igaz történetek szülésről, születésről

1832. nap: Második szülés: a harc (Nimród születése)

1832. nap: Második szülés: a harc (Nimród születése)

Ez a terhesség alatt rengeteget olvastam szülésre való felkészülés témában, elmentem dúlaképzőre, kerestem az otthonszülés lehetőségét. Volt egy ismerősöm, akiről tudtam, hogy otthon szült, tőle kaptam meg M. telefonszámát, aki rendszeresen járt otthonszülésekhez egy közeli városba. Csak hát Magyarországról kellett jöjjön, nehézkes volt a szinkronizálás.

Tartottuk neten a kapcsolatot, 38 hetes voltam, amikor személyesen is találkoztam vele, megvizsgált és mondta, hogy ebből még nem lesz szülés. Ez a kijelentés eléggé lelombozott, mert M. hamarosan ment vissza, haza. Felvetette annak lehetőségét, hogy mi költözzünk ki B-re szülésig. Én már nem mertem bevállalni a hosszú utat, kicsi gyerekkel, úgyhogy itthon maradtunk s lélekben próbáltam arra készülni, hogy itthon, csak a párom segítségével szülök majd. A család nem támogatott ebben, sőt, jöttek a rémisztgetések, nemcsak az ő részükről, hanem egy szakmabeli baráttól is.

Bár 39-40 hetesen kellett volna a dokihoz menni vizsgálatra, én kihagytam ezt, hadd jöjjön ez a baba, amikor szeretne. Mikor már a 41. hetet is betöltöttem, mégis elmentem egy kontrollvizsgálatra, mert tudtam, fennáll már a lehetősége annak, hogy elöregszik a méhlepény, s bár úgy éreztem, a babával minden rendben, szerettem volna erről teljesen megbizonyosodni. Nem volt egy okos lépés, vagy csak nem voltam felkészülve lelkileg arra, hogy itt is lelki zsarolás lesz…

A doki megvizsgált, s azt mondta, lát valamit a magzatvízben, ami akár mekónium is lehet. Összevitatkoztunk azon, hogy ez most túlhordás vagy terminustúllépés. Ő kardoskodott amellett, hogy be kell indítani a szülést mihamarabb, mert már túl van hordva a baba. Meg is írta a beutalót másnapra. Kértem, hadd menjek be hétvégén, mert akkor telik le a 42. hét. Erre rögtön arról kezdett beszélni, hogy ő nem vállal felelősséget azért, ha a babával addig történik valami gond. Hát én nem is kértem ezt tőle, tudtam, a döntés és a felelősség az enyém.

Hazamentem, egy jót bőgtem, de azzal az elhatározással, hogy márpedig én hétvégéig sehova sem megyek, ha nem indul be magától a szülés, aztán bevettem egy adag homeopátiás szert, Cimicifugát vagy Caulophyllumot, már nem emlékszem, ha nem használ, nem is árt alapon, meg hogy most már úgyis mindegy, és lefeküdtem aludni. Próbáltam a babával beszélni, elmeséltem neki, hogy most már itt az ideje kijönni, mert ha kórházas szülésindítás lesz, az mindkettőnknek rossz lesz.

Másnap reggel kilenc óra tájban elment a nyákdugó. Kicsit furcsa volt, mert első szülésnél teljesen másképp történt. Most pont olyan volt, ahogy a nagykönyvben írja, nyákos dugó, enyhe véres csíkokkal.

Szóltam M-nek, hogy tudna-e jönni, de ő akkor már otthon volt és azt mondta, hogy kicsi az esélye annak, hogy ideérjen, mire én szülnék. Tudomásul vettem, hogy magunkra vagyunk.

Voltak valami fájások is, de enyhék. Kezdtek rendszereződni. Próbáltam arra koncentrálni, hogy minden egyes összehúzódás közelebb visz a szüléshez, hogy ez mind jó és hasznos, a babát is segíti.

