igaz történetek szülésről, születésről

1427. nap: Régen látott barátok

Megjelent: 2014. szept. 1.

Forró péntek délután, a közelben nyaralnak, meglátogatnak minket. A srác e falu szülöttje, időnként vissza-visszalátogat, most már családjával együtt. Kis sötét hajú, fekete szemű kölyök, az a mosolygós ördögfióka-fajta, akitől egyből elolvad az ember. Négyéves. A mi fiunk, meg persze a két lány is egyből megtalálják vele a hangot, s mi kipipáljuk: nyugodtan szentelhetjük a figyelmünket komoly, felnőttes témáknak, nem fognak minket félbeszakítani a gyerkőcök.

Kati udvariasan felajánlja segítségét a vacsorakészítésben. Grillezéshez készülünk. „Ha szeretnél, segíthetsz krumplit pucolni – mert én nem vagyok olyan udvarias. – No, és milyen az új lakás?” „Könnyen megszoktam, nem éreztem azt, hogy éjszaka felébredek és nem tudom, hogy hol vagyok.” „Ugyan már, ahhoz még túl fiatal vagy, hogy ilyeneket érezz!” „Nehogy azt hidd, az ismerőseim között már van ilyen! Szóval sokkal közelebb vannak a fontos helyek, ahova gyalog el tudok jutni. Ez sokat javít az életminőségemen.” „Kocsit nem vezetsz?” „Nem, hisz szedem a gyógyszereket! Három fajtát. Azokkal nem szabad, de nem is mernék, már olyan régóta nem vezettem.” „Ez mióta is van neked?” „Amióta Jancsi megszületett. Gyermekágyi depresszióval indult. Akkor hirtelen olyan nehéz volt a gyereket ellátni.” „És valami beszélgetős terápiára jársz? Vagy csak a gyógyszereket szeded?” „Van egy jó dokim, aki a gyógyszereket felírja, és van egy ismerősöm, akivel ha kell, tudok beszélgetni, ez nagyon sokat szokott segíteni. Hallod, olyan édes a kutyátok!” „Amikor a kutyát a házhoz hoztuk, utánajártam, hogy kell kutyát nevelni. Megnéztem egy olyan sorozatot, ahol problémás gazdák problémás kutyáit mutatták be, meg hogy hogy lehet rajtuk segíteni. Volt egy nő, aki rövid időn belül nagyon sok tragédiát élt át, sorozatban négy vetélése volt, meghaltak a szülei, és ezt nem tudta feldolgozni, beteg lett, pánikrohamai voltak…” „Nekem is voltak pánikrohamaim, nem mertem kimenni az utcára se. Aztán meg mániás lettem.” „Akkor ez mániás depresszió?” „Igen, az. De most elég jól vagyok, a gyógyszerek sokat segítenek.” „Tényleg, nagyon jól is nézel ki! Annak a nőnek végül a kutyája segített.” „Hát ez érdekes! Én is mindig ragaszkodtam az állatokhoz, de sajátom soha nem volt.”

A kertben finomat vacsoráztunk, a gyerekek gyorsan szétszaladtak megint. „Olyan édes ez a gyerek! Hogy is született?” – Igazából csak annyit akartam tudni elsőre, hogy sima vagy császáros. De Kati egyből egy mély levegővétel után mesélni kezdett: „Az elején egy kellemetlen szülésznőt fogtam ki, aztán pedig nagyon sok hibát követtek el. Ha az elején nem rontják el annyira, akkor sokkal jobb is lehetett volna. Amikor a kórházba értünk, Tomit hazaküldte ez a kellemetlen szülésznő, azt mondta, hogy most még úgyse lesz ebből semmi. Aztán persze nem sokkal miután elment, jöttek a fájások, és nagyon rossz volt egyedül. Még át is küldött a szülőszobáról a betegszobába, most képzeljétek el, ahol mások is vannak, én meg szülök. El kellett döntenem, hogy adnak valami csillapítót, hogy majd csak másnap szüljek, vagy nem adnak semmit, és akkor még éjjel meglesz a baba. Én azt választottam, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Most doktornő volt műszakban, utána férfi orvos jött volna, azt nem akartam. De nagyon rossz volt, aztán meg jött az EDA. Akkor meg az aneszteziológus orvos zökkentett ki. Annyira rossz volt egyedül! Olyan szörnyű volt!” – könnyek gyűlnek a szemében… „Fú, hát az is egy kihívás, úgy szülni, hogy egy idegen férfi is ott van. El se tudom képzelni, hogy azt hogy lehet. Ez olyan intim dolog!” – hallom a páromat. „Én meg közben otthon vártam, hogy mikor történik valami. Kati vajúdott, én meg semmit nem tudtam róla” – mondta Tomi.

