Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 563. nap. Nekünk ő tökéletes (Borika)

563. nap. Nekünk ő tökéletes (Borika)

Megjelent: 2012. ápr. 20.

Nagyon vártuk ezt a babát. Első kislányunk, Panni rögtön az esküvőnk után költözött be a pocakomba. Nagyon örültünk. Igaz, az otthonunk még nem volt igazi családi fészek, ahová érkezhetett volna, de szeretettel vártuk őt, és szeretetben született, ami a legfontosabb. Ebben a nagy szeretetben úgy éreztük, jöhet a második baba is.

Nagyon készültünk az érkezésére. Szerettük volna őt olyan otthonban fogadni, ami számunkra is meleg, kellemes. A várandósság összességében szép, valóban áldott volt. Jobban tudtam befelé fordulni, figyelni a babára, mint első várandósságom alatt. A babánk sokat rugdalózott, kidugta kis kezét, lábát, és ezt nagyon élveztük mindannyian. Az volt a legemlékezetesebb, amikor hárman, Laci, Panni és én legóztunk a nagy ágyon, és a pici baba hirtelen olyan erősen kezdett el rugdalózni, mint még soha. „Ő is velünk akar játszani” ‒ mondtuk, és nevetgéltünk örömünkben.

Olyan jó volt a várandósság vége felé érezni a testem minden rezdülését, ahogy készül arra, hogy elengedje a gyümölcsét. Nagyon vártam a szülést.

Szombati nap volt. A férjem vizsgázott. Imádkoztam, hogy csak akkor ne jöjjön. Várja meg apukáját. És megvárta. Este éreztem kisebb méhösszehúzódásokat. Nem tudtam, minek véljem őket, de valahol belül éreztem, hogy kezdődik. Gyorsan készítettem egy CTG-t és elküldtem G. Áginak, hogy nézze meg, ő lát-e kontrakciókat. Válaszolt, hogy igen, biztosan szülni fogok, ha nem ma, akkor holnap vagy holnapután. Amúgy meg most 20-án születnek a legszebb kisfiúk, akkor született az ő nagyfia és az én egyik bátyám is. Igen, jó lenne most szülni.

Már nyugodtak voltunk és készen álltunk. Közben még beszéltem skype-on az osztálytársaimmal, akik pont aznap találkoztak. Mondtam nekik is, hogy szerintem éppen szülök, ittak az egészségünkre. Viccelődtünk.

Aztán Laci mosogatott. Én hajat mostam, fürödtem. Pannit elaltattuk. Egyértelműen készültünk valamire. Kitaláltuk, hogy nézünk egy filmet. Közben már rendszeresen bevonultam a vécébe, és egyre határozottabb fájásokat éreztem. Kit érdekel ez a film, ha jön a baba, gondoltuk. Inkább aludjunk.

Mielőtt lefeküdtünk, azért felhívtam Ágit, hogy már vannak fájásaim. De nem biztos, hogy lesz ebből valami. Majd hívom. Azért beraktam a sütőbe kifagyasztani a kedvenc sütimet, amit a nagy készülődésben jó előre megsütöttem, hogy legyen mivel kínálni a bábát.

Most mécseseket gyújtottam, illóolajat párologtattam. Az első szülésnél ezek nem voltak, de nem is hiányoztak. Most meg így kívántam.

Lefeküdtünk. Időnként jöttek a fájások. Olyankor odatoltam a derekamat a férjem hátához, és élveztem a teste melegét. Majd erősödtek a fájások, és négykézlábra kívánkoztam. Előre-hátra ringatóztam. Kifejezetten ezt kívántam. Amikor már nem bírtam többet feküdni, sétálgattam, zenét hallgattam, a vécén ülve olvasgattam. Jó volt egyedül. Vagyis a babámmal ketten.

Egyszer csak éreztem, hiányzik a párom, és hívtam őt. Jött, örültünk, hogy hamarosan itt lesz a babánk. Borogatást készítettünk. A vécén ülve borogattam a hasam. Hívtam Ágit. Amikor megérkezett, hirtelen abbamaradtak a fájások. Meglepődtem. Miért? Olyan jók voltak. Pont olyan kellemesek. Meg akartam vele őket osztani, és most semmi. Közben Panni felébredt, odafeküdtem mellé, és megint elöntött egy hullám. Kijöttem, újra semmi. Laci lefeküdt Pannihoz, hogy legyen mellette valaki, ha felébred. Én a kanapéra dőltem, Ági a földre kucorodott.

