Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 882. nap: Megyünk vagy maradunk? (Kisfiunk születése)

882. nap: Megyünk vagy maradunk? (Kisfiunk születése)

Megjelent: 2013. márc. 5.

Mindig viszonyultam az otthonszüléshez. Amikor a lányomat szültem, azt gondoltam, hogy nagyon bátrak, akik otthon szülnek. Mindezt eléggé negatív felhanggal, mivel semmilyen információm nem lévén, a szülést elsősorban kórházi, kizárólag orvosi segítséggel megtörténhető dolognak gondoltam. Aztán a lányom születése segített az utamra találnom, doula lettem. Így, amikor várandós lettem a kisfiammal, már kétségem nem volt a csodálatos női test önerőből szülni képes erejéről és a háborítatlanságról mint a baba számára legjobb lehetőségről.

Egy más, könnyebb világban ezzel a bizonyossággal már „csak” szülnöm kellett volna. Azonban a kicsi fiam abban az időben tervezett világra jönni, amikor ez nem ment ennyire könnyen, hiszen otthonszülésnél szaksegítséget nyújtani nem volt biztonságos dolog egy bába számára. Ezért, bár szerettem volna világgá kürtölni, hogy otthon szeretnék szülni ‒ mert kompetens felnőttként és szülőként képes vagyok tájékozott döntést hozni, és kiállni amellett, ami szerintem mindannyiunk számára a legjobb ‒, nem tehettem, nem vállalhattam sem akkor, sem azóta. Maradt a hárítás, a bizonytalankodás és a kétség. Kétség, hogy honnan lesz gyerekorvosunk, aki megnézi a babát, kinek mit mondunk majd, hogyan fogják anyakönyvezni stb. És leginkább, hogy mi a kevésbé háborított, titokban otthon szülni, és bízni a körülmények pozitív alakulásában, vagy keresni egy elviselhető kórházat, és ott kialkudni a legtöbbet?

Nem tudtunk dönteni, így mindkét verzióra készültünk. Volt bejáratott kórházi utunk (hely, orvos) és otthonszülős „felszerelésünk” is. Abban maradtunk, hogy ez a döntés lehet ez enyém (vagy inkább, hogy én vállalom), hogy majd útközben, valahol félúton meglátjuk, hogy érzem. Megyünk vagy maradunk?

Biztos voltam benne, hogy a babám otthon akar születni. Abban is az voltam, hogy tudok szülni, és abban is biztos voltam, hogy a férjem azt szeretné, ha kórházba mennénk. Az utolsó hónapig vajúdtam a lelkemben, és minél közelebb volt a szülés lehetséges ideje, ez annál intenzívebb lett. De aztán eljött a pillanat, amikor úgy éreztem, hogy mindent el tudtam engedni, és igazán el tudtam fogadni, hogy minden úgy lesz, ahogy lennie kell. Hónapok óta úgy feküdtem és keltem, hogy azt „programoztam”, hogy háborítatlanul fogok szülni teljesen ép, egészséges gáttal egy egészséges gyermeket.

Azon aggódtam leginkább, hogy nehogy megismétlődjön, ami a lányunknál volt, hogy nem kaptunk időt arra, hogy ő döntse el, hogy mikor indul útnak. Nem akartam vitát, macerát, és még az esélyét sem egy esetleges indításnak.

A vágyamat minderre életben tartotta, hogy alig túl a 40. héten, reggel elment a nyákdugóm. Vagyis valószínűleg csak egy része, mert este megint elbúcsúztam egy adag véres nyáktól. Örültem. Mindez egy „normális” szüléssel kecsegtetett.

Másnap hajnali fél egykor arra ébredtem, hogy van valami. Határozottan kontrakció volt. Gondoltam, alszom tovább, reggelre majd kiderül, hogy mi is lesz belőle. Simán végigaludtam az éjszakát. Reggel hatkor ki kellett mennem a vécére, ahol is elfolyt a magzatvizem. Éljen-éljen!!!

Tudtam, hogy jó úton járunk. Viszont semmi nagy izgalom nem töltött el. De nem hiányoltam. Ment minden a maga útján. Felébresztettem a férjem, és mivel tudtam, hogy lehet, hogy vár rá egy nagy munkahelyi feladat, mondtam neki, hogy még most menjen be dolgozni, mert valószínűleg holnap már nem fog tudni. Elment, de hamar vissza is jött, mert nem lett odabent dolga. Kicsit csalódott voltam, mert jobb szerettem volna egyedül lenni egy darabig. Közben felhívtam a bábánkat, hogy mi a helyzet. Rutinkérdések, milyen volt a magzatvíz – tudtam, megnéztem, rendben volt, tiszta, magzatmázdarabkákkal. Mértem-e hőt – na, ez nem jutott eszembe, csodálkoztam is, hogy hogy lehet ez. Hőmérés, leírás.

