919. nap: Jakabocska-gombocska

Volt egyszer, hol nem volt, talán igaz se volt – megfogant bennem valaki.
Már jó ideje tudtam érezni a peteérést – ez a védekezés legjobb módja (persze csak, ha szabad mégis, váratlanul, mesébe illően, nem a számított idejében fölbukkanni egy megtévedt lehetőségnek). Két nagy gyerekem volt már akkor. Egy fiam, meg egy lányom.
Éppen életem első fölvonásából született, serdülő lányomat kísértük ki az édesapjával együtt első, önálló repülőútjára. A lánykánk már a repülőn ült, mi meg fölfele lépegettünk a lépcsőn, hogy integessünk neki a repülőtér teraszáról, amikor egyszer csak, balomon a volt férjemmel, a jobb lábamat emelve, a jobb alhasamban határozottan éreztem, MOST… És a világ megállt, repülőstül, lépcsőstül, mint ahogyan annál az óvodás játéknál, amikor mindenki jár-kel-beszél, teszi a dolgát, de amikor az óvónéni tapsol, meg kell merevedni úgy, ahogyan éppen vagyunk. Jobb láb a levegőben…
Három hét titok, csak Te meg én, mi tudjuk… A világ milyen más! Hülyék ezek az emberek mind. Mindenki úgy csinál, ahogy eddig, pedig minden megváltozott! Te itt vagy! Tudod Te, hogy milyen más lesz minden Veled? Hogy minden, minden, minden szebb lesz Tőled is? Hogy milyen hatalmas vagy a Magad kis porszem mivoltában, hogy minden lélegzetvételeddel hatni fogsz az emberiségre?
Lassan-lassan visszaáll a régi rend. Mi is van? Klinikai munka, konferenciaszervezés: Nemzetközi konferencia a szülésről, születésről… Hű, ha tudtam volna, hogy érkezel, ezt biztosan nem vállalom be a várandósság idejére, gyakorlatilag csak a családdal, barátokkal, velem szült, lelkes asszonyokkal, pénz, minden nélkül (még internet, e-mail se volt), még akkor se mertem volna belevágni, ha előre tudom, milyen, a születés ügyét forradalmian befolyásoló, nagy sikerű konferencia alakul a végére, amin Te hathetesen veszel részt…
Kicsit későbbre vártunk. Nem volt könnyű kitalálni, ki legyen velem. Michel Odent eljött volna, ahogy Papa akarta, de túl nagy macera, no meg pénz – az meg nincs. Végül kialakult: egy szülésznő, akivel hajdanában a klinikán dolgoztam, aki külföldi bábamunkából hazatérve nem akart újra az akkori, magyar szülészeti rendszerbe beállni, eljött volna. Csak hát akkoriban rádiótelefon se volt, nemcsak e-mail, örültünk, hogy egyáltalán otthoni telefonja van ennek a szülésznőnek. De én Szegeden, ő pedig a Nyugatinál egy butikban, árulta a portékát. Amikor értesítettem volna az egyetlen lehetséges módon, nem volt otthon…
Kedvenc költőm, József Attila születésnapjára ébredtem. Szombat volt. A három nagy gyerek, akik velünk éltek, pont szanaszét, ki itt, ki ott. Nyugalmas napnak indult. Külföldi vendégeink épp távozóban, de előtte még elővettek két hatalmas, friss ananászt (akkortájt ugyebár nemcsak e-mail, nemcsak rádiótelefon, de ananász se nagyon volt), aminek nem tudtam ellenállni mindaddig, ameddig volt belőle. Bő egy évtizeddel később tudtam meg egy konferencián, miért is születtél meg aznap – azon kívül, hogy ideális volt az időzítés, hiszen a nagyok nem voltak otthon (a friss ananásznak, mint kiderült, tudományosan bizonyítottan szülésmegindító hatása van, ha eleget esznek belőle – na, meg persze, ha a körülmények egyéb fontos szempontból, például a többi gyerek távolléte miatt amúgy is ideálisak).
Csaknem egy évtizedig úgy könyveltem el a születésedet, hogy az első perctől az utolsóig körülbelül három óra hosszáig tartott. Aztán lassan bevallottam magamnak, hogy már kora délelőtt határozott jelei voltak az érkezésednek. Például a nagynénéd, aki Amerikában lakott akkor, nem tudott aludni (ott éjszaka volt pedig, és neki amúgy elég jó alvókája van), fölhívott telefonon, hogy nem szülök-e. Nem, dehogy! Tizenegy nap van még! Anyu, a nagyanyád is gyanút fogott közismert hetedik érzékével. Letorkoltam. Hova gondol, még van tizenegy nap!
Csöpörészett a magzatvíz, amit nem vettem tudomásul. A délutáni kontrakciókat is jósló fájásoknak könyveltem el. Hiszen még tizenegy nap van!
Valamikor estefelé mégis beadtam a derekamat: érkezel! Egy nyamvadt pelenka se, semmi nem volt előkészítve. Semmi és senki.
Legszívesebben nem szóltam volna senkinek, de Papa ragaszkodott hozzá, hogy kerítsek valakit. Végül – jobb híján – betelefonáltam a klinikára, és a szülőszobán lévő kínálatból kiválasztottam a viszonylag legjobb szülésznőt, Katit, aki nagy titokban, suttogva megígérte, hogy nemsokára, a műszakváltás után odajön.
Attól kezdve alámerültem. Hihetetlen utazás volt. Soha nem látott helyeken, belső, hangos koncerttel kísérve röpítettél, mint a szélvész. Megjártam a bugyrokat fönt és lent.
Nem gondoltam, hogy négykézláb szülnék, olyan távol állt a tudatos lényemtől. Amikor Kati csöngetett, akkor fogtam föl, hogy négykézláb vagyok, Te meg már csörtetsz is kifelé. Odanyúltam, éreztem, hogy félig kinn van az a drága kis fejecskéd.
Kati belépett. Átvette a terepet. Átvette az irányítást. Kihúzta az egyik fiókot, kiborította a földre, ami benne volt, a fiókot lefelé fordította és a falhoz tolta. Ráültetett a fiók szélére és a falnak döntött, olyan pózba, mint a szülőszobán, szinte háton fekve, megemelt fenékkel, fölhúzott térdekkel. Eszembe se jutott, hogy ellenkezzek. Visszacsúsztál. A tolás abbamaradt. A szülésnek vége lett.
Kati izgalma, idegessége a tetőfokra hágott és rám is átragadt. A szívem hangosan dobogott. Végül Kati azt mondta, ha azonnal nem tollak ki, gátmetszést csinál.
Megijedtem. Rettegtem. Fájt. Szakadt. Ömlött. Húsomból-véremből a matracra erőlködtelek.
Te is megijedtél, riadt kismadár voltál. Késett az öröm.
Anyu – talán a hirtelen csöndre – bejött. Látta, hogy ott vagy, hogy élsz, és örült, fölszabadultan örült – meghozta a föloldozást. És akkor minket is elöntött a határtalan boldogság.
És boldogan éltünk, míg meg nem haltunk. Aki nem hiszi, járjon utána!
Mama
Dániel >>>
Dorka >>>
Janka >>>