igaz történetek szülésről, születésről

1873. nap: A kiteljesedés (András születése)

1873. nap: A kiteljesedés (András születése)

Meghatározó év az életünkben. Sikerült megvennünk álmaink otthonát, és építkeztünk, költözködtünk. Zsolti fiam bölcsis lett 16 hónaposan, én visszamentem dolgozni. Az egész nyarat végiggüriztük, hogy augusztusban költözhessünk. Megcsináltuk, sikerült, elértük a célunkat, és olyan jól ment minden, hogy megfogalmazódott a vágy még egy baba iránt.

Szeptemberben már nem tettünk semmit sem az ellen, hogy várandós legyek. Október elején kellett volna megjönnie. A ciklus közepén éreztem hasszurkálást és feszülést. Ott volt a gondolatomban, hogy lehet, baba költözött ismét a pocakomba. Nem bírtam ki, mensi előtt négy nappal, csütörtökön teszteltem egyet délután. Nem mutatott semmit. Este kivettem a kukából, és akkor viszont volt ott egy igen-igen halvány második csík. Nem hittem a szememnek. Két nappal később csináltam még egy tesztet, akkor is halvány volt a csík.

Vasárnap délelőtt a semmiből egyszer csak a férjem nekem szegezte a kérdést, hogy „Akkor most van még egy gyerekem vagy sem?”. Köpni, nyelni nem tudtam. Vissza is kérdeztem, hogy ez most milyen kérdés már? Ekkor ő a szemetesben lévő terhességi tesztekre utalt. Upsz. Elmondtam neki, hogy azt hiszem, újra terhes vagyok, de halványak a tesztek. Aztán megvártam a menses napját, de nem jött meg. Akkor már erős volt az a második csík. Következő héten kértem időpontot a nőgyógyászhoz.

Izgatottan, ugyanakkor magabiztosan mentem be a rendelőbe azon a szerdai napon. Ultrahang következett, de nem az a kép fogadott, mint amire számítottam öthetes kismamaként, ugyanis nem volt petezsák, csak szikhólyag. Borzasztó csalódott voltam. Az orvosom annyit mondott, hogy egy hét múlva menjek vissza, most még csak ennyi látszik.

De én elkezdtem faggatni, hogy most akkor mi van, mert én nem erre a képre számítottam. Az ultrahang szerint pedig nem is öt-, csak négyhetes terhes voltam. De én meg tudtam, hogy mikor fogant, és az alapján igenis az ötödik hétben voltam. És megkérdeztem, hogy mi van akkor, ha egy hét múlva is ugyanez a kép lesz látható. Ekkor elmondta az orvosom, hogy a terhességek harmada sajnos ismeretlen okból spontán elhal és nem fejlődik tovább bla bla bla.

És akkor? Akkor művi befejezés? Az nem lehet! Velem ez nem történhet meg! Én azt nem bírnám ki! De egy hetet sem, amíg újra láthatom a picikémet. Teljesen összeomlottam ott a rendelőben. És eszembe jutott, hogy mi hétfőn elutazunk, akkor azt lemondom. Az orvos lebeszélt erről és azt mondta, hogy két nap múlva keressem meg a kórházban és ott a hiperszupi ultrahanggal is megnézi a babát.

Borzalmas szenvedésekkel teli két nap következett. Gyakorlatilag végig sírtam és elolvastam mindent az abortuszról, meg sikertörténeteket ilyen start után. Annyi minden kavargott bennem. Ólomlábakon telt az idő.

Péntek reggel már jó időben ott vártam a doktor urat. Majd eljött az igazság pillanata és ott volt!!! 3,5 mm-es szikhólyag képe fogadott. Leírhatatlanul boldog voltam. A kiírt időpont pedig június eleje volt.

Ezután a férjemnek elő is vezettem a tervemet, miszerint ez a kisbaba szeretett otthonunkban fog világra jönni. Hallani sem akart róla, így jegeltem a témát néhány hétre, de döntésem megváltoztathatatlan volt.

A terhességet sokkal jobban viseltem, mint elsőnek. Mondjuk egy másfél éves kisfiú mellett kizárt a pihenés. Ahogy teltek a hetek, én egyre mélyebbre ástam bele magam a jogszabályokba és a szebbnél szebb szüléstörténetekbe. A férjem szemléletében a „biztos, hogy nem” fázist a „jó, de legalább egy mentő és a nőgyógyászod itt fog állni a kapuban” álláspont követte.

