igaz történetek szülésről, születésről

1778. nap: „Minden másképp”

1778. nap: „Minden másképp”

A várandósságom első három hónapja nemcsak az állandó hányinger miatt volt nehéz, hanem a bizonytalanság miatt is, mert azt éreztem, hogy én ezt nem akarom a (magyar) kórházi szabályoknak megfelelően végigcsinálni. Csak azt nem tudtam, hogy milyen alternatívát fogok találni, és erről hogyan győzöm meg a gyerek apját. A mamami oldal közösségétől sok kérdésre választ kaptam, és az ő tapasztalataik is tették vonzóvá az otthonszülést, de sokáig vetélkedett bennem a bécsi születésházzal. Még külföldről (ahol az első három és fél hónapot töltöttük) megkerestem Edinát, aki nekem a legeslegjobb segítség volt egész idő alatt.

Az első négy hónap kellett ahhoz, hogy a barátom is komolyan számba vegye ezt a lehetőséget. Felelőtlennek és önzőnek nevezett eleinte, de az információs hét és a beszélgetések Edinával (és velem) elindították benne az elfogadást. Olyannyira, hogy a szülés idejére nem kevésbé akarta ő is ezt az utat, mint én. Ezt éreztük természetesnek, életszagúnak, átélhetőnek.

A második harmad nyugalmasabb volt, leszámítva a vizsgálatokat, amikből a nagyjára az előzetes terveim ellenére is elmentem. Nem „fogadtam” háttérorvost (ezt utóbb megbántam), de egy nagyon kedves szülészorvoshoz a 40. hétig háromszor elmentem a pecsétért, és végül a plusz két hét alatt igen sokat segített. Az orvos apám aggodalmaskodott mindeközben.

Január közepére vártam L-t, de már karácsonykor úgy éreztem, hogy jöhetne, én kész vagyok, a kacsák felsorakoztak a szülőmedence szélén. De a szülés közeledtének semmi jele nem mutatkozott, miközben a család, az ismerősök állandóan érdeklődtek.

A 40. héten úgy gondoltam, hogy az állami egészségügyet veszem igénybe a CTG-vizsgálat erejéig. A reggel nyolckor végzett vizsgálaton az éjjel kettőkor elcsöndesedett babám nem ugrándozott kellőképpen, ezért átküldtek a J. kórházba. Itt megismételték, majd kedvesen közölték, hogy minden a legnagyobb rendben.

Két nap múlva már kihagytam a rendelőintézetet, de a reggel hetes CTG-n még mindig nem sikerült kellően érdekfeszítő görbét produkálni. Nem aggódtam, mert egész nap éreztem a mocorgást, csak mindig jóval éjfél után szoktam lefeküdni, és a kisbaba bennem ugyanezzel a ritmussal élt. Ő csak tíz körül, egy kiadós reggeli és kávé után ébredt, akkor is, ha engem fölköltöttek 6.10-kor az esedékes CTG miatt.

Itt hosszan, másfél órát kellett várni a flowvizsgálatra, amit egy orvos másfél perc alatt elvégzett, majd kiadott egy leletet azzal, hogy „kezdődő keringéscentralizáció”. Miközben kitessékelt, megkérdeztük, hogy mégis mi van? A válasz, hogy még semmi, de ő nem várna sokat a szüléssel.

Nagy ijedtség, sírás, tanakodás után elmentünk a szokott magánrendelőnkbe, ahol megnyugtattak, hogy minden a legnagyobb rendben. Kibéreltünk egy mobil CTG-készüléket, ennek intim közelségében telt az elkövetkező 12 nap. Lefuttattuk a mérést (közben ettem és ettem, hogy ha már a méhem nem is mozog, legalább a gyerek csináljon valamit, mert különben jött a válasz, hogy „aggasztó, ismételje meg a mérést 12 óra múlva”).

Egyszer az az értékelés jött, hogy „baj van, menjen kórházba”. Ekkor a J. kórház helyett az Sz-t választottuk. Pár vizsgálat és megnyugtattak, hogy minden a legnagyobb rendben van. Kellemes otthonszülést kívántak, és azt mondták, jöjjek nyugodtan, bármi baj van. A +13. napot jelölték meg mint legutolsó itthoni lehetőséget, ezt is csak úgy, hogy előtte „újraszámolták”, és a szülés várható időpontját négy nappal eltolták.

Előző nap éjfél körül kezdődtek a fájások. Végre. Pár óra múlva hánytam és kis csöppekben véreztem, a fájások rendszertelenek voltak. A hányás miatt azt hittem, hogy sokkal előrébb tartok (a 6-8 cm-es tágulási szakasz jellemzőjeként tanultuk), és hívtuk Edinát. Aki jött azonnal, K. Ágival. Ők rögtön szóltak, hogy messze még a vége, és lefeküdtek pihenni.

