igaz történetek szülésről, születésről

796. nap: Angyalok hűsítenek (Ambrus)

Megjelent: 2012. dec. 9.

Hajnal a vécén. A többiek alszanak. Én a fürdőszobába húzódva írok SMS-t Áginak. „Egy normális világban most azon gondolkodnék: írjak-e már, vagy inkább hagyjalak aludni, amíg lehet. Egy normális világban nem azon gondolkodnék, talán nem szabadna ide gyereket szülni. Hanem örülnék, hogy végre megindult. Hogy jön és születik. De azért most is legyen az öröm. Megindult. Jön. Születik.” Megfordul a fejemben, hogy menjünk oda hozzá. Szüljünk nála. Hogy ott lehessen. De persze, nem. Ártani aztán nem akarok neki. Abból baja lehetne. Hát maradunk. Otthon. Magunk.

Ébredés után a két fiút elviszi anyukám. Salamon a kis kék kapucnis pulcsijában visszanéz ránk a sarkon. Szőke, szellőben szálldosó tincsein áttűz a nap, tekintetében az ártatlanság és gyanútlanság. Facsarodik a szívem. Valami végérvényesen elvész. Ezt a Salikát sose látom többé. Hirtelen megnő majd. Nagy lesz a keze. A feje. A lába. Nem lesz többé legkisebb. Sírdogálok.

A szokásos forgatókönyv. Beindul-leáll. Sűrűsödik. Ritkul. Újabb augusztusi baba. Meleg van. A. kiviszi a fotelt hátra a kertbe. A kádból kiszállva egy szál pólóban ülök ott, horgolom a labirintusos takaróját. Olyan jó lenne befejezni. Ha jön egy fájás, letérdelek. Amint odébbáll, horgolok tovább a langymelegben. Védve vagyok. Az édenkertben. Így kell szülni. Nagyon így!

Persze, a vége még messze van. Telik a nap. Házba be. Kádba be. Kádból ki. Alszom a földön, a ház közepén. A világom kellős közepén.

Esteledik. Ülök a kádban, és érzem, elegem lett. Megsértődtem! Ez van. Meg vagyok sértve, halálosan. Mi az, hogy én szülnék, aztán mégsem jön? Tessék, készen álltam, aztán semmi. Csak pergetjük a perceket, az órákat, a fájásokat. Készen voltam. Ha eddig nem, akkor eztán sem. Az egész mehet a fenébe. Én ugyan nem szülök. El vagyok keseredve. Elegem van!

A. ül kint, figyel. Nehezen kieregetem magamból ezeket a szavakat. Az elkeseredettségem. A sértettségem. A dacom. És amíg beszélek, már születik is bennem a feloldozás. Tudom, mi az, ami segítene. Mi az, amivel túl fogok jutni ezen. Kell egy ZENE! Egy zene, ami ritmussal lüktet, ami erős, ami nem enged megállnom. Egy zene, amire ráhagyatkozhatok. Ami minden mozdulattal közelebb visz. Pink Martini Bolero. Ez lesz az! Újra és újra és újra és újra. Állok a szoba közepén. Dehogy állok, táncolok, pont hogy meg nem állok. A nagyobb erőre bízom magam. Visz, visz, sodor, enged, támogat.

Érkezik a mamám. Sötét van. Nem lehet, hogy máris, és azonnal születik. De hiszen érzem, ez már a kitolás. Fáj – hogy fáj! Én ezt nem szeretném. Nem akarom, hogy úgy fájjon. Még ne. Még ne. „Segítsetek!” – kiáltok föl, aztán rájuk nézek, és jön a felismerés: „Nem tudtok…” Senki sem tud. Magam vagyok.

Állok a nyitott ablak alatt. Ha jön egy újabb fájdalomhullám – jön egy hűsítő lehelet is az ablakon át. Mindig, amikor fáj. Mindig, amikor kell. Mantrázom a szokásos mondataimat. Engedek mindent. Átadok mindent. Elfogadok mindent. Nincs semmi baj. És az angyalok ott várnak rám, és hűsítenek. Akkor, amikor kell.

Aztán minden aggódásomat megcáfolva, alig fájva, tűz nélkül kicsusszan az édes pici test. Sír, mi nevetünk, könnyek, átevickélünk a szobába. Eufória. Igen, ez ismerős! Nézd, de csodás, de szép, de pici! Ez is fiú? Tényleg? Nem lehet! Nahát! Kisfiunk. Újabb nevenincs királyfi! A legkisebb.

Elalvás előtt még írok Áginak. Megszületett. Csak másnap veszem észre, hogy nem küldtem el. És én szégyellem magam. Ő bezárva, mi itt boldogan, újabb és újabb gyerekeket szülve. Mintha még arra sem vettem volna a fáradságot, hogy szóljak – megvan. Gyorsan írok neki újra.

Neve is lesz. Ambrus.

D. I.

Cserne >>>
Ármin >>>
Salamon >>>
Bolda > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.