1211. nap: Mint erdei vad/Nem e világi létben lebegve (Gergőnk születése)

Hogyan is született Gergő, a legnagyobb fiunk… Hm… Amikor ez a történet eszembe jut, az élmény egy nagyon boldog pillanattá gyúródott az emlékemben. Igen, boldog pillanat volt, hiszen minden ilyen pillanat az, amikor az ember gyermeke megszületik. Ha kicsit többet gondolkodom, hogyan is volt, eszembe jut néhány kevésbé szép és boldog pillanat a nagy képben. Gergő ma már tízéves, okos, kedves, gyönyörű nagyfiú. Akkor is gyönyörű volt, amikor megszületett, nem tudtunk betelni vele.

Mintha nemcsak mi vártuk volna őt. Akkoriban a Dózsa György úton laktunk, ami rettentő zajos volt a macskakövek miatt. Mire megszületett a fiunk, szép, sima aszfaltot kapott az út. Nem volt semmi az a nyár, nagyon meleg volt, alig tudtam aludni a melegtől és a zajtól, amit még éjszaka is hallottunk, mert még éjjel is dolgoztak a munkások. Így utólag persze már semmiségnek tűnik az, hogy a lakás folyosóján aludtunk egy földre terített paplanon, mert oda kevésbé hallatszott be a munkagépek zaja. Rettentő kényelmetlen volt, mindenem fájt. De óriási erőt adott az, hogy tudtuk, Gergő hamarosan megszületik. Szinte az utolsó pillanatig dolgoztam, imádtam az egész akkori életünket úgy, ahogy volt.

Pénteken abbahagytam a munkát, hétvégén még takarítottam, kedden pedig éreztem, hogy fáj a derekam. Semmi más, csak a derekam, de az nagyon. Össze-vissza jöttek az összehúzódások, erősek voltak, de azért tudtam mellettük főzni, olvasni, még a közértbe is lementünk vásárolni Szilveszterrel, a párommal. Emlékszem, hogyan tartotta a kosarat a kezében a hűtőpult előtt, amikor mondtam neki, hogy most megint jön egy, mire ő letette a kosarat, és szemben vele ráhajoltam a vállára, ő pedig a derekamat átfogta, és a fájó részre tette a kezét. Aztán amikor elmúlt, mentünk tovább a gondolák között. A pénztár előtt ugyanez, aztán fizettünk. Mókás jelenetek.

Szerdán a nap ugyanígy telt, egy-egy összehúzódás, amikor a hasam megint csak nem fájt, csak a derekam, de az nagyon. Megnéztük a Jégkorszak első részét, a film alatt nagyjából háromszor kellett megállni, mert jöttek a derékfájások.

Csütörtökön szintén tudtunk aludni, pontosabban hajnali kettőig, akkor egy nagyon erős derékfájásra ébredtem, majd egy pukkanás a hasamban, és elfolyt a magzatvíz. Akkor azt gondoltam, végre elkezdődik, akármennyire is félek a szüléstől, már nem halogatódik sokáig a dolog.

Igen, egy kicsit féltem a szüléstől, mert tudtam, hogy kórházba megyünk, és a felkészítő tanfolyam, amit a kórházban tartottak, nem igazán nyugtatott meg, pontosabban attól inkább megijedtem. Egyértelmű volt a szemlélet, gátmetszés, fekvő helyzet, beöntés… Pontosabban azt mondták, hogy csak akkor, ha szükséges, meg ha az ember lánya kéri. Számomra az volt az ijesztő, hogy rögtön ezekről beszéltek, egyáltalán nem a normális szülésről, ahogy én már arról nagyon sokat olvastam, az otthonszülésről is, és számomra természetes volt, hogy természetesen fogok szülni, beavatkozások nélkül. Vizsgálatokra sem jártam sűrűn, csak amire gondoltam, muszáj menni. Mint később kiderült, nincs kötelező vizsgálat.