Ekkor kábé húszpercesek lehettek a kontrakciók. De én nem vagyok jóba ezzel az időméréssel. Már a lányomnál sem érdekelt. Most is csak úgy sacperkábé nézegettem. Azért nem pontosan, mert nem volt igazán mindig ugyanolyan. Ha gyorsult, akkor örültem, de ha netán tovább tartott a szünet, akkor meg megijedtem, hogy most már le ne álljanak. Meg nekem ez az idő nézegetése olyan „kinti” dolog. Már nem akartam ilyennel sem foglalkozni. Valahogy tudtam legbelül, hogy ennek semmi jelentősége, úgyis megtörténnek a dolgok.

A férjem egy darabig üldögélt mellettem, de aztán mondtam neki, hogy nem szeretném, ha nézne, inkább menjen át a másik szobába. Átment. Én főztem tejberizst, felvettem a ruhát, amiről úgy gondoltam, hogy tökéletes nekem szülésre. Egy kis fekete, apró virágokkal. Nagyon régen megvan. Nagyon jól, nagyon nőnek érzem benne magam. Bekapcsoltam a zenét, amiről úgy gondoltam, hogy jó lesz vele vajúdni. Aztán leültem az ágy közepére és élveztem, ami történik.

Néha ráeszméltem, hogy én TÉNYLEG vajúdom, és ilyenkor mindig olyan igazi gyermeki öröm töltött el. Közben hívogatnom kellet a bábát, hogy mi van velünk. Nem maradt meg bennem, hogy hányszor hívtam, és mit is mondtam. Mindig úgy éreztem, hogy bizonytalanok a válaszaim, hogy talán pontosabb dolgokat kellene mondanom. Arra emlékszem, hogy bár tudtam, hogy a bábák szeretik hallani a vajúdó hangokat, hogy tudják, hogy hol tarthatok, nem akartam, hogy hallja. Valahogy ez teljesítményszagú volt. Az jutott eszembe, hogy ugyan jók-e ezek a hangok. Megfelelési kényszer.

Közben volt egy időszak, amikor úgy éreztem, hogy lassul a dolog. Nem akartam. (Mintha ezt lehetne akarni.) De a meditálás segített. Teljesen befelé tudtam figyelni, és emlékszem, hogy láttam magam előtt, ahogy nyílik a méhszájam, és kívántam a következő kontrakciót. Meg is lett az eredménye, mert éreztem, hogy haladunk.

A bábánk többször megkérdezte, hogy induljon-e már, mert neki egy szűk óra kellett, hogy hozzánk érjen. Én mindig azt mondtam, hogy szerintem még nem kell. Aztán egyszer csak, talán úgy dél körül azt mondta, hogy ő mégis csak elindul. Na jó, legyen, gondoltam. És milyen jó, hogy ő jobban érezte, hogy jönnie kell, mert mire ideért, már nagy szükségem volt rá. Ha jól emlékszem, fél egy körül lehetett, mikor már kezdek „izmosodni” a kontrakciók. A férjem elment a bába elé, én meg bemásztam a kádba, mert nagyon kívántam a meleg zuhanyt.

Két kontrakció között azt figyeltem, hogy nyílik-e már az ajtó. Végre megjöttek!!! A bábánk, mint egy fuvallat, osont be a fürdőszobába. Azt gondoltam, hogy lám, milyen finoman érkezik. Közben azonban rögtön jött a megfelelés, hogy elég jók-e ugyan a kontrakcióim. Szerintem a megérkezése utáni pár összehúzódás ritkább is volt, mint előtte. De ezen gyorsan átléptem. Maradtam a kádban.

Közben több dolog is történt. A bába átöltözött, valamikor hallgatott szívhangot, és mintha azt is megkérdezte volna, hogy megvizsgáljon-e. Nem akartam! Nem is mérlegeltem a dolgot, csak egyszerűen biztos voltam benne, hogy nem akarom. Elhangzott a kérdés, hogy megyünk-e kórházba, vagy maradunk, mert ha megyünk, akkor vizsgálat is kell, és lehet, hogy indulnunk is kell. Tudtam, hogy semmi dolgom a kórházban!

A bábánk hozott olajat a derekam masszírozásához. Nem tudom, hogy mondtam-e neki vagy csak gondoltam, hogy pont azt a tálat találta meg, amit erre a célra szántam. Pedig ki sem készítettem. Milyen jó is volt az a masszázs!!!

Aztán egyszer csak elegem lett a vízből. Kijöttem. És nem kellett törölköznöm, mert a bába megtörölt. Az jutott eszembe, amit az egyik doulatárs mesélt, hogy mennyire hálás volt a szülésénél, hogy a segítője még a lábujja között is megtörölte a vizet. De közben valószínűleg jött egy kontrakció, mert nem emlékszem, hogy nálunk ez megtörtént-e. Bementünk a szobába, és meglepődtem, hogy elő volt készítve. Olyan tiszta volt, olyan fehér, olyan friss.