Délben elmentem az elsőszülött fiamért az óvodába. Szóltam az óvonéninek, hogy úgy néz ki, ma szükségünk lesz a segítségére (mivel rokonság nincs a közelben, őrá bíztuk volna a Nagyot), míg szülök. Kérdezte, hogy vannak már fájásaim? Voltak, de elviselhetőek, így nem éreztem, hogy sietnem kellene bárhova is.

A gyereket megetettem, lefektettem, és hihetetlen, de késő délutánig aludt, mint a bunda. Én végeztem a szokott napi dolgaimat, egy idő után pedig csendesen vajúdtam mellette. Mikor éreztem, hogy már erősödnek a hullámok, elvitettem a gyereket.

Kettesben maradtunk a párommal. A kórházi táskát is lassan bepakoltam, borogatni kezdtem magam muskotályzsályás forró borogatással, zuhanyoztam. A gyereknek készített babzsák ideális vajúdóhely lett. Csak hagytam, hogy jöjjön ki belőlem a mély jajgatás, jó volt így elereszteni minden egyes fájást, az, hogy hangot adhattam neki, sokat enyhített és elviselhetővé tette.

Egy idő után éreztem, hogy nem jó térdelni, feküdnöm kell és fázom. Ledőltem és jól bebugyoláltam magam egy pihezsákba.

Mikor már nagyon érték egymást a hullámok és éreztem, folynak össze, megkértem a párom, hogy nézze meg a tágulási csíkot. 8 centis volt. Akkor éreztem, én már nem tudok utasításokat adni, valaki át kellene ezt vegye, én el kellene merüljek, de a páromat nem éreztem annyira felkészültnek, hogy rábízzam magam.

Azt is éreztem, hogy be kellene most menni a kórházba, mert hogy ha most nem indulunk, nem érünk be. Hárompercesek voltak már a hullámok, beszélni sem tudtam közben. Meg voltam győződve, hogy ha ott szólok, hogy mit hogyan szeretnék és kitartok a kéréseim mellett, keresztül tudom vinni az akaratom.

A tízperces autóút egy örökkévalóságnak tűnt.

Mire beértem, már teljesen ki voltam tágulva, így kimaradt a beöntés (később tudtam meg, hogy most már nem csinálják rutinszerűen, mint két évvel ezelőtt, s ilyen előrehaladott állapotban amúgy sem ajánlatos, mert esetleg szülés közben beborítom a szülésznőt a végtermékkel), borotválás sem volt, a burokrepesztést is megúsztam, mert magától repedt meg fent, a vajúdóban, miközben feltérdeltem az ágyra, hogy siettessem a dolgokat, mielőtt még visszatérne a szülésznő és beleszólna. Folyton mondták, hogy ne nyomjak, de én éreztem, hogy kell, és nyomtam is.

Szerettem volna ott az ágyon megszülni, térdeplő pozícióban, de nem engedtek. Mert hogy a gyereknek nem tudják leszívni a nyákját, meg különben is hogy képzelem ezt.

Ott volt a város leggonoszabb szülésznője, egy vén szipirtyó, akinek még a szeme sem áll jól, az nagyon nekem jött ezzel a hogy képzelem én, hogy kívánságaim vannak, meg hogy majd persze a páciens mondja meg, hogy mit hogyan csináljanak. Ez már akkor volt, mikor azt mondtam a velem foglalkozó szülésznőnek, hogy vegye ki a kezét a hüvelyemből (U alakban ő „tágított”), amivel csak azt érte el, hogy nem tágultam rendesen, mert összerándultam és legszívesebben lerúgtam volna, és mondtam, hogy gátmetszést sem akarok. Na, hát persze, ez nem kívánságműsor, a szipirtyó szerint. Szerencsémre, nem vele szültem. Mintha a méhem, a hüvelyem köztulajdon lenne, s nem magántulajdon, ami felett más rendelkezik, nem én, de én viselem a következményeket. Még az előző szülés óta úgy érzem, hogy feltrancsírozták az alsó felemet, és soha nem fog meggyógyulni teljesen…

Gátmetszést ismét csináltak, akaratom ellenére ismét, de megnyugtattak, hogy ez sokkal kisebb. Mintha az engem boldogítana. Repedtem is, szerintem azért, mert amikor láttam, hogy semmi esélyem ezekkel harcolni, és kiharcolni, amit szeretnék, akkor úgy éreztem, jobb, ha minél hamarabb túl vagyok rajta, és csak nyomtam, nyomtam, hogy minél hamarabb kint legyen a gyerek belőlem.