Volt egy kellemetlen kórházi találkozásom azzal a szülésznővel, akit a dokim ajánlott. Épp egy szülésfelkészítő tanfolyami előadás után felmentem hozzá a szülőszobára, hogy CTG-t csináljon, és közben esetleg beszélgessünk egy kicsit a szülésről. Gergő az előadás alatt végig mocorgott a hasamban, utána viszont elaludt, pechemre pont a CTG-re. Mondta a szülésznő, hogy nem jó a CTG-n a szívhang, nagyon lassú. Mire én mondtam neki, hogy persze, mivel hogy alszik. Aztán egy egyre idegesítőbb beszélgetés következett, amikor én védtem az álláspontomat, ő meg benn akart tartani, és hívni az ügyeletes orvost…

Amikor már majdnem üvöltöttem, hogy azonnal hagyja ezt abba, mert igenis elmegyek, végre Gergő felébredt, és majdnem lerúgta a hasamról az egyik tappancsot. Egyből jó lett a szívhang, a szülésznő elkezdett mentegetőzni, én meg majdnem sírtam már az idegességtől. Akkor tudtam, vele biztos nem akarok szülni.

Pechemre épp ügyeletes volt, amikor hajnali öt körül a kórházba értünk. Nagyon paráztam, emlékezve arra a régi, kínos incidensre. Nagyon kedves volt, leborotvált, beöntést adott, és mondta, hogy menjek zuhanyozni, ha gondolom, nyugodtan maradjak benn, és folyassam a hasamra meg a derekamra a vizet.

Ez nagyon jó hatással volt a fájdalomra, otthon, amikor a nyákdugó is megszületett, sokáig zuhanyoztam, mielőtt a mentőt kihívtuk. Emlékszem, miután a magzatvizes ágyneműt leszedtük az ágyról, elmentem vécére, és akkor láttam meg a kagylóban ezt a véres kis dugó alakú zselés valamit.

Nagyon boldog voltam, és sokszor mondtam Gergőnek, hogy tartson ki, nemsokára találkozunk. Szilvesztert is igyekeztem mindenről informálni, hogy tudja, mi a helyzet, nagyon együtt volt velem, mindenben segített, és ő is nagyon izgatott volt a közelgő találkozás, meg persze a szülés miatt is. Talán kicsit aggódott is értünk.

Lezuhanyoztam, megkávéztunk, összepakoltuk a kórházas bőröndöt, amiből csupán a párom papucsát felejtettük ki, emiatt a szülőszobán zokniban volt, zsákkal a lábán.

Közben persze jöttek a fájások, eleinte öt-tíz percenként, aztán már két-három percenként is. Gondoltuk, hogy most már jöhet a mentő. Volt egy része a Dózsa György útnak a Hősök tere felé, ahol úgy emlékszem, akkor még volt macskakő, a mentőben a derekamat a széknek nyomtam, és olyan jólesett a rázkódás… A mentős kérdezte is viccesen, hogy menjünk-e a ház körül még egy kört. Abba a kórházba mentünk, ami a legközelebb volt hozzánk. Akár sétálhattunk volna is, de ez csak később jutott eszembe.

Elfelejtettem mondani, hogy amikor már túl voltunk a fájások közötti adatfelvételen, amikor többször is kellett szólnom, hogy várjanak a válaszra, mivel megint jön egy fájás, hívták az ügyeletes orvost. Én mondtam, felesleges, mert az orvosommal abban maradtunk, hogy csak ő fog megvizsgálni, más nem. Ez persze nem úgy lett, ahogy megbeszéltük, közölték velem, hogy csak akkor szólnak neki, amikor már ideje lesz. Az ügyeletes fapofával köszönt (legalább köszönt), megvizsgált, én pedig azt hittem, leugrok az ágyról, annyira fájt. Szinte biztos vagyok benne, hogy tágított a kezével, még mondta is, hogy oké, most megvárunk egy fájást… A mai napig nem tudom, miért volt erre szükség, talán azt akarta, hogy ne érjen be az orvosom, vagy elképzelni sem tudom, miért kellett ezt csinálnia, de akkor, amikor felültem a vizsgálóágyon, amin nem ő segített felülni – egyszerűen otthagyott, és a szülésznőnek mondta, hogy szóljon, ha szükség lesz rá –, volt egy sírhatnék érzésem. Nagyon megbántottnak éreztem magam. Nem is tudom igazán megfogalmazni, rettenetes érzés volt. Az egyik legrosszabb érzés az egész szülés alatt. Aztán hánytam is egy jó nagyot. Utólag sajnáltam, hogy nem hánytam őt le. Disznóság, lehet, de tényleg ezt érzem még most is, és tudnám ezt cifrábban is mondani…

