős, borús minden. Úgy éreztem, nem bírom tovább, ha még csak most látják a fejét, akkor még nagyon messze van a vége. A kis buksi visszacsúszott. Nem tudtam hármat nyomni egy fájásba. Gyengültem.

Majd jött egy erős és egyértelmű fájás. Három hosszú nyomás és még egy kicsi és kicsusszant a fiam, a combomhoz ért a vizes kis lába. Nem sírt, csak pislogott. A nyakán négyszer volt a hosszú köldökzsinór. Halszagot éreztem. Sírtam, nagyon. 14 óra 7 perc volt. Megmutatták.

Csak azt tudtam mondani, hogy olyan gyönyörű. Meggyötört volt és lila, rám nézett. A férjem elvágta a köldökzsinórt. Hanyatt feküdtem, nem tudtam magamhoz szorítani, elvitték. A férjem ment vele és fotózta. Én pihegtem. Becsomagolva megfoghattam, majd elvitték az inkubátorba. Megszületett a lepény és engem összevarrtak, majd két órát feküdtem még ott.

Azután fölállítottak, be kellett mennem a szobába, szédültem és majdnem elájultam. A férjem még ott volt a kórházban, de én elaludtam. Nagyon kimerült voltam és fáztam. Még este bejött, majd mennie kellett, koncertje volt.

A negyedik napon nagy reményekkel vártam, hogy hazamehessünk, de nem lehetett. Szilveszter napja volt, és minket nem engedtek haza. Borzasztóan összetörtem. A kórházban töltöttük újév napját is. A szülést követően hatodik nap mehettünk haza kicsi fiunkkal, Zsoltikával. Különböző indokok alapján kellett maradnunk, mint sárgaság, súlyvesztés. De leginkább csak statisztikai számoknak éreztem magunkat. Az a hat nap jobban kifárasztott, mint maga a vajúdás és a szülés.

A negyedik napon lett csak előtejem, nem volt sikerélményem a szoptatásban. Magamtól kellett rájönnöm, hogy a fiam szopóreflexe hátrébb van, az én mellbimbóm pedig még nem nyúlt meg annyira. Négy hónapig használtunk bimbóvédőt, egy-két hetet leszámítva sosem volt tisztán anyatejes baba. Háromszor volt mellgyulladásom az első három hónapban. Az beszedett antibiotikumtól atópiás, majd ekcémás lett a babám bőre. Mindent megtettem, hogy több tejem legyen, de sosem volt elég, azonban még így is 13 hónapig sikerült szoptatnom.

Nehéz volt az első év és az egymásra találás, az anyaság megélése. A következő babának már más utat szerettem volna…

B. V. A.

András > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.