„Aztán jött a műszakváltás – mesélte Kati –, egy nagyon aranyos szülésznő érkezett, ő felhívta Tomit.” „Nekem még fél óra volt az út odáig! Majdnem lekéstem!” „Aztán amikor megérkezett, onnantól sokkal jobb volt. A szülésznő is erősített, bátorított, az nagyon sokat segített. Aztán meglett a baba, de én borzasztóan kimerültem! Előző nap hajnalban ötkor megrepedt a burok, akkor az egész napot végigizgultuk, délután mentünk a kórházba, és onnantól nem volt nyugalom, csak az a kellemetlen szülésznő és a fájások egész hajnalig.”

„A mi nagylányunk is hajnalban született. Csak én akkor már bent voltam a kórházban, mert a doktornőnek nem tetszettek a szívhangok és beküldött” – fogtam bele én is. Ritkán van lehetőség a párommal a szüléseinkről beszélgetni, de reméltem, hogy a baráti körben esetleg hozzáfűz valamit. Hátha sikerül kihúzni belőle néhány gondolatot, Ágiéknak szükségük van új mesékre.

„Na, az is jó volt! Éjfélig fent voltam… Nem is! Egyig! Egy órát aludtam, aztán csörgött a telefon. Méghozzá nem is elsőre, mert az már a harmadik hívás volt, csak az előzőeket nem hallottam.” „A szülésznő könyörült meg rajtam, ő hívta fel harmadszorra.” „És akkor én csak vezettem, vezettem a sötétben, majd’ elaludtam útközben. Sehol egy fény, semmi. Azon gondolkoztam, hogy mit keresek én most itt, miért nem fordulok vissza és fekszem le otthon szépen aludni. A kórház zárva volt, becsöngettem. Kérdezték, ki az. Azt mondtam: azt hiszem, apa leszek. Akkor beengedtek.”

Újra Kati vette fel a szálat: „Nekem a szülés után két napba telt, mire talpra bírtam állni, annyira ki voltam merülve. Az EDA után nagyon fájt a hátam. Nem is tudtam, mit csináljak a babával, sokszor beadtam a nővéreknek. A szobatársam hamarabb kelt föl fürdeni, ő adott nekem is egy lökést, hogy végre megmosakodjam.” „Szerintem a kórházaknak elégedettségi kérdőíveket kellene kitöltetniük. Akkor tudni lehetne, hogy hol milyen az ellátás” – morfondírozott a férjem. „Rajtam az nem segített volna – mondtam én – ugyanis én mérhetetlenül boldog voltam, hogy a régóta várt kisbabám végre a karjaimban van! Nem tudtam volna objektíven kitölteni.”

„Ott volt a gyerek, vastagon rajta volt az a kenőcs vagy micsoda, úgy nézett ki, mint egy földönkívüli! – szólt a párom. – Ő meg csak azt motyogta, hogy ilyen gyönyörű gyerek nincs még egy a földön! Én pont az ellenkezőjét gondoltam, hogy vajon hol lehet visszaadni…” „De nem szóltál semmit, a kórháziak is csak mosolyogtak. Hónapokkal később jött az érzés, hogy nem volt olyan jó ez a szülés, itt is, ott is becsúszott valami hiba.”

A két itthoni szülésünkről nem meséltünk nekik. Több gyerekük most már úgyse lesz…

K. S.

Kórházi szülésem: A kezdő > > >
Első otthonszülésem: Az újrakezdő > > >
Második otthonszülésem: Ahogy kezdeni kellett volna > > >
Dúlaságom története > > >
 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.