A gátvarrás rossz volt, főleg amikor a bőrt varrta a szülésznő, mert ott nem tudott érzésteleníteni. A repedést nem is hagytam összevarratni, kicsit csípett utána, de meggyógyult hamar.

A baba kicsit kékes volt, amikor megszületett, nem sírt fel rögtön, de amikor a gátmetszést varrták össze és én felordítottam, elsírta magát. Ahogy szóltam hozzá s nyugtatgattam, elhallgatott.

Szülés után kértem, hogy tegyék a hasamra, ne mossák meg, csak töröljék le, ne adjanak szemcseppeket. Mindezeket furcsán nézve fogadták, a szemcseppekre úgy reagáltak, hogy majd alá kell írjak egy papírt, hogy visszautasítottam.

A hasamra rakták, de csak egy pillanatig, annyira, hogy meg tudtam simogatni s szólni hozzá pár szót.

Kértem, hogy hadd szoptassam meg. Odatették a mellemhez, rátalált a cicire, de nem szopott, mert még nyákot köhögött föl. Rögtön el is vitték, mert „erre nincs idő”.

Most nem nyomták ki a gyereket belőlem, én szültem meg, viszont szülés után sokat nyomkodták a hasam, hogy lássák, mennyi vérzés van, injekciót is kaptam, hogy ráerősítsenek a méhösszehúzódásokra, hogy hamarabb elálljon a vérzés, de egy burokdarab miatt nem volt hatása.

A szolgálatos doki pechemre a főorvos úr volt. Már a múltkor sem tetszett a viselkedése, de most még rátett egy lapáttal. A páromat ő nem engedte be a szüléshez, pedig most is apás szülésre készültünk, a méhlepényt szintén nem engedte, hogy hazahozzuk és elültessük. Még egyszer megbizonyosodtam róla, hogy egy szemét alak. Szerencsére a szülésnél nem volt bent, csak utána, amikor túlságosan véreztem a normál értékhez viszonyítva, akkor kapart ki, ugyanis bent maradt egy darab burok, amitől nem tudott a méh kellőképpen összehúzódni. Na, ez talán rosszabb volt, mint maga a szülés, ugyanis szüléskor két vagy három nyomásból kint volt a gyerek teljesen, itt meg már a gát is fájt, a hasam is a sok nyomkodástól, s akkor még tágítottak azokkal a kacsákkal (amiket világéletemben utálni fogok, mint a kecskét).

Ez a szülés egy óriási energiát adott nekem, bár este szültem, egész éjjel nem tudtam aludni, képes lettem volna az egész kórházat kitakarítani, és ez a töltet tartott jó sokáig otthon is.

A babát négy óra múlva magam mellé kaptam, s attól kezdve együtt aludtunk, ügyesen szopott, bentlétünk alatt végig nyugodt volt, csak utolsó nap vette át az én türelmetlenségemet. Pechünkre nemzeti ünnepet kaptunk el, és megint szinte egy hétre a kórházba voltunk zárva.

Szülés után állandóan bántam (a kórházban történtek miatt), hogy nem maradtam inkább otthon és szültem volna meg ott a második fiamat. Ha tudtam volna, hogy ilyen egyszerű lesz a szülés, ha…

B. R-K.

Zoárd születése anyamese > > >
Zoárd születése apamese > > >
Nimród születése apamese > > >
Medárd születése anyamese > > >
Medárd születése apamese > > >

 

 

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.