Eleinte próbáltam ülni labdán, ajánlották a kádat, de nekem csak a le-föl sétálás volt jó. Ahogy múlt az idő, kicsit álmosodtam, de nem volt vészes, a szülésznő mondta, hogy üljek le, mert el fogok fáradni, de amikor leültem, sokkal jobban fájt a derekam. Idegennek éreztem az egész helyzetet, semmi bensőséges, meleg, jó hangulat nem volt. Az szerencse volt, hogy nem jöttek-mentek, hisz hajnal volt, nem volt más benn, egy szülést hallottunk, egy pillanatra láttam is az ágyon fekvő asszonyt, meg amikor kiabáltak neki, hogy mindjárt meglesz, nyomjon… Hát… Elképzeltem, hogy velem is így lesz majd, ez borzasztó…

Próbáltam az erőmet beosztani, és jól lélegezni, jó mélyeket, hogy a hasamba is sok oxigén jusson, és ami a nagy idegenségben a biztonságot jelentette, az volt, hogy folyamatosan simogattam a hasam, és beszéltem Gergőhöz. Nem igazán szavakkal, inkább csak gondoltam rá, és elképzeltem, ahogy egy-egy óriási fájdalomhullámmal egyre lejjebb és lejjebb ereszkedik. Mondtam neki azt is, hogy büszke vagyok rá, amiért ilyen ügyesen meg tudja találni az utat, hogy ilyen kitartó és erős, és hogy nagyon-nagyon szeretjük és várjuk őt, ne adja fel, és segítek nagyon neki.

A párom óriási segítség volt, tartott, bíztatott, néha kicsit tanácstalan volt, tudom, de nagyon nagy erővel támogatott. Fel akartam törölni a második hányásomat a vécében, de ő kiküldött, majd amikor a szülésznő látta, hogy mi történt, elküldött bennünket onnan, hogy majd a takarító vagy ő, már nem emlékszem, elintézik, mi csak menjünk sétálni. Néha a derekamra rakta a kezét, és az hihetetlenül jó volt, mintha levette volna a fájdalmat. A hasam továbbra sem fájt, csak a derekam, de az nagyon. Úgy éreztem, mintha tüzes kezek feszítenék szét a gerincemet.

Hamarosan jött a műszakváltás, és odajött hozzánk még egy szülésznő és az előző is, kérdezte, melyikük maradjon. Mondtam, hogy köszönjük szépen, menjen haza. Közben azt gondoltam, bárki maradhatna, biztos jobb lesz. És így is lett. Juli lett az a szülésznő, aki szerintem megmentette a szülésemet, hogy úgy mondjam. Miatta maradt szerintem csodás élmény az egész. Támogatott, jelen volt, bátorított, nem igazán szavakkal, valahogy az egész lénye sugározta azt, hogy velünk van. Ajánlotta a kádat, besegített, folyton, amikor akartam szólni, ott volt, és lehetett kivel beszélni, lélekben is ott volt. Átvette azt a hangulatot, lekapcsolta a lámpát, kérni sem kellett, amikor már nem akartam sétálni, és visszamentünk a szülőszobába – az ágyat gondosan kerültem azért, bár nagyon szép színes takaró volt rajta –, már meghitt fény volt a szobában. Nem vizsgált meg, csak CTG-t csinált néha, ami nekem nagyon rossz volt, ha fájás közben történt, meg le kellett ülnöm közben, és nem tudtam menni.

Érdemes lett volna szerintem egy kilométer-számlálót tenni rám, lehet, hogy néhány összejött volna ott akkor hajnalban. Nem fáradtam el, valahogy ez a nő erőt adott, pedig nem mondott szinte semmit, csak amikor muszáj volt, akkor szólt, csendesen ült a kád szélén és figyelt. Nem volt jó a kád, nem találtam a helyem, aztán szédültem is, és le akartam feküdni vagy ülni, nem is tudom már. Most utólag már tudom a másik két szülést is átélve, hogy kerestem a helyem a kitoláshoz.

Juli szólt az orvosnak, masszírozta a gátamat, ami nagyon jólesett. Akkor az ágyon ültem, mert hogy ez egy szuper, ülőpozícióba állítható ágy volt, és meg is nyugodtam, hogy de jó, mert akkor mint egy szülőszéken ülve fogok tudni ülve szülni. A lábam már szinte a nyakamban volt, nem tudtam már összezárni, érzetem, hogy már nagyon lent van a fejecskéje Gergőnek. És elég rosszul is voltam.