Elérkezett a 12. hét, minden rendben volt. Az orvosi és védőnői látogatásokat igyekeztem a minimálisra csökkenteni. Hanyag módon még a toxoplazmára is csak egyszer csináltattam tesztet. A terhességet a kisfiamtól összeszedett különböző vírusok „színesítették”. Czeizel doktor könyve A láz teratogén hatása című fejezetnél tökéletesen be van törve.

A 20. hét után felvettem a kapcsolatot A Szülésznővel, Felíciával. Egyeztettünk egy személyes találkozót a Születésházban, ahová a férjem is elkísért. A tervemről a barátnőim igen, de a családom nem tudott. A találkozó után a férjemtől is zöld utat kaptam végre, bár nem értett egyet a döntésemmel, de elfogadta azt.

A 30. héten befejeztem a munkát és elkezdtem minden porcikámmal az érkező kis családtagra is figyelni. Újra előkerült a polcról a Hipnoszülés című könyv és egy másik alapmű, A születés művészete című könyv. Faltam a sorokat, és szinte magam sem hittem el, hogy azok a szülések/születések az én életemben is hamarosan valósággá válnak. Szülésvideókat bámultam, könnyezve néztem végig a Világra jönni című filmet, botránkozva egy videót a császármetszésről. Hihetetlen volt, de a második terhességem alatt sokkal, de sokkal többet tudtam meg önmagamról, a szülésről és a várandósságról.

A 34. héten látogattam el utoljára a nőgyógyászomhoz. Ekkor már kértem a nőgyógyászomat, hogy vegye le a strepto-mintát, és elmondtam neki tervemet, valamint megkértem rá, hogy amennyiben mégis kórházi befejezésre lesz szükség, akkor segítsen. Ő igent mondott és nem kötekedett.

Elmondtam neki, hogy egyáltalán nem miatta döntöttem így, hiszen Zsolti fiam születésekor megkaptam mindazt, amit kórházi kereteken belül lehet. Kivárta, hogy a babám készen álljon. Más orvos 38 órát nem várt volna, rég megcsászároztak volna. Oxitocint is csak a tolófájásoknál kaptam és a gátsebem is rövidke volt. Sokkal inkább a kórházi protokoll és a csecsemősök hozzáállása motivált abban, hogy egy másik utat válasszak.

Hittem abban, hogy ha egyből megkapom a babámat, akkor a szoptatás nem lesz olyan gyötrelmes, nem leszek fél évig egy fejőgéphez kötve és sokkal könnyebben alakul ki az a feltételnélküliség, ami elsőre soká érett meg bennem.

Elérkezett a várva várt 37. hét, amivel minden jogi korlát eltűnt az otthonszülési tervemet illetően. Felícia akkor már hetente nézte a babámat. Megismerkedett a nagyfiammal és az otthonunkkal. Én megtettem bejelentési kötelezettségemet a gyermekorvosunk és védőnőnk felé, beszereztem a szükséges kellékeket a szüléshez. Ezek merőben más kellékek voltak, mint az első, kórházi szülésem alkalmával.

Frontok jöttek és mentek, én pedig egyre izgatottabb lettem és különböző dátumokat vizionáltam magamnak a születés időpontját tekintve.

Június negyedikén este a férjem zenekari próbán volt. Ketten voltunk a fiammal. Forró, meleg éjszaka volt. Elaltattam a fiam és tíz óra után én is ágyba kerültem és lefeküdtem. Még olvasgattam, aztán egyszer csak éreztem egy pattanást. Átfutott az agyamon, hogy nem hiszem el… már megint így kezdődik, a férjem már megint sehol…

Kimentem a tusolóba és folyt a magzatvíz. Letusoltam, törölközőt vettem a lábam közé, majd elkezdtem töprengeni, hogy kit is hívjak fel először. Felícia mellett döntöttem, tárcsáztam. Felvázoltam a helyzetet. Nem adott biztató választ, ugyanis akkor már volt egy másik kismama is, akinek szintén elkezdődött a vajúdása, így ő nem indulhatott el hozzánk. Ütközés esetén mindkét kismamának a Születésházba kell mennie, ahol párhuzamosan zajlik a szüléskísérés.

