igaz történetek szülésről, születésről

1850. nap: Új kezdet! („Bushi” születése)

1850. nap: Új kezdet! („Bushi” születése)

A 36. héten történt. Este langyos és gyors zuhany után ágyba bújtam, a párommal filmeztünk, egyszer csak erős viszketést éreztem. A hasamon kezdődött, majd pár perc múlva minden porcikám kívánta a vakarózást. Rövid tanakodás után a bőrgyógyásznál, majd már a fertőző osztályon kötöttünk ki, ahol mire észbe kaptam, már vért vettek és másnap délre visszarendeltek.

Hazaértünk, langyos és gyors zuhany (ez enyhítette a rettenetes viszketést), majd utána volt, aki aludt, és volt, aki vakarózott hajnalig. Másnap reggel fáradtan és rosszkedvűen ébredtem, úgy néztem ki, mint akit vadmacskák karmoltak egész éjszaka. Csak feküdtem, nem volt erőm semmire.

Párom éppen csomagjait készítette, mert közben az édesanyja nagyon megbetegedett, és mivel rég nem látta, úgy döntöttünk, jobb, ha hazautazik, mert tán ez az utolsó alkalom, hogy találkozhat vele. Vasalt és vasalt és vasalt… én meg sopánkodtam, hogy olyan rosszul érzem magam, és ki kell menni az „üveghegy” legtetejére az eredményekért.

Ő csak mosolyogva tűrte a hormontúltengéses, fáradt sopánkodást és AKKOR apró, gyors, enyhe, fickándozó görcsök kezdtek szaladgálni a pocakomban. Én azt hittem, gyomorrontás kerülget, de amikor a görcsök nyolcpercenként fickándoztak, akkor hívtam is a nővérem (kétgyerekes). Ő nyugodtan és szelíden közölte 200 és még jó pár km távolságból, hogy „szülni fog(sz)ok”.

Századjára elismételtük, mi kell a táskámban legyen. Értesítettem anyukámat, aki szintén Hetedhét országon túl volt, és elindultunk a kórházba. Taxival mentünk, hogy gyorsan odaérjünk, mivel a kedves Daddynk annyira pánikba esett, hogy csak úgy ömlött a víz róla, minden nyelven megtanult egy röpke pillanat alatt… amikor a sofőr megtudta, hogy egy új földlakó közeleg, ő is hasonló helyzetbe került. Én pedig már félig kíváncsian, félig izgatottan és görcsmentesen vigasztaltam őket.

A taxis annyira lázban volt, hogy rossz kórházhoz vitt, de mondtam, nekem az is megfelel. A kórházban várakozva és a sok magyarázkodás után a párom belázasodott, én meg kiborultam és sárkányként tüzet lehelve üvöltöttem, hogy hozzám senki se nyúljon és szóljon, míg meg nem érkezik az orvosom.

Tizenöt perc után megérkezett a bájos doktor néni, aki a vizsgálat után megnyugtatott, hogy minden rendben lesz. A páromat hazaküldte pihenni (a beleegyezésemmel és 38 fokos lázzal). Nekem a vajúdóban labdát, földre matracot, ágyat, meleg vizes borogatást, mindent bekészítettek, de én úgy döntöttem, hogy sétálva és összekuporodva érzem végig ezeket a gyönyörű pillanatokat.

A párom a megfelelő pillanatban érkezett, akkor vittek burokrepesztésre. Aztán sétáltunk, jobban mondva tocsogtunk, eldöntöttük, hogy a pici Dávid lesz, vagy ha mégse, akkor Dorothy (párom anyukája után)… míg egyszer csak éreztem, hogy nagyon kell. És akkor elkezdődött a „Baila Morena” a rádióban és „légzés, légzés, légzés… nyomás, fejet elől tartva” – anyukám szavai csengtek a fülemben, és akkor ezt két ismétlés után (vagy több is talán) készültem a következőre, akkor szóltak, hogy többet nem kell… ott a baba, és a hasamra tették.

Érdekes érzés fogott el… úgy szerettem egyből, de nem ismertem… vagy túl sokat tudtam róla, nem tudom, de gyönyörű volt… (csak annyival rontották el életem legszebb pillanatát, hogy megkérdezték „ilyen fehér kell legyen?!” –Daddynk afrikai), mindig, ha ránézek, újra érzem és feltölt. Hatalmas erő. Akkor a Daddy tenyerében elfért ő, ma már a házat, az udvart, az utcát és lassan a világot is meghódítja a mi Bushitunk.

Másnap megtudtuk, hogy Dorothy mama egy nappal korábban „elaludt” végleg. Így egy történet véget ért, és pár órával később egy új kezdődött el.

E. K.

Véletlenül kiválasztott mesék.