Pihentem, és arra gondoltam, milyen rossz ez így, hogy idehívtam Ágit, és még fájásaim sincsenek. Meg hogy miért nem halad ez a baba. Unatkozom. Mi lesz, ha reggelre nem lesz meg, Panni felébred, és tudok-e majd mellette szülni. Aztán ráeszméltem, hogy ha ilyeneken jár az eszem, biztosan nem lesznek kontrakcióim. Inkább csak pihenek. Elengedtem a gondolatokat, és a babára figyeltem. Mondtam neki, hogy nagyon várjuk, szeretjük, és induljon csak bátran kifelé. Ezt ismételgettem magamban, és közben lettek is fájások.

Még gondoltam, odabújok Lacihoz, hátha ez is segít, de Ági mondta, maradjak, felébreszteném őket. A kontrakciók alatt ugyanúgy, négykézláb ringatóztam. Pihenés közben ismételgettem a mondókámat, és mosolyogtam. Egyszerűen jólesett mosolyogni. De érdekes! Hirtelen erősödtek a fájások. Már kértem Ágit, hogy masszírozzon. Milyen jó a meleg olajos keze a derekamon! Nagyon fáj, de ettől a finom simogatástól bármeddig így lennék. Imádom, ha simogatnak. Nem is tudtam már, fájdalom-e ez. Élveztem.

Hirtelen kiszalad a számon: „Pisilni kell, kakilni kell!”. Elsöpör ez az érzés. Muszáj engednem neki. De örülök. Érzem a babát, de jó. Ági masszíroz, és kedvesen biztat. Milyen jólesik az érintése, kedves hangja, szavai! Szeretném ezt neki elmondani, de nem bírom, mert a kisbaba már mindjárt kint van, nyomnom kell. És hamarosan megszületik. Burokban. Boldogságban.

Belép Laci. Elárulja, hogy kislány. Borika. Hamarosan felébred Panni is. És íme, most már négyen vagyunk. És mellettünk a kedves segítőnk. Akit, bár ritkán látunk, de most olyan, mintha családtag lenne. Olyan, mint az anyukám.

Az édesanyukám azt mondta, hogy a németek szerint a vasárnapi gyermekek szerencsések. A burokban szülött vasárnapi gyerek akkor duplán. Sok szerencsét neked, Boriska!

A nap árnyéka

Az első szülésem után nagyon nehéz gyermekágyas időszak következett. Sok fájdalommal. Mellgyulladással. Mellműtéttel. Ezek után olyan várandósságra, szülésre vágytam, amit nyugodt, bensőséges gyermekágy követ. Nem számítottam más problémákra.

Először a 26. héten mondta az amúgy kedves, aranyos doktornő, hogy a baba harántfekvéses, és ha nem fordul meg, császár lesz. Persze, még megfordulhat, és vannak erre az esetre bábapraktikák, de…Megijedtem. Hiába tudtam, hogy még van ideje a babának helyesen elhelyezkedni, de nekem csak a császár csengett a fülemben. Most sem értem, miért kellett ezt annyira hangsúlyozni? A baba természetesen befordult.

A 36. héten az ultrahang méhen belüli súlyelmaradást mutatott. A baba súlya akkor 2100 gramm volt. A doktornő hívott egy másik orvost. Nézze meg ő is. Közben a fejem fölött beszélgetnek. Ő is ugyanazt látja, jó a mérés. Mit lát? Te jó ég! Nem értek semmit, csak hogy baj van. Miért nem vonnak be a beszélgetésbe, vagy miért nem alakítják azt valahogy másképp? Csak ott fekszem értetlenül.

Voltam ÁFP-n? Mondjuk a doktornővel, hogy nem. Az ÁFP megemlítésétől már összeszorult a gyomrom. Ítélet: CTG hetente kétszer. Egy hét múlva kontroll. Ha nem nő, befektetnek a klinikára, és elindítják a szülést. Jaj, ne. Csak ezt ne. Persze, ha a baba életéről van szó. De mégis.