Teljesen összeomlottam, hogy nem lehet, hogy pont most hiúsul meg mindaz, amire oly régóta vágyom. Abban bíztam titkon, hogy nekem úgyis lassan indulnak be a dolgok, ahogy elsőre is, és addig szépen elleszek itthon, amíg megszületik a másik baba és ideérnek. Persze Felícia felhívta a figyelmemet, hogy a második szülés azért gyorsabb, és elválaszt minket 100 km, úgyhogy szedjem össze a cuccom és induljunk.

Ezt a lehetőséget nem tudta az elmém befogadni, hiszen csöppet sem készültem arra, hogy nem itthon fogok szülni. Sőt, nekem nem az volt a lényeg, hogy „csak ne kórházban” szüljek, hanem az, hogy „mindenképpen itthon”, a családom körében lehessek.

Felhívtam anyukámat, hogy induljon el hozzánk a kisfiamhoz, mert folyik a magzatvíz. Felhívtam a férjem is, hogy esemény van, jöjjön. Elmondtam a férjemnek a szülésznőm válaszát, miszerint indulnunk kell. Nem tért napirendre és vagdalkozni kezdett, hogy „megmondtam, hogy ez nem jó ötlet”, „nem indulok el egy vajúdó nővel”, „én nem fogok szülést levezetni az út szélén a kocsiban” és hasonló bátorító gondolatokkal sziporkázott.

Közben megérkezett anyukám, neki megágyaztunk. A férjem kérte tőlem a csomagomat. „Miféle csomagot?” – kérdeztem vissza, hiszen semmi nem volt összepakolva. A szekrényben sorakoztak a bekészített kellékek, de nekem nem volt indulásra kész cuccom. Akkor jött a kérdőre vonás, erre én bedurcáztam, hogy akkor én nem megyek sehova, különben sem fáj még annyira és lefekszem. Értesítettük Felíciát is, hogy még maradunk, ha rendszeresebbek lesznek a fájások, akkor viszont elindulunk.

Végül a férjem is mellém bújt. Aztán megkérdeztem tőle, hogy mennyi az idő, majd nyolc perc múlva újra, aztán hat perc múlva újra. Néhány fájás után rájöttünk, hogy ezek így hat-nyolc percesek, talán indulni kellene.

Gyorsan összerámoltam alsóneműt, betétet, köntöst és a babának a pihe-puha törölközőket, ruhácskát. Ahogy indultunk volna, nyílott az ajtó és a kicsi majdnem két és fél éves fiam ott állt az ajtóban és nekünk szögezte a kérdést, hogy hová megyünk.

Felíciával már találkozott, tudta, hogy ő fog segíteni András babának kibújni a pocakomból. Ez rendben is volt, de „Apa maradjon itt!” – hangzott az utasítás. Hoppá! Erre valóban nem készítettük fel, hogy a szülésben az édesapjának is majdnem akkor szerepe lesz, mint nekem vagy a szülésznőknek.

Nagyon nehezen ment az elválás. A férjem megpróbálta visszaaltatni, de nem sikerült. Végül úgy váltunk el, hogy ő az édesanyám karjában sírt utánunk, én a kocsiban bőgtem, a férjem pedig próbált elindulni. Míg odaértünk, SMS-eztünk anyukámmal, aki megnyugtatott, hogy visszaaludt és rendben van minden.

A szülésznők már nagyon vártak minket, hiszen kb. egy órával később értünk a Születésházba, mint ígértük. A hat-nyolc perces fájások kiritkultak. Éjjel három óra volt. Azt javasolta Rita és Felícia, hogy pihenjünk le, amíg tudunk. Persze a fájások pont annyira jöttek, hogy aludni ne tudjak tőlük, így leginkább csak forgolódtam az ágyban.

Ránk virradt, péntek reggel volt. Bizakodó voltam, a nagyfiam is pénteki napon született, aznap biztosan baba lesz. De a fájások nem voltak sem túl erősek, sem túl rendszeresek. Megreggeliztünk, majd Ritával sétálni indultunk a városba. A magzatvíz folyt közben. Nem történt változás. Nagyon hiányzott a fiam.

Délután a szobában pihentünk, kint nagyon meleg volt. A nyitott ablaknál Felícia gyermekeinek hangja szűrődött be, nagyon erősen tört rám a fiam hiánya és haza akartam menni. Sokat sírtam. Nem lehetett könnyű a férjemnek támogatni engem.

Aztán este hat óra körül elmentünk a boltba a férjemmel és a templomkertben megvacsoráztunk. Igazán jólesett az étel. Majd ahogy visszaértünk a Születésházba, megint rám tört, hogy nem haladunk és inkább otthon szeretném folytatni. A másik kismama, aki miatt nem lehettem otthon, szintén nem haladt előre a vajúdásban, így minden reményem elszállt, hogy otthon szülhessek.