Talán két óra múlva (az időérzékem teljesen elhagyott) elfolyt a magzatvíz, és akkor azt hittem, hogy most már tényleg kezdődik. De Edina mondta, hogy még mindig nagyon messze vagyok. A kádban kínlódtam, és azt éreztem, hogy na, én ezt nem bírom. Edina biztatott és hősiesen masszírozta a derekamat, mert oda sugárzott a fájdalom.

Kezdettől hasmenésem volt, a 24 óra vajúdás alatt nem csillapodott és nem szűnt meg az inger. A kádon kívüli egy-két órát szinte végig a vécén ülve töltöttem. Ott egy kicsit komfortosabb volt, mint bárhol máshol. Nem tudom, hogy aki hasonló helyzetben a kórházban vajúdik, hová tud elbújni. Mindenki jó volt hozzám, szerettek, gyengédséggel vettek körül és segítettek. Mégis órák kellettek minden egyes cm táguláshoz.

Egyszer úgy tűnt, hogy közeledik a szülés, és akkor még erőt gyűjtve masíroztam kicsit a szobában, guggolásokat végeztem, mozogtam. De nem haladt előre gyorsabban. Amikor megtudtam, hogy még mindig van hátra bőven, és akkor már estefelé volt, nagyon elkeseredtem. Csak inni tudtam a vajúdás kezdete óta, kezdtem igazán fáradt lenni. A baba szívhangját sűrűn hallgattuk, és mindig tökéletes volt. Azt mondta Ági, tűzzek ki magam elé egy időpontot, hogy ha addig se indul be, akkor kórház. Az este tíz volt ez. Addigra szinte eltűnt a méhszáj, de nem sűrűsödtek a hat-nyolc perces fájások (ezt csak a papírról tudom, mert soha nem tudtam mérni).

Tizenegy-éjfél között értem a kórházba, ahol ezzel fogadtak: „Otthon akar szülni? Tessék, akkor mit keres itt eltűnt méhszájjal?” A legális otthonszülés szókapcsolatra az orvos felprüszkölt. Ugyanő szólt a felettesének, hogy ezt nem vállalja. Miközben oxitocint töltöttek belém és többen megvizsgáltak, nagyjából 30 kérdést tettek föl, ketten, ugyanazokat, öt perc eltéréssel, és kiabáltak, ha a fájás miatt nem hallották jól a válaszaimat. Közben gúnyosan megkérdőjelezték az állításaimat. Egy szülésznő (Vera) emberségből példa volt.

Megpróbálták kipasszírozni belőlem a gyereket, de így sem indult be a szülés, viszont a baba szívhangja leesett (a passzírozás ideje alatt). Ekkor döntötték el, hogy azonnali császármetszés. Mondtam, hogy altatást kérek. Mondták, hogy nem. Ötször szúrták mellé a gerincérzéstelenítőt, természetesen az első háromnál ezért is engem hibáztatva. Végül csak némán próbálkoztak.

Láttam, ahogy kiemelik belőlem a gyerekemet és azonnal elviszik, hallottam, ahogy kétségbeesett sír, ahogy csöveket dugnak a testnyílásaiba és ledörgölik róla a magzatmázat. Mondták, hogy teljesen egészséges. Hozzám tisztán és sírva hozták, de amikor meghallotta a hangomat, abbahagyta a sírást és a szemembe nézett. Előtte nem tudtam elképzelni az arcát. Azóta semmilyen más arc nincs így belevésve a gondolataimba.

Két percre hozták oda, és nem adták a kezembe. Hajnali fél egy volt. Legközelebb késő délelőtt mutatták meg, hogy ez az én gyerekem, de nem adják ide, mert éppen bukott.

Délután elkezdtem sírni, hogy miért nem láthatom a gyerekemet, erre előhozták és végre velem lehetett. Én voltam a legboldogabb az egész világon, nem tudtam vele betelni. Teljes bizalommal nézett rám és a mellkasomon aludt.

Nem tudtam napokig szoptatni, és sokat veszített a súlyából. Plusz két napig benntartottak a sárgaság és a súlyvesztés miatt. Itthon sem volt könnyű (főleg a szoptatás), pedig mindent mondtak az információs héten, de a gyakorlatba átültetni nekem csak személyes segítséggel sikerült (szoptatási tanácsadó).

A gyerekágy idejét végigsírtam. Azóta is sírok, ha eszembe jut a szülésem. De ez megfér azzal, hogy továbbra is én vagyok a legboldogabb, mert L. anyukája lehetek.

Köszönöm B-nek, hogy végig mellettem állt, és Edinának, hogy ilyen jó volt hozzám, fáradhatatlanul, gyengédséggel végigkísérte a várandósságomat és vajúdásomat, a bábám volt. És még annak a néhány embernek, akik szaktudásukkal vagy emberségükkel a segítségemre voltak szükség idején.

D. E.

Véletlenül kiválasztott mesék.