Sírnék, de nem lehet. Ott van mellettem Panni. Kérdezem, mi lehet a baj oka. Hát lehet, hogy pici. De lehet, hogy beteg. Lehet, hogy életveszélyben van. A doktornő szerint mi? Talán a méhlepény nem látja el jól a babát. Csinálnak CTG-t. Az jó. Minden más jó, csak ez a súly. Ez hogy lehet? Ha minden jó, akkor hol a gond? Nem értem. De csak mondják, mondják.

Amúgy a TAJ-kártyám sem jó. Azt is intézzem el mihamarabb. Nem bírom ki, sírva fakadok. Panni is. Csak legyek nyugodt. Pihenjek. Hogyan? Közben hetente kétszer azért menjek be a kórházba, és intézzem a TAJ-kártyát. Megyünk haza. Valakivel beszélnem kell. Katit érem el. Megnyugtat. Mondja, hívjam fel Geréb Ágit. Az ő véleményében bízzak.

Már otthon vagyok. Sírva hívom Ágiékat. Csak sírok és sírok. Panni bebújik a nagy ágy alá és szintén sír. Próbálok megnyugodni Panniért, és kicsalogatni. Bogyó és Babóca csodákra képes. Kimászik.

De akkor is két hét feszültség következik. A férjem beteg, ideges. Néha rám tör a sírás. Nem tudom visszatartani. Igaz, sokáig nem lehet idegeskedni, így pár nap múlva nyugodtabb vagyok. Hiszem, hogy a mi babánk egészséges és jól van. De azért megerősítésre, szeretgetésre vágyom. Ágiéktól megkapom.

Köszönöm, hogy Ti meg tudjátok találni a megfelelő szavakat. Köszönöm, hogy támogattatok és segítettetek.

Újabb csapás

Hathetes volt Boriska, amikor felmerült, hogy Down-szindrómás. Újabb csapás. Szóval, mégis csak volt némi igazság a riogatásban. Nehéz lenne leírni, min mentünk át, mit éreztünk abban az időben, annyiféle érzés, gondolat, hangulat váltotta egymást. Ez sokban attól függött, hogyan reagáltak erre a hírre mások. Hálás vagyok azoknak, akik akkor velem együtt bíztak benne, hogy egészséges, és nem bölcselgettek. Mert élet nagy igazságai ide vagy oda, az ember akkor is a végsőkig a jóban bízik. Nincs olyan ember, aki beteg gyermekre vágyna. Ez nem jelenti azt, hogy nem imádtuk Borikát. Imádtuk, de nem örültünk. Nem neki, a betegségnek. A kromoszómavizsgálat eredményéig egy hónapot kellett várni. Addigra megnyugodtunk, elfogadtuk, hogy a mi életünk most már így alakult. Kerestük benne a jót.

Néha elgondolkodtam, vajon miért pont velünk történik mindez. Ilyenkor, gondolom, ezen mindenki eltöpreng. A mi helyzetünk azért volt különleges, mert a házasságunk kezdetétől úgy tudtuk, hogy ha beteg babánk születik, elválunk. Én nem hagynám el, Laci úgy érezte, nem nevelne beteg gyermeket. Mégis összeházasodtunk, mert hát csak nem fordul elő velünk ilyesmi. Amikor valakik körülöttünk elváltak, ami ugye nem ritka manapság, megjegyeztük, hogy mi milyen jól élünk, sose fogunk elválni valami butaság miatt, csak akkor, ha… És pont mi lettünk az az 1:1500-hoz…

A férjem meggondolta magát. Odavan minkét lányáért, és szerintem büszke a családjára. Én meg büszke vagyok rá. És boldog, hogy ezt is túléltük.

Nekem is nagy feladat volt megtanulni elfogadni azt, amit az Istentől kapunk. Mert hiába hiszünk valami eszmében, hiába van elképzelésünk, hogyan kell helyesen cselekedni, elfogadni, amit az élet ránk ró, és örülni neki nem egyszerű, de ma már tudom, hogy lehetséges. Talán ezért történt mindez?

Szerencsések

És most már tudom, mitől szerencsés Borika. Attól, hogy a mi családunkba érkezett. Mi meg szerencsésnek érezzük magunkat, hogy Borika születésébe olyan emberek támogattak, akiktől ilyen nehéz helyzetben is háborítatlanságot, támogatást és sok szeretetet kaptunk. Nektek is sok szerencsét, drága Ágik!

P. Ny.

Panni > > >
Betegség-e a Down-szindróma? > > >
Rozi > > >