Most már azt is tudom, hogy azért, mert mindig volt valami, amire mint egy erdei vadnak figyelni kellett, és nem tudtam elengedni magam, nem tudtam csak befelé figyelni. Megszültem volna úgy is, ha feltérdelhetek és az ágy háttámlájába kapaszkodhatok, vagy oldalt fekszem, de valahogy nem tudtam elmerülni magamban befelé. Miután Barnus, a második fiúnk megszületett háborítatlanul itthon, egyértelműek lettek a dolgok, minden kitisztult, és mindennek a magyarázatát megértettem. De egészen másképp írtam volna le Gergő születését, mint most, három szülés után.

Szóval, mire végre megtaláltam az ágyon a helyem oldalt fekve, Juli még a labdát is odatette a lábam alá, hogy ne nekem kelljen tartani, és én csak nyomtam, és valami fura, nem e világi létben lebegtem. Csodálatos érzés volt, nem fájt már úgy a derekam, de ez nem tartott sokáig, mert megérkezett a doki, aki a hátamra fordított. Szilveszter és Juli tartotta a lábam. Juli szólt, hogy nagyon feszül a gátam, és muszáj vágni, mert nem tudja megvédeni, olyan erősen nyomok. Megtörtént a borzasztó gátmetszés, amitől nagyon féltem, és mondtam is Julinak az elején, hogy ha vágni kell, vágjon akkor, amikor a legjobban feszül a gátam, de ne szóljon, hogy az mikor lesz, mert nagyon félek, szóval hogy csinálja úgy, hogy „szinte észre se vegyem”…Hát nem jött össze, de nem fájt annyira, mint amennyire féltem, inkább csak az volt rossz, hogy erre összpontosítottam. Csípett a vér, és éreztem a tátongó sebet. Nem volt jó érzés.

Próbáltam oldalra fordulni, amennyire lehet akkor, ha az ember lábát szétnyitják, és tartják fixen a csípőjét, a felsőtestemmel próbáltam inkább, mert hanyatt fekve úgy éreztem, nem kapok levegőt. Aztán éreztem, ahogy Gergő jön kifelé. Nem volt keresztcsonti égő érzés, nem volt gátfeszülés, semmi ilyenfajta rossz érzés, mint amikor rendesen a fej kibújik, mivel semmi akadálya nem volt már. Jött kifelé a kis meleg testével, éreztem a súlyát, szint minden porcikáját, a kis karját, ahogy maga mellett tartotta, a meleg pocakját, aztán a lábait. Hihetetlen érzés volt. Most, ahogy írok róla, szinte érzem is megint. Nagyon boldog voltam, hallottam szegénykémnek a méltatlan sírását, de hallottam benne azt is, hogy egészséges és él. Igen, ha jól emlékszem, ez fontos is volt, amikor Julival beszéltük, hogy mit szeretnék, még ezt is mondtam neki, hogy azt se bánom, ha gátmetszés lesz, csak a babával minden rendben legyen.

Sajnos, a köldökzsinór rövidsége miatt nem ölelhettem meg, csak simogattam és biztattam, hogy mindjárt ide tud hozzám jönni egészen. Kinyújtotta a kis karját a hasamon kicsit hason oldalt fekve, mintha jönni akart volna közelebb, a férjem mellettem ült és nézte Gergőt, és akkor sírta el magát, amikor a kisfiunk felé nyújtott karral ránézett, mélyen a szemébe. Hihetetlen pillanat volt, nekem is potyognak a könnyeim még most is…

Nekem az volt addigi életem legboldogabb pillanata. Együtt voltunk igazán, megszületett a családunk. Csak ez számított, minden kellemetlenség, fájdalom, de az egész világ is megszűnt akkor, csak mi hárman voltunk egy kis ideig. Gergőt öleltük, csókoltuk, takargattuk, és sírtunk a boldogságtól. Én köszöntem Istennek, hogy Gergőt adta nekünk, és Gergőt dicsértem, amiért ilyen ügyes volt, és csak öleltem és öleltem őt a párommal együtt. Aztán Szilveszter is a kezében tarthatta, és potyogtak a könnyei akkor is, amikor Gergő hosszan nézte őt. Nagyon szépek voltak együtt. Mély, sírig tartó kötelék lett akkor köztük. Olyan jó volt, hogy ezt láthattam…