Este kilenc körül a szülésznők válaszút elé állítottak. Több lehetőséget is átbeszéltünk. Én haza akartam menni – azt mondták, menjek, de akkor azonnal vissza kell jönnünk, ha erősödnek a fájások. A másik lehetőség, hogy hazamegyünk és másnap reggel a saját orvosomhoz bemegyek a kórházba – ezt teljes mértékben elutasítottam. Vagy az sz-i kórházba megyek – na, hát biztos, hogy nem.

Aztán elsírtam magam és azt mondtam, hogy haza akarok végre menni, de már a kicsi babánkkal. Elmentem lezuhanyozni és igyekeztem megnyugodni. Közben édesanyám írt, hogy a fiam elaludt és minden rendben van. Ekkor kezdődött el az aktív szakasz. Kb. fél órával később beindultak a fájások.

Minden egyes fájást koncentráltan kilélegeztem. Tényleg mindet. Nem hagytam el az uralmat a testem és az elmém felett egyetlen pillanatra sem. Ez még az a szakasz volt, amikor még közben viccelődtünk, beszélgettünk. Rita, a férjem és én.

Aztán a férjem elment aludni, én végig sétálgattam a szobában, időnként Rita meghallgatta a szívhangot és a nagylabdán ülve még isteni derékmasszázst is kaptam. Feküdni akkor már nagyon nem volt jó. Volt, hogy a kötéllétrába kapaszkodtam, de többnyire alkarral támaszkodtam a falnak a fájások alatt.

Éjjel háromkor megvizsgált Felícia és már egészen jól tágultam. Ez teljesen feldobott. Vajúdás közben ittam, tusoltam. Aztán elkezdtem olyan négy körül nagyon fázni. A ruhára fölvettem a köntöst és szidtam magam, amiért nem volt bekészítve starttáska meleg ruhákkal.

Megint letusoltam, jólesett a forró víz a tiszta, komfortos zuhanyzóban, ahol nem kellett senkivel sem osztoznom. És ekkor már jött néhány csepp előtej a melleimből. Aranysárga volt és mámorító az érzés, hogy ez így is működhet.

Öt óra körül volt, Felícia megvizsgált, 9 cm-re voltam kitágulva. Érezte a baba fejét, de beödémásodott a méhszáj, ami úgy fogja a pici fejét, mint egy sapka, és nem tud lejjebb ereszkedni. Kérte, hogy legyek kicsit fekve, próbáljak pihenni, mert túl sokat voltam talpon, de nem tudtam fekve elviselni a fájásokat. Ekkor elmondta előre, hogy a következő fájásnál muszáj lesz kicsit beavatkoznia és feltolni óvatosan a méhszájat, hogy a baba szabad utat kaphasson. Ez fájdalmas volt, de nem erőszakos.

Ezután azt kérték a szülésznőim, hogy ereszkedjek négykézlábra, hogy a kis buksi jöhessen lejjebb. Nagyon fájt így lenni. Három fájásnál többet nem bírtam. Ekkor úgy éreztem, bekakilok. Elmentem, de csak pisilni tudtam. Néhány fájás múlva megint őszintén azt éreztem, hogy kakálnom kell, de akkor már pisilni se tudtam. Harmadjára is megpróbáltam, de semmi. Ezek már tolófájások voltak.

Megkértek a szülésznők, hogy próbáljak meg nyomni párat a fájásokba. Állva próbáltam meg a férjemnek dőlve. Alattam dekubituszbetétek és a két szülésznő. A fájásoknál vért láttam távozni. Hajnalodott. Az ablakokat becsuktuk és Rita elkezdte felmelegíteni a törölközőket.

Ahogy Felícia óvatosan odatette a kezét, érezte a baba fejét. Alig hittem a fülemnek! Ez a mondata rengeteg erőt adott. Minden szavát elhittem és nagyon bíztam bennük! Úgy éreztem, hogy a férjem egy erős oszlop, aki megtart engem, Rita és Felícia kezei pedig a puha párnák, amik csak arra várnak, hogy a pici babánk megérkezzen. Hirtelen nagyon melegem lett és teljesen lefőttem. Gyorsan levettem a köntöst és a felsőmet, csak egy top volt rajtam.