Behívtam a férjem, és mondtam neki, hogy nem baj-e, ha már nem tudok elmenni a kórházba. Valami olyasmit válaszolt, hogy nem tud mit tenni. Hálás voltam neki, hogy képes volt elfogadni a döntésemet.

Azt hiszem, a kádból kijőve rögtön az ágy előtt négykézláb fogtam pozíciót, és jó darabig úgy is maradtam. A férjem néha benézett, és a bába irányításával hozott ezt-azt. Egyszer jött, és bezárta az ajtót. Rájöttem, hogy hangos lehetek. Fogtam egy párnát, és utána abba nyögtem. Szerinte búgtam, de azt is mondta, hogy ez ismerős volt számára, mert a lányunk születésénél is ezt csináltam. Tudom, hogy itt már voltak azért komolyabb összehúzódások. Egész eddig élhetőek voltak. Itt azonban már éreztem egy-egy falkaparósabbat.

Közben itt valahol átmentünk tolófájásba. Na, az kemény volt! Nekem nem volt megkönnyebbülés. Ez volt a java. De kellett!!! Kellett, mert ezek vittek igazán el. Ezek merítettek meg magamban! Egész eddig képben voltam, de ezek megtörtek!!! De jó értelemben. Ezek annyira csupasz és mély pillanatok voltak, amire mindig vágytam. Számomra ez volt az erő, ami a szülésben van.

Kezdtem türelmetlen lenni. A vajúdás korábbi szakaszaira úgy gondoltam, hogy addig tart, ameddig kell. De amikor megéreztem a tolófájást, azt hittem, hogy egy-két tolás, és meg is vagyunk. Miután már volt több, dühös voltam, hogy miért tart ennyi ideig. Ugyanakkor tudtam, hogy haladunk, mert pontosan éreztem.

Álltam, fájtam, és a bába tartott. A mai napig sem tudom, hogy hogyan, mert legalább 95 kg voltam, és volt, hogy az egész súlyomat ő tartotta. Talán az erő szüléskor nem csak a szülő nőhöz jön el.

Feltettem a nagy kérdést is, hogy meddig tart még. Pedig tudtam, hogy erre nincs egzakt válasz. És amikor a bába a szokásosat válaszolta, valami olyasmit, hogy pont addig, amire szükség van, akkor szegényt lehurrogtam, hogy ez milyen hülye duma.

Aztán már nem bírtam állni. Megkérdeztem, hogy lefekhetem-e. Hát persze!!! Utólag azon gondolkoztam, hogy milyen érdekes, hogy egy dologról gondoltam, hogy nem akarom majd, fekve szülni. Erre tessék, hogy szülök? Fekve.

Az ágyon nem volt kapaszkodóm, ami nagyon kellett volna. Ekkor hívtam be a férjem, aki korábban nem nagyon akart velünk lenni, pedig a bábánk szólt neki, hogy lassan megérkezik a baba. A fejem mellé ült, és tökéletes kapaszkodó volt.

Éreztem, ahogy tolófájás közben előbbre jön a baba, aztán visszacsúszik. Arra gondoltam, hogy biztosan a nyakán van a köldökzsinór. Ott volt.

Aztán eljött a pillanat, hogy már nagyon égett. Átfutott az agyamon, hogy mi van, ha szétrepedek. De aztán az is, hogy nem fogok!!! Aztán egyszer csak már nagyon feszített, majd jött, azt hiszem, egy hosszabb inger, és kibújt.

Ott volt a bába kezében. Pihegtem még kettőt, és már a hasamon is volt. Egy kisfiú. Kicsit sírt, de tuti csak az apukája miatt, mert ő folyton azon aggódott, hogy mi van, ha nem fog felsírni.

Nem tudom, hogy mennyit vártunk a méhlepényre, de már nagyon nem is érdekelt. Éppen ezért nagyon nem esett jól, hogy még jött kontrakció. Tudtam, hogy így kell lennie, mégis elegem volt már a fájdalomból. Csak azt a kis szuszogó maszlagot akartam.

Még most is az orromban van az az igazi édeskés, magzatvizes, magzatmázas illata. Szerintem ezt nem lehet elfelejteni. Meg sem fürdettük egy hétig, és persze ez senkinek nem tűnt fel, pedig naponta nézegették.

Persze nem úsztuk meg a macerát sem, ami másnap kezdődött a gyerekorvossal, családjólétisekkel, anyakönyvezéssel, de valahogy minden jól alakult, mindenhol jóindulatú embereket kaptunk a sorstól, és megúsztunk mindenféle komolyabb zaklatást.

Ahogy telik az idő, egyre hálásabb vagyok azért, hogy ez így történhetett. És egyre büszkébb is mindannyiunkra, hogy vállaltuk, különösen a bábánkra. Nem tudom eléggé megköszönni, de talán anyaként, nőként és doulaként az előttem álló évek alatt tehetek annyit más nőkért és babákért, ami felér a hálámmal.

V. K.

Kislányunk születése > > >