Aztán persze jött a méhlepény, előtte hiába tiltakoztam, kaptam egy oxitocininjekciót az oldalamba. Mondtam, hogy ha úgy látja, hogy kell, hoztam homeopátiásat, de azt mondta a doki, hogy nem várhatunk addig. Hm… kb. 15 perccel voltunk a szülés után, vagy még annyi sem telt el talán, és nem is véreztem túlságosan, kirobbanó erőben voltam. Úgy emlékszem, hogy az oxitocin nem túl jó a tejtermelésnek, de lehet, hogy nem ez az a hormon, minden esetre nagyon nehézkesen indult a szoptatás, Gergő bealudt, és nem akart szopizni, ott a szülőszobán a két óra alatt alig tudtam begyömöszölni a szájába a cicit. Talán a gátvarrás idején lehetett volna, akkor még nagyon éber volt, utána meg elfáradt, és egy nagyot aludt. Bár a fáradtsága attól is lehetett, hogy elvitték felöltöztetni, ott nem tudom, mi történt még vele, a mai napig is bánt, hogy nem tudok erről az időről semmit…

A gátvarrás iszonyatos volt, még öt gyereket szülnék inkább helyette. Nagyon fájt, ráadásul bejött egy vadidegen, aki épp hogy csak köszönt, és elkezdett vicceskedni a dokimmal, hogy mi lesz ez, matyóhímzés??? Hát nem bunkó???!!! Lerúgtam volna a fejét, elküldtem volna a… Sajnálom, hogy nem tettem meg. Komolyan…

Annyira rossz, hogy egy szülés fantasztikus boldog élményébe ilyeneket kell megélni. Olyan, mintha egyik percben az ember a felhők fölött lenne, másikban meg valami iszonyú hideg, mocsaras sötét helyen kétségbeesve… Miért kell ez? Annyira kicsin múlik, hogy ne így legyen…

Szóval, a két óra letelte után Gergőt elvitte Juli a csecsemőosztályra, ahol majd felöltöztetik és megfürdetik. Akkor mondtam Julinak, mit kell tenni, ha én nem akarom, hogy megfürdessék? Mondta, hogy nyilatkozni kell, hogy nem járulok hozzá. Mondtam, hogy oké, akkor nyilatkozom. Megkértem, hogy ne engedje, hogy megfürdessék, és minél hamarabb meg akarom kapni, ne tegyék be se kiságyba, se polcra, se sehova, hanem mire én a szobába érek, ő is jöjjön. Ígérte, hogy mindent megtesz, de nem rajta múlik.

Én addig lemásztam az ágyról, mire ő szólt, hogy mit csinálok, mindjárt jön a betegszállító fiú, és majd ő áttol engem hordágyon. Nem nagyon értettem a dolgot, miért kell ez, hiszen teljesen jól vagyok, de végül is nem bántam. Fura volt feküdni egy hordágyon…

Szilveszter mindent összepakolt, és elindultunk a szoba felé. Szerencsések voltunk, nem volt senki más a kétágyas szobában, így csak mi voltunk ott hárman. Persze, fizettünk érte, de megérte. Gergőt kis idő múlva hozták, alig vártuk, hogy végre megjöjjön.

Mondták, hogy zuhanyozni ne menjek egyedül, és ezt sem értettem, aztán mondták, hogy elájulhatok… Hiába mondtam, hogy teljesen jól vagyok, fantasztikusan érzem magam, tele vagyok erővel, csak nehezen járok a gátseb miatt. Irtó magas volt az ágy, kétszer is körülnéztem a szobában, mit kell még magammal vinnem az ágyba, mielőtt felmásztam rá, és kétszer is meggondoltam, hogy leszállok-e róla… Az volt a legrosszabb a gyerekágyban.