Éreztem a következő fájásnál, hogy nem tudok talpon maradni, mert be fog görcsölni a combom. Ekkor Felícia odahúzta a szülőszéket, beborította dekubitusszal és leültem. Az ágy szélén a férjem ült, előtte én a széken és a földön, velem szemben ültek a segítőim. A férjem fogta és tartotta a csípőmet, ahogy minden fájásnál előre dőltem és finoman nyomtam a babát és toltam le a kezemmel a hasam.

Hihetetlen, de még akkor is minden fájásra tökéletesen tudtam összpontosítani és lélegezni. Teljes mértékben éreztem így ülve, hogy mit és hova kell nyomjak. A tolófájások nem voltak sokkal erősebbek, mint a tágulás alattiak, de igen határozottan és gyorsan jöttek egymás után. Hihetetlen volt ezeket a pillanatokat megélni. Egy álom vált valóra akkor ott a szülőszéken.

Felícia tartotta a gátamat, Rita szívhangot hallgatott két nyomás között. Nekem továbbra is kakálnom kellett, ami nagyon zavart. Ekkor Felícia biztatott, hogy nem baj, ha jön széklet is, mert nekik az az egyik legfontosabb jelzés arról, hogy a baba feje éppen hol tart. Így hát ez a szülés a beöntés hiányában igen naturális volt, a maga természetes valójában.

Néhány fájás után már nagyon feszített a gátam, éreztem, ahogy kidudorodik. Ekkor lenéztem és láttam, hogy borzasztóan meg van duzzadva. Rita és Felícia már tökéletesen látták a baba vizes kis haját. A következő fájás nagyon erős volt és sikerült jó erőseket belenyomnom. Ekkor kibújt a fej.

Lenéztem és ott volt a combjaim között egy hajas kis buksi. Hihetetlen volt. Gyorsan jött még egy fájás, és kicsusszant a csöpp kis lila test, amit azonnal rám tettek. Szombat reggel, 6 óra 35 perc volt. Harmincegy óra vajúdás után, amiből kilenc és fél óra volt az aktív szakasz, ez volt életem talán legcsodálatosabb pillanata, amikor a fejem mellett balról a férjem szuszogott, a gyermekeim édesapja, a mellkasomon pedig a legkisebb fiunk.

Lila volt, de pár másodperc alatt gyönyörű rózsás bőre lett. A szemünkbe nézett, nem sírt, csak nézett ránk és pislogott. Akkor ott a világ gazdagabb lett egy csodával. Nekem akkor már nem fájt semmim, csak fogtam a kicsi babánkat és sírtam. Annyit tudtam neki mondani, hogy „Már annyira vártunk!”.

A kicsit a szülésznők meleg törölközőkkel takargatták be. Felícia közben meghallgatta a légzését. Jó néhány perc eltelt, amikor a férjem megkérdezte, hogy tényleg fiú? Felícia válasza azt volt, hogy „Nem néztem, a ti gyermeketek, nézzétek meg.” Ekkor kicsomagoltuk a kis testet, félrehúztuk a kifehéredett köldökzsinórt és benéztünk a combjai közé. Valóban András babánk született.

Akkor ott nem volt fontos, hogy hány centi vagy hogy hány kiló, még a neme sem, csak az, hogy lélegzik és a mi babánk. A szülésznők elvágták a köldökzsinórt, a férjem most nem kért ebből az erőltetett szokásból. Megszületett a lepény, rendben volt.

Ezután nekem segítettek felállni a szülőszékről és lefeküdtem az ágyra, betakartak a babával együtt, és Rita szorgalmazta, hogy kezdjem el szoptatni. Szépen megtámasztották a hátam párnákkal és igazgattuk együtt a babát, hogy mindenkinek kényelmes legyen. Rita addig ott guggolt mellettünk, amíg András el nem kezdett szopni. A kicsi babánk intenzíven elkezdte szívni magába az előtejet, közben hozzám simult, meztelen test a meztelen testhez. Annyira természetes volt ez az állapot!

Közben a férjem felhívta a családot és a barátainkat, akik már nagyon izgultak értünk, hiszen egész éjszaka nem kaptak hírt felőlünk. Nem tudta a férjem megmondani sem azt, hogy hány kiló, sem azt, hogy hány centi, csak azt tudtuk, hogy édesen szopizik és mi hamarosan haza indulhatunk vele együtt a nagyfiunkhoz, az otthonunkba.

B. V. A.

Zsolti > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.