Minden rendben volt velem, csak az aggasztott, hogy Gergő nem akart szopizni, még pár cseppet is alig. Közben meg nagyon meleg volt a kórházban, akkoriban kint is. Néha bejött egy ápoló vagy kettő műszakváltáskor, és mindig megkérdezték, még mindig nem akarom, hogy megfürdessék? Nem értettem, miért kellene, hisz gyönyörű szép tiszta volt a bőre, és fantasztikusan jó illata volt. Szülésillata volt, imádtam. Mondták, van egy kis véralvadék a feje tetején… Mondtam, hogy majd azt én lemosom otthon, olajjal leáztatva, finoman, puha babakefével. Ők orvosi kefével csinálták volna… Gondoltam, azzal csinálják maguknak…

Másnap hazamentünk, hiszen nem voltunk betegek, és otthon Szilveszter nagymamája, Pabu, aki akkor 95 éves volt – vele laktunk akkoriban – és az ő unokahúga, Sári néni, aki szintén túl volt már a 80-on, már nagyon várak minket. Megkaptuk a jóakaratú fenyegetést, hogy úgy is visszajövünk, mert nem fog rendesen szopni Gergő, és hasonlókat, amiért nem maradunk három napot. Nem is lett volna több pénzünk az egyágyas szobára…

Otthon nagyon jó volt, irtó boldogok voltunk, de tapasztalatlanok is, Gergő nem szopizott se tejet, se vizet, meleg volt, belázasodott, mert túlöltöztettük, be is sárgult, persze, és amikor visszamentünk három nap múlva, kiderült, hogy kék fény alá kell tenni. A jóakaratú védőnő elfelejtette mondani, hogy esetleg napoztathatnánk, hogy mennyit szopizzon, ébresszük jobban stb. Megoldottuk volna egy kis segítséggel, jó tanáccsal.

Öt napig még benn kellett lenni a kék fény miatt. Maradék pénzünket a gyerekorvosnak adtuk, aki megengedte, ha nincs más kék fényes baba benn az inkubátorokban, akkor mellette lehetek. Énekeltem Gergőnek, simogattam, beszéltem hozzá. Az első napon nem lehetett kivenni, akkor cumiból evett anyatejet, de én adhattam neki. Az éjszakás nővérke irtó aranyos volt, nagyon szerette is Gergőt, és mondta, szól, ha Gergő sír, és bemehetek hozzá, hogy ne legyen annyira egyedül. Mégis annyira fájt őt beragasztott szemmel egyedül látni egy kis átlátszó falú dobozban a kék fény alatt. Nem sírt sokat, inkább aludt. Infúziót is kapott, és két nap múlva már csak éjszakára tették a fény alá, napközben magamon altattam leginkább. Aztán hazamentünk, és az alatt a kilenc hónap alatt, amíg hajlandó volt szopizni, végig aggódtam, hogy kevés a tejem.

Végül is elég kevéssel megúsztuk ahhoz képest, hogy milyen rémtörténeteket lehet hallani a kórházi szüléseknél. Mielőtt Gergő született, már akkor is úgy gondoltam, otthon szeretnék szülni. Az egészségügyiben láttam szüléseket kórházban, és akkor azt mondtam, hogy én nem fogok szülni gyereket, annyira borzasztó élmény volt látni is…

Hogy miért nem otthon szültünk inkább? Mert nem laktunk egyedül, és egy kicsit féltem is, mert nem tudtam, hogyan fogom bírni. Sajnos, azt is csak utólag tudtam már, hogy otthon simán ment volna minden, lett volna erőm, és nem lett volna egy sor fölösleges negatív történés, de sajnos, csak utólag tudom ezt. Mindenesetre Gergő születése után tudtam, ha lesz még gyerekünk, csak otthon szeretnék szülni.

A történet végül is happy enddel záródott, mivel Gergő egészséges, akkor ez volt a legfontosabb szempont, tudtam, velem bármi lesz, majd valahogy meggyógyítom magam. Amúgy tényleg a másik két gyerkőnk már itthon született meg. Barnus öt és fél éves. Balázs pedig három hónapos lesz három nap múlva. Az ő születését is megírom, ha ki tudom aludni magam, akkor talán már holnap…

H. E.

Barnus > > >
Balázs > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.

• 1060. nap: Pont fordítva (Ármin születése)
• 1654. nap: Így születtem én…
• 390. nap: Már nagykorú (Csenge születéstörténete)
• 396. nap: Már világosodik (Villő születése)
• 1485. nap: Magára hagyott szülés (Bendegúz születése)